7óra7

Csak áll és énekel
7óra7: (10/10)
Közösség: (10/10)

Csak áll és énekel

2012. 02. 02. | 7óra7

Egy januári szombat délután van, Kispesten vagyunk, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár kispesti Üllői úti fiókjában. KultúrCafé a program neve, a könyvespolcok előtt egy nagyobb szabad placcon asztalok és székek vannak lerakva. Az érkezők – láthatóan nagyobbrészt nyugdíjasok – teljes egészében megtöltik a teret. Edith Piafra várnak, akit Nádasy Erika fog megszemélyesíteni.

Ha kinézünk az ablakon, egy kisebb lakótelepet látunk, maga a könyvtár is magán viseli a szocreál és az azt követő, dizájnszempontból maximálisan sajnálatosnak nevezhető posztszocialista kilencvenes évek stílusjegyeit. Hát hogyan lehetne itt megidézni a 20. század első felének füstös párizsi lokáljait, sikátorait, aztán a világ legnagyobb mulatóit és koncerttermeit? Ráadásul díszlet nélkül (mindössze Edith Piaf fotói láthatóak a kirakatot takaró rolettán)? Ráadásul egyetlen zongora és zongorista segítségével?

Nádasy Erika egyáltalán nem hasonlít Edith Piafra. Ahogyan bejön, egy egyszerű fekete nadrágkosztümben, egyvalami ragad magával bennünket: az egyszerűség. Egyszerűen elmond néhány mondatot önmagáról – Piafról. És belekezd az első dalba.

És ott, abban a pillanatban eltűnik a könyvtár és eltűnik Nádasy Erika. Megjelenik az Énekesnő, aki önmagát a dalokban fogalmazza meg, amelyeknek minden szava róla szól, amelyekben minden szónak, hangsúlynak, hangszínnek, csendnek, pillantásnak színpadi jelentése van. Mert ettől a pillanattól nem KultúrCafé van, nem kultúrdélután, hanem csak Piaf.

Piaf - Nádasy Erika

Sorjáznak a sanzonok, közöttük néhány mondatnyi szöveg, amelyben Piaf elmondja, mi történt vele. Egy ilyen bekezdés akár több évet sűrít egy pillanatba, összetett érzelmekről, eseményekről ad számot csupasz egyszerűséggel (már megint ez az egyszerűség!). A számok pedig árnyalják a prózai mondatokat – mit árnyalják, sűrűn rétegzik, reflektálnak rá belülről és kívülről, alulról és felülről, zeneileg és szövegét tekintve egyaránt. Nádasy egyetlen pillantása, egyetlen mordulása, egyetlen hangja mögött ott van minden: a színésznő nem elmond, hanem érzékeltet. Mintha mindazt, amiről olyan szimplán, néhány tőmondattal, már-már szikáran, de érzelmekkel beszél, sokszorosan megélné, újra és újra, minden sorral, minden strófával. Mintha éppen benne lenne, mintha transzban maga előtt látná – közben itt van velünk, és _mindössze szórakoztatni akarna_ bennünket. Közben szikáran-szigorúan összezárt lábakkal áll, csak akkor lép egyet-egyet, amikor nagyon elragadja a dal heve, de egyébként szinte vigyázzállásban, szikár-mereven tartja magát, csak deréktól felfelé játszik, a kezével, a mimikával és a hangjával, szabadon, sőt felszabadultan. Hit és realitás, őszinteség és kitartás felelget egymásnak. Ez a többszörös alapkontraszt teszi tökéletesen reflektálttá és hihetetlenül izgalmassá Nádasy Erika színészi-énekesi – vizuális statikussága ellenére totálissá válni képes – jelenlétét (rendező: Szegvári Menyhért).

p{font-size:11px}.

Na, ez az a szórakoztatás, amitől a színház valóban színházzá válik. Ugyanis a kispesti szocreál-posztszoc könyvtár, a kultúrdélután átváltozik, megjelenik benne a párizsi sikátor, a dévaj lokál, az elegáns koncertterem, mindazok, akiket Piaf szeretett (és elhagyták), akik őt szerették (de elmentek), vagy éppen csak érdekből úgy csináltak, mintha szerették volna. Az Énekesnő mintha mindezt, a keserűt és az édeset egyaránt az élet velejárójának tekintené; az élet pedig nem más, mint művészetének forrása, ami pedig az ő lételeme. Íme egy ember, egy sors, egy művész – tisztán, világosan, őszintén. Mindez egyetlen emberen keresztül, aki csak áll a roletták előtt, és énekel. Nádasy Erikát Nagy Zoltán kíséri zongorán: erővel, súllyal, a daloknak nem csak a kottáját, hanem belső világát, természetét, minden játékát ismerve. Mi, nézők pedig hullámzunk az érzelmeken, Nádasy-Piaf magával ragad, úgy hat meg, úgy von be, úgy történik meg, úgy játszódik le, hogy mindeközben csak áll és énekel, néha egy csepp könny, néha egy csepp nevetés van az arcán – de az is lehet, hogy csak belé látjuk azt, ami bennünk játszódik le.

Piaf - Nagy Zoltán, Nádasy Erika

Hát igen, milord, ezt nevezzük úgy, hogy színház. És ahhoz, hogy ez legyen, elég egy sikátor, egy mulató, egy koncertterem – de akár egy könyvtár, vagy egy kis lakás is.

_(Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár XIX. kerületi Üllői úti fiókja, 2012. január 21.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr358005269

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.