7óra7

A részletek alakulása
7óra7: (3/10)
Közösség: (4/10)

A részletek alakulása

2012. 04. 20. | 7óra7

Hiszen miért ne létezhetett volna egy vizuálisan hol a Lucky Luke-képregény Dalton nevű szélhámostestvéreit, hol a Queen frontemberét, az atlétatrikós Freddie Mercuryt megidéző, alapvetően nagyon dühös, ám céltalan költő, aki roppantul szenvedett, de már annyira szeretett volna kamatyolni, hogy nagyon, de mivel ez nem jött neki össze, mert a kinézett csaj szende szűz volt, különben is elutazott, inkább megőrült, vagy legalábbis a kommunista ideológia és magánéletének megélt foszlányai kiváltotta lázálmokat látott, hogy aztán újból szerelmes legyen, de a beteljesedést ezúttal egy háromlámpás gőzmozdony akadályozta meg, kétszer is, ugyanis hősünk, hiába közeledik felé a monstrum, csak nem hajlandó ellépni.

Szóval tiszta sor, ha ezt a költőt elképzeljük, felruházzuk József Attila tehetségével, és azt állítjuk, hogy egy fiktív figura fiktív élete, akkor a világon semmi probléma nincsen. Hiszen igen szép dolog művészembereket hősnek megtenni a színpadon, szép a szerelem is, jók a versek is, a zenének hívott paneleket már úgyis hallottuk ezerszer, hát elviseljük, persze vékonyka az alapanyag, kellene bele némi dráma, némi élet, némi szellem, némi motiváció, de ha nincs, nincs, az sem olyan nagy blama, a vers, a költészet népszerűsítése csak helyeselhető cél.

Én, József Attila - Nagy Sándor

Csakhogy oda van írva a plakátra, hogy "Én, József Attila", és kétségtelen, hogy ez sokkal izgalmasabb, mintha Hertelendi Bélát vagy Tarpai Alfrédot hirdetné a színház, mert ők ugye kit érdekelnek. De a József Attilával el lehet adni ezt a fiktív életrajzot, mert lelkes tanerők – pláne némi állami ráhatásra – szívesen beszervezik a glédában és puccparádéban felvonuló tanulóifjúságot a széksorokba. Azt csak remélni lehet, hogy az érintett tanerők azt az apróságot is hozzáteszik, hogy a színpadi József Attila nem József Attila, csupán egy megfelelően homályos és sötét látási viszonyok közepette távolról és gyöngén rá emlékeztető fiktív személy.

Mert ha nem az lenne, hanem az igazi (nem csak a valódi, ugye), akkor el se hinnénk, hogy a fordulatokban gazdag életmű semmi módon nem jelenik meg az előadásban, mindössze Vágó Mártán, majd a második felvonásban majd tíz évvel később Kozmutza Flórán át szűrődik be valami a költő öntörvényű és konfliktusoktól egyáltalán nem mentes életéből. Meg a halál, a balatonszárszói vonat, amely elé főhősünk szántszándékkal veti oda magát (noha ez közel sem bizonyított tény). Az előadás pedig összességében azt állítja, hogy a művész minden tette a két nő iránt érzett pulzáló szerelem eredménye – ezért nem tud igazán mit kezdeni a köztes évekkel.

A szerelem persze József Attilánál furcsa dolog, amely kétségtelenül együtt jár a szexussal, a hússal, a testtel, ám az előadás egy maximálisan konzervatív elveket valló József Attilával ajándékoz meg bennünket, aki csak a harmadik üres szobában céloz Mártának arra, hogy most már azért adhatnának valami betevőt az élvezeteknek, mire Márta egy zárdaszűz bigottságával utasítja el a romlott testiséget.

Én, József Attila - Nagy Sándor, Balla Eszter

Mindez csupán jellemző arra a tökéletesen torz és lehetetlen képre, amit a költőről mutat az előadás. Ez az egyszerűség jól mutat egy televíziós szappanoperában, rosszul mutat viszont egy állami szórakoztató színház elvileg művészeti tevékenysége közepette.

Hogy a bulvárdarabokat évek óta megbízható színvonalon szállító Szirtes Tamást és színházát mi vette rá arra, hogy ezt a történetét illetően deformált, dramaturgiáját tekintve esetlen és következetlen, zeneileg pedig minden eredetiséget nélkülöző alkotást a Madách színpadára eressze, nem tudni. A színpadi átdolgozás és rendezés feladatait jegyző, számtalan egyéb produkciót sikerre vivő Szirtes, és társa, a színpadi tevékenységét illetően eddig igen tehetségesnek mutatkozó Szente Vajk egész egyszerűen a darabhoz hasonlóan különböző paneleket illesztettek be, vélhetően abban bízva, hogy a mérhetetlen mennyiségű színváltás, az állandó mozgás, meg a még e formában sem teljesen hatástalan versek elfedik azt a sekélyességet, amellyel József Attila emlékét ápolni szándékozhattak a művüket nyilván teljesen komolyan gondoló alkotók, Tóth Dávid Ágoston (szöveg) és Vizy Márton (zene). Van, ami jól sikerül, van, ami rosszul. Nagyon rosszul például az, hogy a Sam Spade-nek öltöztetett József Attila bandukol a rossz hírű negyedben, ahol a rátámadó ellenszenves geng – amelyet kb. a West Side Story ihletett – vezére felismeri a költőt, majd a geng hirtelen Nyugat-előfizető irodalmi brigáddá alakulva fújja a költő politikai líráját. Jól sikerül viszont a Születésnapomra előadása, amelynek belső dramaturgiája túlmutat a sztoriba illesztésen. Egyébként a közeg éppen olyan, amilyennek a negyedikes irodalomtankönyv elolvasása után az ember elképzel "egy" harmincas éveket.

Én, József Attila - Nagy Sándor

Igen érdekes viszont a munkásosztály tőkések általi kizsákmányolását, a hasznot a tőkések által a munkásoktól elsíbolását felemlegető szövegeket hallani, a produkció egyetemes igazságként húzza alá mindezeket, ami egy profitorientált, nyilvánvalóan kommerciális alapokon működő, mégis állami (önkormányzati) fenntartású színházban legalábbis disszonáns. Szintén ellentmondásos Tihanyi Ákos koreográfiája, amely egyes, szögletesebb elemeiben a harmincas évek balettjét, más elemeiben az időkitöltő üzemmódba váltott céltalan színpadi mozgást idézi. Ugyancsak meglehetősen sokszínű a színészi munka: Nagy Sándor nagy elánnal jobb híján szélsőségig járatja a teljesen motiválatlan dühöt, ilyenkor – főként a zenementes versmondások idején – úgy tűnik, mintha parodizálni akarná azt, aminek épp a közepén van, máskor magányos és tehetetlen kamaszként dalol, és sajnos nem tudja megúszni, hogy hangját ne kelljen nagyon magasra emelni, amitől a javarészt búslakodó számok is kifejezetten viccessé válnak. A szövegeket felmondó Balla Eszterrel sajnos semmiféle kémiája nincsen kettősüknek, Balla próbálja lazára venni Vágó Mártát, de sajnos egy ájulatba sterilizálódott kékharisnyának tűnik inkább, mint hús-vér női alaknak, ez jobban sikerül Polyák Lillának, akinek Kozmutza Flóraként legalább valami többszörös konfliktus ábrázolását sikerül megoldania. Barát Attila Illyés Gyulát egy igazán jó szándékú, kedves, melegszívű embernek és igaz barátnak mutatja, igaz, mintha egy másik előadásban próbálna egy valódi jellemet formázni. Pusztaszeri Kornél és Dobos Judit (Vágó házaspár) egy kellemes társalgási vígjáték papa- és mamafiguráját adják, Laklóth Aladár (dr. Bak) mindössze végszavazni ugrik be a színpadra, Barabás Kiss Zoltán (Madzsar József) és Sándor Dávid (Komor Bandi) pedig némileg túlzó harsánysággal vétetik észre magukat.

Én, József Attila - Polyák Lilla, Nagy Sándor

Tehát, ami a legfontosabb: a produkció legfeljebb nyomokban tartalmaz némi József Attilát. Csak az a baj, hogy a nézőknek ezt nem mondja meg senki sem. Persze jól lehet vele tanítani, akár nem középiskolás fokon is: az összetett motivációt, a következetes dramaturgiát, a valóság, illetve más művészeti ágakban született alkotások hűséges átültetését különböző színházi formákra. Mert ezek azok, amelyek ebből az előadásból végzetesen hiányoznak. Azok a részletek ezek, amelyeket "_sokhelyütt_ a szerzők és a műfaj igényei" alakítottak. Bár inkább csak erre fogják.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr98005335

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.