Ebben ugyanis azt látjuk, hogy egy random amerikai gazdag ranch egyik kis szobájában egy fiatal házaspár szekálja egymást szüntelen, ki-ki a maga módján. Látszik, hogy gyűlölik egymást, az pedig kiderül, hogy ennek ellenére valami miatt nem akarnak elválni egymástól. Maggie-nek ezért jobbára be nem áll a szája, és nem mond semmit, csak csivitel, Brick pedig próbálja ezt a ricsajt jókora alkoholmennyiséggel ellenpontozni. A végzetesen hétköznapi családi képlet így néz ki: testvérharc, gazdag apa, szolgai anya, törtető örökösök, öröklődő sorsok. Senki nem akar senkinek igazat mondani, mindenki próbálja tartani a családi idill kódexéből megtanult szerepeit azzal a különbséggel, hogy Tennessee Williams már azt az állapotot vázolja fel, amikor a gyűlölet már nagyrészt ezeket a bonthatatlan látszatfalakat, úgy mint a családi szentség, rendesen lerombolta. Marad a gúny, a cinizmus, a gyűlölet - és az esély arra, hogy mielőtt összeomlik minden, amikor talán meg lehet élni egy-két őszinte pillanatot is. És valószínűleg nem is kérdőjeleződne meg igazán ez a könyvből tanult össznépi hazugságfolyam, ha nem lenne egy szálka, ami mindenki szemét böki. Brick nem beszél, nem fecseg. Brick hallgat. Brick tud valamit.

Varju Kálmán pedig ezt a titkot sokáig és izgalmasan őrzi, és talán Brick az egyetlen, akinek valóban oka van ezt az egész hóbelevancot gyűlölni azzal, hogy volt szerencséje megtapasztalni hogy milyen egy valódi kapcsolat, amit nem rutinból, hanem lélekből épít az ember. Asztalos Szandra különösebb meglepetéseket nem rejtő, a sztorit tisztességesen levezénylő rendezésében Tahi Tóth László Big Daddyje tulajdonképpen a Brickre váró jövő, ahogy Hábermann Lívia megfoghatatlan motivációjú és így meglehetősen tűnékeny Meggie-je és Andai Györgyi túlbuzgó Big Mammája is tulajdonképpen egy párt alkot. Bede Fazekas Szabolcs gerinctelenséget nehezen palástoló Gooperjének méltón kicsinyes párja Juhász Réka Mae-je. Dányi Krisztián a pap szerepében jelen állapotában dramaturgiailag értelmezhetetlen és Maday Gáborra sem jut nagyobb szerep, minthogy elmondja az orvos szövegét, és ebben nem is találni hibát.

Abban már igen, hogy nem nagyon derül ki, hogy ezt az előadást miért néztük végig. Tennessee Williams kétségtelenül hatásos képlettel dolgozott, szép lassan bújnak ki a múlt árnyékából a jelent emésztő titkok és sérelmek, szépen számolja fel saját emberségét és méltóságát egy romlott közeg, amit Asztalos Szandrának nem sikerül huszonegyedik századi kórtünetté emelnie. A whiskey whiskeyt jelent, nem pálinkát, a Big Daddy Big Daddyt, nem nagypapát, az amerikai foci amerikai focit, nem vízilabdát, talán a törött láb jelenthetne többet mint egy törött láb – Brick mankóval jár –, de az is megmarad törött lábnak. Persze nyilván nem hungarikumokkal kell magyarosítani a nagyon-nagyon amerikai történetet, de legalább a díszletben vagy a jelmezben akadhattak volna arra utaló jelek, hogy nem _csak_ 6000 kilométerrel arrébb történik mindez. Pedig vannak itt szörnyűségek, például egy ötgyerekes családanya szeretet nélkül, egy fiatal feleség szerető nélkül, egy fiatal fiú élet nélkül, egy élet munkája értelem nélkül, egy ház bármiféle emberi nélkül. Lett volna alapanyag, amitől _zavarba ejtő gyanúnk_ támadhatott volna. Így viszont nem támadt.