7óra7

Múlt-jelen-jövő
7óra7: (4/10)
Közösség: (6/10)

Múlt-jelen-jövő

2012. 01. 23. | 7óra7

A főszereplő egy, a legalsóbbak között is alul lévő, egyszerű, sivár kis család: anya, nagyanya, gyerek meg a barátnő. Képzeljünk el egy szemétdombot, rajta viskóval és tévével, némi ipari és vegyi hulladékot, egy kiöregedett utcalányt, egy rühtől ragyás kislányt és egy félholt nagyanyát, amint keresik a tévében a náluk is szánalmasabb embereket, hogy legyen valami remény arra az esetre is, ha a következő pillanatban nem pusztulnának el. A miliő nyomasztó és mocskos, de Árvai György látványtervező ezt remekül ellenpontozza a hideg, letisztult formákkal és trendi színekkel. A látvánnyal meg nagyon is jól bánik Kamondi Zoltán rendező, aki a valós valóságot, illetve a tévé csilivili valóságát szépen folyatja egymásba, a jelenetváltások szinte észrevétlenül zajlanak, de a technikai levezénylésen túl tulajdonképpen nem sok minden történik.

Ez addig a pillanatig szembetűnő igazán, amíg csak a család különös, de cseppet sem sodró és minden ízében idegen (bár nem ismeretlen) mindennapjaiba nézhetünk bele, aminek humora úgy egyensúlyoz az abszurd és a reális, a lírai és a nyers között, hogy igazából egyik sem lesz, az arany középút pedig így sokkal inkább szürkébe csap át. Akkor kezd csak el színe lenni az előadásnak, amikor Ónodi Eszter a Programvezetőnő szerepében eljárja a nagyon népi bevonulótáncát, ami egy huszonegyedik századi, trendi környezetben, úgy, hogy a Programvezetőnő arcán pontosan látszik: inkább lenne manikűrösnél egy jakuzziban ázva, mint itt csárdást mímelve, szóval ez annyira lehetetlen, hogy az már vicces. Ónódi pedig végig érzi karaktere párhuzamait a mai magyar médiaviszonyok magyarságmegfelelés-kényszerével, annak minden manírjával és tarthatatlanságával. Bár Kamondi Zoltán rendező több ponton is egyértelműen jelzi szándékát, hogy ez az előadás a mai magyar valóságról, és nem a holnap Lengyelországáról szól, ennek gyakorlati megvalósítása több ok miatt is elmarad: egyrészt Garai Judit dramaturggal nem sikerült az előadás tempírozását belőni és a párhuzamokat tartalmilag – és nem csak az utalások szintjén – összekötni, másrészt a darabosan építkező történet nem ad mankót a nézőnek ahhoz, hogy az előadással mehessen, harmadrészt Ónodi Eszter mellett csak Kardos Róbert sejti, hogy mit és miért játszik, és a Rendező szerepében a sekélyes dilettantizmusnak nyújtja élvezetes paródiáját. Spolarics Andrea (Pici Jégkislány), Varjú Olga (Aranka), Ilyés Róbert (Edina) és Szorcsik Kriszta (fásult nénike), úgy tűnik, kevés muníciót kaptak ahhoz, hogy a cselekményen túl is tudják karakterüket értelmezni, így pedig az előadás igen nagy szelete pusztán önmagát jelenti – ez egy allegóriánál tulajdonképpen a működésképtelenség maga.

Lángoló kerékpár - lent: Kardos Róbert, Szorcsik Kriszta, Varjú Olga, hátul: Spolarics Andrea, Ilyés Róbert

Pedig az előadás stíluselemei kifejezetten szimpatikusak, nincs benne semmi ködös látomásosság, váteszi tükörmutogatás, és még a magyarság-párhuzam sem kényszeres egy pillanatig sem. Csak éppen nem érdekes. Nem lesz semmilyen viszonyunk a szemétdombon kapirgáló véglényekhez és a kasztkülönbségeket végletekig fokozó anti-társadalomhoz, nem lesz viszonyunk a dilettantizmus sikeres tombolásához, és a vizuális kábszeren tengődők tömegéhez sem. A lángoló kerékpárhoz, a második világháborúhoz és a többihez pedig pláne nem. Pedig a félmúltunkkal való szembenézés hiányából bizony következhet egy nagyon is ismerős jelen, és egy abból közvetlenül következő jövő is. Jó lett volna látni, hogyan is.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr368002407

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása