7óra7

Jó, hogy vége a kilencvenes éveknek
7óra7: (7/10)
Közösség: (10/10)

Jó, hogy vége a kilencvenes éveknek

2011. 12. 26. | 7óra7

A posztszocialista panellakás-idillnek a fogyasztói társadalom elvárásaival megspékelt közegében kialakult valami köztes állapot, amely már nem az, ami volt, viszont még nem is az, ami lesz, nagyjából mindkettő, de igazából egyik sem. A beidegződések, viselkedésminták, életformák tulajdonképpen mind átmentett rutin a régi rendszerből, a panellakás falain túl zajló élet csak a tévén és a rádión keresztül szűrődik be, a belterjes közösségekből pedig úgy általában torz struktúrák születnek, és ez most sincsen máshogy. Ebből pedig igazán jól lehet alapanyagot túrni egy posztmodern, abszurd komédiához, Tasnádi István író pedig kapva kapott az adódott lehetőségen, és nem végzett félmunkát.

Kokainfutár - Horváth László Attila, Horváth Margit

Egy ideig azt sem tudjuk, merre járunk: egy magát kórusnak nevező, férfinek maszkírozott lány mikrofonban szapulja egy kicsit az _általános nézőt_, akinek semmi más nem kell, csak szex és erőszak, és ha nem lenne ennyire bicskanyitogatóan pikírt és tenyérbemászó Barta Éva figurája, akkor minden bizonnyal ülnének is a poénok. De gyorsan kiderül, hogy az előadás többi része már korántsem ebben az arcbamondós stílusban zajlik, a kis társasházi közösség mindennapjainak néhány epizódját láthatjuk posztmodernes dramaturgiával, feledve az ok-okozati összefüggések lineáris felvázolását, ellenben teret adva az össze flúgos karakter kiteljesedésének és a fontosabb viszonyok felvázolásának. Pontosabban e viszonyoknak egy neurotikusabb változatát láthatjuk, amiben Norbi úgy küldheti el édes szüleit jó messzire, hogy azok egy jó ízes pofon helyett inkább tudomást sem vesznek az egészről, amiben az öregek valóban egy ötéves szintjén vegetálhatják végig a hátralévőt (Tóth Károly és Kemeniczky László remekül érzi a határokat és jóízű könnyedséggel cseperednek vissza hátulgombolósba), és amiben minden olyan vérlázítóan közhelyszerűen történik, hogy azt már nem is lehet komolyan venni.

Kokainfutár - Rák Zoltán, Horváth Sebestyén Sándor, Vicei Zsolt

Kovács Dániel pedig nem is veszi komolyan, már ami ezt a lehetetlen közhelyszerűséget illeti, a blőd sztori azonban minden pillanatban valóságos elemekre épít, és ezt egy pillanatig nem felejtik el sem a játszók, sem a rendező. Ki ne ismerné ugyanis a már említettek mellett a magányos forróvérű negyven pluszos asszonyt, aki kiismerhetetlenül szövi hálóját, vagy a nejlonzacskó nélkül elképzelhetetlen, hiperaktív háziasszonyt, a köntösben filozofáló papucsférjet, netán a butácskán évődő fiatalokat? De aki valaha is megfordult egy családi/baráti társasutazáson, annak is biztosan van fogalma arról, milyen, amikor kénytelen az ember homogén masszává válni és átadni magát a köz egyszerű akaratának. Kovács Dániel díszlete, amelyben a tér teljesen összekuszálódik, miközben minden eleme a hétköznapi élet tárgyaiból van összeválogatva, ezt a kifacsart nézőpontot jól jelzi, és tartja is magát hozzá. Ebbe pedig belefér az is, hogy - ha úgy adódik - a Knight Rider zenéjére komponált B-kategóriás akció-krimi jelenet paródiája felbukkanjon a semmiből, és oda is csengjen alant, és bár úgy tűnik, lehetett volna még sokkal bevállalósabbra hagyni az alaphangot, még kevesebb kételyt hagyva afelől, hogy milyen stiláris határokon belül érdemes nézni az előadást, az atmoszféra így is egyértelműen kialakul.

Ezt az atmoszférát pedig remekül érzi a Tóth Károly-Kemeniczky László duó mellett a robbanni készülő, de végtelenül kicsi és tehetetlen Xantippe szerepében Cserna Antal, a pózok között tévelygő Fiú szerepében Rák Zoltán, a következetlenségében a női logika egy vitatható, de kétségkívül ismerős változatát adó Lány szerepében Budai Zsófia, a kapuzárást nehezen viselő Maria Kroll szerepében Horváth Margit, az agresszív kismalac egy szórakoztató variációját adó Norbi szerepében Horváth Sebestyén Sándor, illetve a dermesztően szürke és üres szülők megformálása révén Vicei Zsolt és Gerle Andrea remek párosa is.

Kokainfutár - Rák Zoltán, Hováth Margit

Aki pedig megijedne a posztmoderntől mint olyantól, ne tegye: az előadás közepe felé minden a jól kijelölt lineáris úton megy tovább. A kilencvenes évek pedig valami ilyesmi volt tényleg: a teleregények, szappanoperák, és B-kategóriás amerikai filmek uralták a mindennapokat, a vágyakat, az álmokat, hogy mit teszünk és mit nem, ezt pedig végigéltük a négy fal között, elhittük, hogy mivel más is így van ezzel, akkor ez nem is lehet máshogy. Arról pedig nem is szól a fáma, hogy itt valaki vagy valami hibás lenne, hogy így vagy úgy kéne élni, a Kokainfutár csak élcelődik egy kicsit a bezárt és manipulált világ frusztrált szüleményein, és ki-ki a kedve szerint meghall ebből valamit. Az a kilencvenes évek talán nincs olyan messze, mint gondolnánk.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr248002437

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása