7óra7

Nekünk
7óra7: (10/10)
Közösség: (0/10)

Nekünk

2012. 01. 14. | 7óra7

A képlet tényleg meghökkentően egyszerű, hiszen a Woodbeat című előadás ugyanazon az elven működik, mint amikor egy kisgyerek elszabadul egy homokozóban, ahol ezáltal minden egy kizárólag képzeletben létező játék szerves alkotóelemévé válik. Csak itt nem a homokszemcsékből kelnek életre az azelőtt nem létező figurák és születnek meg az addig nem látott terek, hanem fából. Michael Lurse végig koncentráltan, de a gyerekekre abszolút magától értetődő módon figyelve, néha a reakcióikat is beleépítve a játékba kelti életre a figurákat, kalapál össze baltával felszelt darabkákból egy szög segítségével különböző járkáló fantáziaszülötteket, vagy ugrándoztatja a cérnára felfűzött fabábut. 

Közben szájeffektekkel kapnak tulajdonságokat, virgoncságot, lustaságot, félelmet keltő tekintélyt. Ezek a hangok pedig olykor annyira jól sikerültek, hogy az sem meglepő, amikor a jó két méterre felrepülő bábut az egyik, a nézőtéri kispárnákon járkáló gyerek megpróbálja túlugrani. Szerencsére baleset nem történik, ahogy az sem jelent problémát, ha a fából különböző, furcsán csengő-bongó hangokat kiütő Roman D. Metzner zenéjét valaki nem díjazza annyira, és kicsit kisétál. Aztán persze visszajön, valószínűleg vonzza a kíváncsiság, hogy mi történhet még. És történik jócskán: a kis fafigura mellett lógó fadarab-füzérből egyszer csak egy hatalmas kukac lesz, egy újabb, látszólag fegyvernek deformálódott fából fej, a kettőből együtt pedig valami sárkánygyík-szerű, nagy és határozott lény. Míg a kisebb bábu megpróbálja feltérképezni újdonsült társa származását, addig a gyerekek is nagy bőszen igyekeznek azonosítani csörgőkígyónak, kobrának, kukacnak és még rengeteg egyéb másnak a furcsa szerzetet. 

Woodbeat - Michael Lurse

Épül faülőke is, megszólal egy konga is, és pillanatig sincs varázslatként kezelve ez a varázslatos fantázia, hiszen teljesen természetes, ahogy a gyerekek világ-újraalkotása is az. A játszók bár németek, egy szót azért megtanultak magyarul az előadás érdekében: neked. A forgácskupacból egy lapát segítségével egy út rajzolódik: „neked” – mondja az egyik szereplő a másiknak, aki átkel a tér másik oldalára. Majd újabb vonalak kanyarognak: „neked” – és ez már a gyerekeknek szól, akik fokozatosan lepik el a kivájt utat, soha nem lépve le arról a forgácsba.

Barbara Kölling rendezése után úgy tűnik, nem kell sok, hogy egy tér és pár fadarab életre keljen, hogy kis történetté álljon össze, amiből aztán egy színházi előadás kerekedik. Elnézve nincs is egyszerűbb dolog a világon, és a gyerekhez vezető utat sem tűnik olyan nehéznek megtalálni – és még gügyögni-gagyogni se kell hozzá. Csak megtanulni és használni a nyelvüket, ami a Woodbeat alatt azért rengeteg meglepetést okozott a kíváncsibb felnőtteknek is – volt is csodálkozás, nem is kevés. Mert a felnőtteknek se jön rosszul, hogy ha nem felejtik el mi is bujkált bennük még mielőtt...

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr758002419

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása