Az első jelenet pedig szimplán briliáns. Egy ember hazaérkezik, és hullik szét körülötte a világ: az asztal összerogy, a szék darabokra esik, a fogas nem bírja a kabátot, a teásbögre nem marad az asztalon, minden zuhan, hullik, omlik, esik, szakad, olykor még az ember is rongybabaként dől össze, és még a falat sem bír a szájban maradni. Bár úgy tűnhet: a világ packázik velünk, gyorsan kiderül, hogy nélkülünk biz' nem tudna ez úgy igazán darabjaira esni, márpedig itt a Nemzeti Színház komplett nagyszínpada van kitöltve limlomokkal és műanyag izékkel, hogy teret adjon az összeomlás szimfóniájának, hogy majd a takarítás kilátástalan képe után, pikk-pakk, újra a rendé legyen a főszerep. De mintha a produkció innen nem tudna továbblépni, és bár keresi még a hasonlóan hétköznapi és ritkán megénekelt pillanatokat, igazából saját magát kezdi reciklálni.
Aki pedig a burleszkes formára nem vevő, az nagyon gyorsan megtelítődhet a formával, ugyanis a naiv hétköznapok kedvesen infantilis ábrázolása könnyen egysíkúvá tud válni. Camille Boitel rendezése ugyanabból a szemszögből vizsgálja a tükörben önmaga démonaival szembesülő férfit – olykor már Benny Hillt idézve kergetik egymást a klónok a szekrényből ki és be –, a vadóc nőt, a vízért folyatott kora reggeli szenvedés kollektív életérzéséből táplálkozó harcot, és az elferdült világot is. Így pedig tulajdonképpen csak az alaphelyzetek változnak jelenetről jelenetre, a tartalom igazából nem nagyon. Aki pedig bravúros újcirkuszban reménykedik, annak hamarosan el kell hagynia e reményeket, az _Itt és most_ valahol a mozgásszínház és a cirkusz határán található, bár a fizikai határokkal való játszadozás igen szerves eleme a koncepciónak.
Az előadás végén a limlomok újra előkerülnek. Egy hatalmas kupacba rendezik őket, hogy még egy utolsó geg erejéig előkerüljön a lidércek között is szellemként tengődő figura, a mindig kívül maradó, a valaki, aki sehogy nem illik a rendszerbe - abszurd, mégis autentikus. Ahogy az előadás is, amely bármennyire is burleszk, annyira mi vagyunk, annyira a mieink ezek a gyűrött arcú történetek, hogy igazából meglepő is, hogy miért is nem hasít akkor az előadás. De úgy tűnik, az első két jelenetben az alkotók mindent elmondtak arról, amiért az estét megcsinálták. Ez pedig pont elég ahhoz, hogy a hiányérzetünk könnyen nagyobb lehessen, mint az az élményünk, hogy valami olyannal találkoztunk, amivel nem szoktunk, és kiderült: mindenki megharcol a hétköznapokkal, nem csak nekünk áll olykor feje tetejére a világ. Ha pedig már a feje tetején van, begörcsölés helyett mindenképp jobb inkább fütyülni rá.
_(Budapesti Tavaszi Fesztivál, Nemzeti Színház, 2012. március 20.)_