7óra7

Hulló hattyúk
7óra7: (4/10)
Közösség: (6/10)

Hulló hattyúk

2012. 02. 10. | 7óra7

A hattyúk tava

Ötlet, célkitűzés és egységes, a történetet értelmező keretekkel ellátó formavilág látszólag jelen van a színpadon, de épp ezzel a látszólagossággal van látható probléma: összezavarja a mesét. Ez annak ellenére van így, hogy Odett és Szigfrid klasszikus, orosz népmeséből eredő története kifejezetten az egyszerűbbek közé tartozik: a fagyos leheletű Rőtszakáll - „ne kérdezd, hogy miért” - hattyúvá változtatta Odettet tizenegy társával együtt. Bár hattyúnak lenni minden bizonnyal gyönyörűséges dolog, nem lehet túl kényelmes, ezért a lányok szeretnék visszaölteni emberi testüket, amihez pusztán annyi szükséges, hogy egy herceg háromszor szerelmet esküdjön a legszebbnek – ez ugye Odett. És hát tudjuk, hogy az első eskü mily könnyedén csúszik ki az ember száján, ám a második már hajlamos célt téveszteni. Így van ez Szigfriddel is, akinek dolgát megnehezíti Rőtszakáll, illetve egy szintén gyönyörűséges Odett-hasonmás, név szerint Odília. Végül aztán a herceg sikerrel jár, legyőzi a gonoszt, szerelmet vall, s szereplőink boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Mindennek tálalására a rendező, Balázs Zoltán részéről az az ötlet érkezett, hogy a szereplők legyezőkkel játsszanak. Ez még nem is probléma, olykor kifejezetten illusztratívan, máskor valóban szépen, érzékletesen rázzák tollaikat a különböző mintájú, színű és méretű, negyven fokos meleghez tervezett – és így a mínusz húszban meglehetősen anakronisztikus látványt nyújtó – manuális hűtőeszközök, amelyek által valóban könnyedén asszociálunk a címben is megjelenő hattyúkra. A gond valahol a megvalósulásnál kezdődik, ugyanis a legyezőkkel nem valóságos játék, a mese ötletes és kreatív életre keltése megy végbe, hanem lírizálás, ködösítés, az önmagában is némileg elvont komolyzenei dallamok további absztrahálása.

A hattyúk tava

A háttérben egyértelműen valami tópart- és tavi látképszerűt vonalazó, illetve a trónt kiemelő díszletben (Polgár Péter), valamint a színpadi szituációkban sajnos nem sok konkrétumot lehet találni, nem csak a gyerek-, de a felnőttszem számára sem. Annak ellenére van ez így, hogy a színészek színpadi jelenlétük maximumát bevetve, némán, a Blasek Gyöngyi által értelmezően és nagyon is szikáran elmondott (mese esetében ez kifejezetten hátrányos mód; érthető a törekvés, hogy ne gügyögjünk a gyerekeknek, de közben nem árt adni nekik valamit, hogy figyeljenek – márpedig itt gyerek, vagy kísérője legyen talpán, aki képes volt a bevezető szöveget követni) mesét és a dialógusokat úgy mozogják le, mintha valóban beszélgetnének egymással. Ám még ez a fajta jelenlét sem képes elhessegetni azt a fejekben kóválygó kétséget, hogy itt nemigen van mit nézni, illetve ha van, az akkor se szól semmi megfoghatóról.

Mindezt pedig Szöllősi András, a képzelet szintjén vélhetően látványosnak tűnő, de a megvalósulást illetően meglehetősen esetleges koreográfiái teszik sokszor szerencsétlenné. Ugyanis a táncok bemutatásához szükségeltetne legalább egy olyan húsz éves zsonglőr, és párhuzamosan mellé hozzávetőlegesen ugyanennyi táncos gyakorlat – bábszínészi képesítés kevésbé. Még a legügyesebb szereplőknek is láthatóan komoly problémájuk akad a legyeződobálgatások és -forgatások közben – hullanak is a kellékek rendesen. Nem biztos, hogy a színészek hibája az, ha valaki egyáltalán nem mérte fel a képességeik korlátait. Persze lehet, hogy ez így van rendjén, ez a koncepció, csak hát akkor végképp egy kérdőjel áll előttünk arra vonatkozólag, hogy miről is szól ez az előadás.

A hattyúk tava

Ennek ellenére a gyerekek meglehetős fegyelmezettséggel követik az egyébként sokszor ötletek nélkül maradó jeleneteket: a színészek példáját követve néha áthajítanak egymás között egy-két tárgyat, néha meghallgatják Csajkovszkijt – a legnagyobb sikert érezhetően a tempós spanyol tánc váltja ki –, aztán a vége felé közeledve egyre inkább apokaliptikus feszültséget magában hordozó, egyre hangosabb suttogásba kezdenek, de mielőtt bármi baj történne, véget ér az előadás.

Ugyan vannak kifejezetten élvezhető pillanatok, és a zene sem véletlenül lett közismert, de hogy miért volt ez az előadás, miért a Bábszínházban, egyáltalán, hogy mitől mese ez a mese (ha az), miről szól, szóval az esemény bármilyen apropójának indítéka pont úgy vonszolja magát, mint egy ligeti kutyasétáltatás alkalmával megtépázott hattyú. De vajon egy formanyelvében kifejezetten felnőtteket célzó produkciót miért kell gyerekelőadásként bemutatni?

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr498002383

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása