7óra7

Célozgatós céltalanság
7óra7: (6/10)
Közösség: (8/10)

Célozgatós céltalanság

2012. 01. 26. | 7óra7

A Neptun Brigád, a Manna és az Új Színház közös produkciójából - amely egy izgalmas kísérlet a tévés popkrimi színházi közegbe vitelére - azonban úgy tűnik, egy hozzávalót valahogy nem találtak meg az alkotók ahhoz, hogy a recept tényleg működtetni tudja a kortárs spanyol író darabját - amelynek sztorija és szerkezete amúgy bármely forgatókönyvírónak a becsületére válna. Laura gyerekét két napja elrabolta egy ismeretlen, a nyomozás ugyan zajlik, de sehol egy árulkodó jel, hogy ki lehetett. Laurának nincsenek ellenségei, nem híres ember, és nincs semmi kirívó az életében: egy teljesen hétköznapi anyuka. Akkor miért? E kérdést teszik fel a nyomozók, amire pillanatokon belül választ is kapnak, ugyanis a neten bejelentkezik egy élő, webkamerás kép, amin a csecsemő látható. De sehol egy fenyegetés, sehol egy váltságdíj, az anya egyre nagyobb kétségek között, az ügynökök pedig mindent tűvé tesznek, hogy legalább egy nyomot találjanak, még mielőtt a médiában szárnyra kapna a hír. Ekkor egy vámpírnak maszkírozott nő letesz egy időzített bombát a kisgyerek mellé, ami harminc perctől visszafelé számlál. Az idő persze semmire nem elég...

Ahogy ketyeg visszafelé a számláló, úgy lesz egyre nagyobb a felfordulás az irodában, lassan mindenki gyanúsítottá válik, a potenciális pedofilok, a szekták, a hackerek, mindenki, akiben csak kicsi hajlandóság is mutatkozik, hogy fellázadjon a társadalmi szabályok ellen. María, a főnyomozó pedig pillanatok alatt levezeti, hogy tulajdonképpen mindenki őrült, bárki lehetett az elkövető. És ez a pillanat átsurran a nézőtéren – tulajdonképpen mindenkit a meglehetősen instabil lábakon álló embersége tart vissza valami hasonló cselekedettől. Az a baj, hogy a Váltságdíj esetében kevés az ilyen pillanat, mintha Baksa Imre rendező és Hársing Hilda dramaturg nem mindig találnák az izgalmas krimi és a lélekbevágó szociodráma közötti egyensúlyt, sőt mintha technikailag megtalálnák, épp csak valami hiányozni látszana ebből az előadásból.

Váltságdíj

Nem a ritmus és nem a tempó, hiszen a színészek érezhetően és láthatóan remekül tudják, hogy mely jeleneteket hogyan kell felpörgetni, hol kell kicsit várni, melyiknek mekkora a súlya. Annyira remekül, hogy néha tényleg akciófilmes érzés foghatja el a nézőt, és a nem látott videóbejátszás is képes megelevenedni előtte. Talán sokat veszít az előadás azon, hogy Tóth Ildikó ugyan láthatóan rengeteg formai jeggyel próbálja nem csak megformálni, de árnyalttá is tenni María karakterét, az a fajta titok, amitől ez a nő nem csak izgalmas, hanem egész is lesz, hiányzik az alakításból – de mintha a dramaturg se jelölte volna ki a nyomozó által bejárt ív állomásait. Egy krimi esetében pedig nagyon fontos, hogy főhősünk egy érdekes és izgalmasan gondolkodó, kicsit furcsa, titokzatos ember legyen – ha már a tévés popkrimiknél tartunk, gondoljunk csak Jethróra az NCIS-ből vagy Horatióra a CSI: Miamiból.

Váltságdíj

Minden színész igyekszik jól felismerhető karakterjegyekkel jellemezni szerepét. Kövesdi László a túlpörgős, labilis nyomozót helyezi jól felismerhető keretek közé, Ficzere Béla a mamlasznak tűnő, néha meglehetősen erélyes, amúgy érzékeny lelkű ügynököt, Fodor Annamária a teljesen hétköznapi, elveszett és a kislányáért aggódó Laurát, Gáspár Anna informatikusa pedig Balla Ildikó jelmezének köszönhetően egyből eszünkbe juttatja az NCIS Abbyjét, miközben Gáspár egy csak a saját dolgával foglalkozó, felelősséghárító és erélyes – néha talán túlságosan is határozott – nőt ábrázol a színpadon.

Ondraschek Péter díszlete ideális környezetnek tűnik, hiszen precízen és szürreálisan egyesíti magában, mind az irodához szükséges vizuális jegyeket, mind valamiféle megfoghatatlan és misztikus érzést – nagyon hatásos a színpad közepén műanyag vezetékszigetelő csövekből feltekeredő nő-szobor. Herczeg Tamás zenéjéből ugyanez a hangulat sugárzik. Egyedül az hiányzik a színpadról, ami ezt összetartaná – sok egyéb, apró ötlet mellett. Ugyanis hosszú, párbeszédes jelenetek tudnak lezajlani jelentéssel bíró cselekvések nélkül, miközben a színészeknek néha túlzó gesztusokkal kell fenntartaniuk a nézők figyelmét.

Váltságdíj

Baksa Imre rendezése, illetve maga az ötlet, hogy kortárs, tévés formák kerüljenek be a színházba és kapjanak új tartalmat: üdvözlendő irány – és sajnos ritka. Csak azt nem mindig tudtuk meg, hogy erre ezúttal miért volt szükség, hogy mit tud mindehhez hozzáadni a színház. Azon túl persze, hogy pillanatokra lesből lecsap ránk a színpadi eseményeket vélhetően irányító kiszámíthatatlanság és kiszolgáltatottság: ebben a világban bármikor, bármi megtörténhet. Csak ez a céltalanság valahogy nem talál célba, még ha sejthető is, hogy mire akar célozni.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr28002403

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása