7óra7

A gondolkodásátalakító mechanizmus
7óra7: (7/10)
Közösség: (10/10)

A gondolkodásátalakító mechanizmus

2012. 04. 04. | 7óra7

Igaz, úgy tűnik, mintha a kor, mármint a mű születése és a mai dátum között eltelt valóban nem kevés, történelmi sorsfordulatoktól sem mentes időszak hosszassága némileg megzavarná a színházi alkotókat abban, hogy szárnyaljanak, és Örkényt abszolút kortársnak értelmezzék. Pedig hát Örkény kortalan, vagy ha ez így nem is igaz, az biztos, hogy mai. Ennek ellenére ugyancsak némi időzavarba kerül Funtek Frigyes rendező is a Tóték esetében, aki egy teljesen hétköznapi családot szembesít a gondolkodásátalakító mechanizmussal, és a mindennapok egysíkúságába belezakkant további furcsa szerzetekkel, a megfelelés lehetetlenségével.

Mert itt meg kell felelni, és Örkény van olyan gonosz (cinikus? realista?), hogy a darab felénél jelezze: a megfelelés nem lehet sikeres. Mármint el lehet azt vinni a végtelenségig, egészen apróra is összetördelheti az ember a saját gerincét, kicsavarodhat magából a személyiség, de a cél akkor sem elérhető. Tóték fia, Gyula ugyanis már rég halott a fronton, amikor felettese, az őrnagy még ereje teljében dobozol éjt nappallá, Tóték idegeit pedig gyenge cérnaszálhálóvá téve. Ma nagyon is érdekes, ki lehet ez az őrnagy, akinek Tóték a jövőért – gyerekük boldogulásáért, vagy egyáltalán a túléléséért – minden megtesznek, ami csak az eszébe jut.

Tóték - Csankó Zoltán, Ungvári István

Tóték - Ungvári István, Csankó Zoltán, Varga Mária Ez az őrnagy Csankó Zoltán játékában nem idegbeteg, nem legyengült pszichoterrorista, nem összeaszott, agyérgörcsös mániákus. Fáradtnak fáradt, de akkor is minden mozdulata póz. Egészen olyan, mintha kamera közvetítené minden pillanatát. Magát kihúzva szónokol, nem beszél, hanem nyilatkozik, nem járkál, hanem vonul. Minden mozdulata megfontolt, összetörtségében is manírt erőltet magára. Ő nem képzeli, hogy tényleg ott lenne a jobb válla mögött valami, ő az első pillanattól arra törekszik, hogy betörje Tótot. Hogy a világa róla szóljon, hogy szőröstől-bőröstől befalja, megrágja és kiköpje. Ez az őrnagy nem katona, hanem médiaceleb politikus, a személyiség nélküli közszereplő. Meggyőződéses gondolkodás-ellenes. A Tót család pedig a megfelelő célközönség. Mariska önfeledten és ellenállás nélkül adja meg magát, hiszen ő csak az ígéretet látja (és hát az őrnagy mégiscsak egy komoly ember, egy őrnagy, aki ha a szavát adja, az adva van – aztán majd jön a koppanás). Varga Mária elsősorban hangban jeleníti meg a vágyat a szép jövőre, neki mindegy, mi az ára. Ágikát szinte beszippantja az őrnagy hatása, számára elég, ha az őrnagy nem olyan, amilyen a közeg. Már az őrnagy fejével gondolkodik, nem egyszerűen rajongója lesz, hanem másolni kezdi az őrnagyot. Huzella Júlia e. h. örömmel adja meg magát – de ő könnyű falat az őrnagynak, nem ő kell neki. Hanem Tót, a teljesen hétköznapi ember, akinek tekintélye van a községben, a véleményvezér, akire hallgatnak az emberek. S ha már a véleményvezér nem tud önállóan gondolkodni, akkor itt a lehetőség, hogy az őrnagy az egész világát elfoglalja. Ungvári István Tótja küzd. Nem kívül, nem tettleg, de bent igen. Az ő esetében is kivételes a hanggal való játék. Csankó parancsoló negédjére Ungvári mélyről dörmögő ellenszenvvel válaszol, tartalmilag megfelelve a követelményeknek, de jelezve, hogy még van belőle valami odalent. Igen jók és szintén kortársak a község teljesen eltévedt lakói: a leveleket személyes szimpátia alapján kézbesítő postás (Posonyi Takács László – valami okból Jóskának nevezik az előadásban, pedig – ugyan nem a drámából, de a kisregényből és a Fábri-filmből – tudható, hogy Gyuri atyusnak szólítják; a jóskázás sajnálatosan a "Jóska, levelet hozott a posta" című örökbecsű műdalt idézi meg, nehezen összeegyeztethetetően a darab stílusával), a gyantaszedők szórakoztatóipari kiszolgálására berendezkedett Gizi Gézáné, akit Rádler Judit szemtelenül kizárólag testi előnyeivel játszik el, amivel az asszony annyira nem idevaló, hogy az szívszorító, s pontosan megrajzolt karakter a nyugalmazott jogász szippantósember (Török András) is.

Tóték - Varga Mária, Ungvári István, Huzella Júlia

A fentebb vázolt koncepció hihetetlenül izgalmas – lenne, ha végigvinné valaki. A Cipriani professzornál játszódó jelenet azonban egy másik előadásba visz el bennünket, a szélsőjobboldali veszély irányába, amely addig az előadásban csupán a történelmi közeg okán van jelen. De azzal, hogy a professzort – és a hétéves kisfiút – alakító Sárközi József egyébként egészen kivételes erővel előadott monológjában konkrétan is megidézi a nácikat, nem mélyebb réteget ad az előadásnak, hanem összezavarja. A győri Tóték nem tud hidat képezni 1944 és 2012 között, mert ilyen híd nincsen, vagy ha van, nem ebben a darabban és nem ebben az előadásban, de semmiképp nem így. Mindazonáltal az előadásban néha még a humor is fölcsillan (Ungvári poentírozása egész egyszerűen tökéletes), az meg hát nem lehet kérdés, hogy akármelyik értelmezést választjuk felütésként, az valószínű, hogy Cipriani professzornak – hiába a lovacskán ülve mondja – bizony igaza van: ennek csak rossz vége lehet. Mármint hogy mi ebből csak rosszul jöhetünk ki, csak az a kérdés, hogy ki lesz az, akit három darabba vágnak. Vagy négy egyformába.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr998005315

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.