7óra7

Matyóhímzés, szocreál és rózsaszín felhők
7óra7: (7/10)
Közösség: (0/10)

Matyóhímzés, szocreál és rózsaszín felhők

2012. 02. 14. | 7óra7

Egyébként Liszt 1825-ben bemutatott műve nem csak azért különleges - persze ez nem ad hozzá az előadás értékeihez –, mert ez a zeneszerző egyetlen operája (tizennégy évesen komponálta), hanem azért is, mert abban a tudatban halt meg, hogy elveszett. Ugyanis a párizsi opera, ahol a bemutatót tartották, és ahol a kottákat őrizték, leégett (azért az információs társadalomnak is vannak előnyei, ilyen ma nem nagyon fordulhatna elő, mármint az elveszés, nem a leégés). Negyven évvel később viszont kiderült, hogy készült belőle másolat, ennek ellenére csak 1977-ben mutatták be újra, köszönhetően a bemutató kiemelkedő sikertelenségének. Ennyit dióhéjban az érdekességekről, illetve még annyit - és ez is szerepel a színlapon, ami nem biztos, hogy a legjobb reklám –, hogy a librettisták őszinte kritikát gyakoroltak munkájukkal, az opera sztorijával és szövegkönyvével kapcsolatban – konkrétan gyatrának nevezték –, amiben azért rejtezik némi igazság – ez talán magyarázatot jelent a mű viszonylagos népszerűtlenségére is.

Don Sanche

A néha kifejezetten szellemes és játékos, Anger Ferenc által készített fordítás se tudja elterelni a figyelmet az olyan esetlen és nyegle, direkten hatásvadász szituációkról, mint amikor a vívásra készülődő Don Sanche és Romualde közül az utóbbi hirtelen elkurjantja magát, hogy "ez a harc lesz a végső", majd elindulnak a nagy csatába – hiába szoktunk Hollywoodhoz, ezt még ma is megmosolyogják a nézők. Persze a sztori sem túl bonyolult, van egy szerelmi kastély, Chateau D'Amour, ahová csak heteró párok léphetnek be – az egyedülállókat és az azonos neműeket egyszerűen kidobják. Don Sanche is roppant elszántan szeretne oda bejutni, ám szerelme, Elzire tudomást se vesz róla. Viszont Alidor, a varázsló – lévén, hogy volt már hasonló helyzetben – megsajnálja a lovagot, és megígéri, hogy segít őt összehozni szíve választottjával – be is dobja mágikus erejét, és nagy vihart kavar. Nyugodtan át is ugorhatjuk a sztorit, vélhetően senki nem fog meglepődni azon, ha elárulom: happy end a vége.

Don Sanche - Altorjay Tamás Mondjuk az odáig vezető úton akadnak dramaturgiai hiányosságok, megválaszolatlan miértek, még akkor is, ha Kenesey Judit érezhetően nagy gonddal és odafigyeléssel szálazta szét az egyes szereplők indítékait, aminek köszönhetően nagyon világos célok és érdekek találkoznak a darabban. És aminek köszönhetően érdekes ötletek szaladgálnak egy nagyon is szellemes előadás színpadán.

A szerelmi kastélyt őrző apród, aki kalauzolja a vendégeket a szerelmi fellegekben, például stewardessnek van öltöztetve (jelmez: Zöldi Z. Gergely), és testhezállóan mosolygós, egyszerre utasító és életvidám Nánási Helga gyönyörű és precíz szopránjának előadásában. Don Sanche, a hódító lovag, pedig nemes egyszerűséggel gyáva és félénk, képtelen akár megszólítani is szerelmét, életét pedig remegő lábakkal dobja oda, ha hősi halálról van szó – de csakis tisztes távolból. László Boldizsár energikusan, lendületesen, a szaladgálások közepette mindvégig megőrizve hangja stabilitását fürdik a szerepben. Altorjay Tamás basszusa tekintélyt parancsolóan robban elő a tanító és segítő szándékú, de sejtelmes Alidor szerepében. Laczák Boglárka azonban Elzireként a mélyebb tartományokban teljesen erőtlen és szinte összes hangot elnyeli, csak néha, egy-egy magasabb regiszterben képes megszólalni.

Laczák Boglárka annak ellenére hallhatatlan, hogy Gyüdi Sándor karmester a Szegedi Nemzeti kifogásolható akusztikáját szem előtt tartva vezényli a zenekart, akik így soha nem harsogják túl az énekeseket, és igyekeznek kijátszani Liszt sokszor nagyon is egyedi fordulatait és dallamait. De Laczák karaktere minden elfojtottság ellenére színtisztán áll a színpadon – ugyanis Anger mindvégig világosan építi a karaktereket –: egy marcona, mogorva és rideg, népmesékből szabadult magyar lány ő – akinek megjelenése a Csárdáskirálynő Vereczki Szilviájára emlékeztethet minket.

Ehhez képest viszont izgalmas ellentétet tár elénk a Szendrényi Éva által tervezett látvány, amiben a szerelmi kastély egy szocreál irodaház, amiben a neonfények diszkózene ritmusaira villódznak, és aminek tetején a vécébejáratokból ismert férfi és női alakzatok jelzik, hogy kik és hogyan léphetnek be az ajtaján. Anger ezzel remekül ellenpontozza a didaktikusan lírai szerelmi történetet, amelyből csak nagyon nehezen lehet többet kihozni annál az idillnél, hogy a szerelem építi a szebb jövőt.

Don Sanche

A rendező nem is nagyon próbálja meg, sőt vállalja a történet egyszerűségét, és a nézők nagy örömére ki is forgatja azt – gondoljunk csak a szerelmi kastély belső képére, ahol rózsaszín felhők között a csárdáslegények hárfára aggatott magyar meseszövő hölgyekkel hálnak, akik rögtön le is babáznak. Szóval ha egy romantikus operából gyönyörködtetés helyett egy ilyen könnyed, szórakoztató és világos előadás kerekedik, az mindenképpen üdvözítendő. Így talán attól is el lehet tekinteni, hogy a színpad formai kavalkádja formai kavalkád marad, és attól is, hogy a szocreál látvány és a magyar népi motívumok némi erőltetés után se tudnak semmiféle viszonyban állni egymással – lehet, hogy nem véletlenül.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr738002375

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása