7óra7

Tanulság mindenáron
7óra7: (2/10)
Közösség: (6/10)

Tanulság mindenáron

2012. 05. 12. | 7óra7

Hogy az a méteres marhaság, miszerint a színháznak tanítania kell, még nem tudta magát kienni a köztudatból, az alapvetően társadalmi probléma, de hogy egy újonnan ifjúsági színházzá avatott intézmény egy minden ízében felemelő ujjal tanítani akaró előadással "nyisson", az legalábbis szimptomatikus. Bár igazából ezzel a produkcióval a legkisebb baj, hogy tanítani szeretne, sokkal nagyobb problémát jelent a hogyan.

Mert persze, lehet tanítani a színház segítségével: alkalmas darabon keresztül, pedagógiai célzatú drámafoglalkozások valók erre, de semmiképpen nem maga az előadás. Az előadás arra van, hogy tartalmat adjon, például apropót egy megbeszélendő kérdéshez, hogy felvessen ilyen-olyan mintákat, jellegzetes példákat, hogy ütköztessen véleményeket, hogy hátteret adjon egy adott témához. A Tom Sawyer és Huckleberry Finn kalandjai azonban semmi ilyesmit nem tesz, csupán a Tom Sawyer-mitológiából kikap néhány történetet random módon, és összeköti azokat egy happy endbe vezetve. Eközben a világon semmi sem történik, ami három órán keresztül egészen kivételes teljesítmény, de Miklós Tibor és Tóth Péter musicalje képes erre. Az olyan explicit, felemelt mutatóujjként működő szöveg, mint például a "ha tiszta a lelkünk, nincs mitől félnünk, áldás köszönt ránk" ugyan hiperpatetikusan hangzik, de nem jelent többet, mint "légy jó", ami mondanivalót Móricz Zsigmond egy közismert regényében például profi módon a címbe pakolta bele, így művében a tanulság szüntelen levonása helyett foglalkozhatott például a cselekmény kiépítésével vagy a karakterek formálásával.

Tom Sawyer és Huckleberry Finn kalandjai

Tárgyalt musicalünk azonban ellenkező receptet követ. A mű permanens tanulságkényszerben szenved, így nem akaróznak jellemek megjelenni, mindenki első belépőjének első hangjából kiderül, hogy miféle ember. Tom Sawyer például _jólelkű zsivány_, hiszen a főszereplő jófiú, nem lehet vásott kölyök, ennek megfelelően szinte véletlenül kavarodik bele az ellentmondásos helyzetekbe, illetve van egy ellenpontja, öccse, Sid (Kozma Gábor), aki az eredeti művel gyökeres ellentétben undorító, stréber kis féreg, csak azért, hogy a Puskás Péter által színpadra helyezett jólfésült, csibészes mosolyú Tom valakihez képest pozitív figura lehessen. Polly néni (Nagy Anikó a magasabb hangokat erősen, ám igen kellemetlen csúszással abszolválja) szent életű Teréz anya, Jim (Ekanem Bálint) retardáltsága ellenére jófej néger, Huck Finn (Illés Olivér) pedig Tom barátja, aki igen elhagyatott. Szó sem lehet arról, hogy – Mark Twain szavaival – "lusta, komisz és nagyon közönséges" legyen, ahogy Tom sem lehet igazán vásott kölyök, inkább csak "csintalan", de milyen okos! Nagyjából ez állapítható meg a hősökről. A jók kedvesek és szépek, a rosszak csúnyák és buták és gonoszok. Ezt a szereplőgárda végül is eljátssza, Jegercsik Csabát pedig illeti egy különdíj, amiért nem ismertem fel az alkoholista (tehát gonosz) Finn apuka szerepében.

Tom Sawyer és Huckleberry Finn kalandjai - Puskás Péter

Finn apuka egyébként az egész produkcióra jellemző helyzetet mutat: az apa magával viszi (kvázi elrabolja) fiát, aki a következő éjjelen arról dalol meghatón az öntudatlanul hortyogó fater mellett, hogy szeretnie kell, hisz ő az apja. Aztán mégis elmenekül (meg akarja menteni a néger Jimet, akiről azt föltételezik, hogy megölte Huckot), apukájával ápolt érzelmi viszonya pedig a továbbiakban a francot sem érdekel, pedig apukát menet közben megölik a gonosz Dunlapék, de ez a végén visszatérő Huck boldogságát már nem árnyékolja be. (Biztos csak a finálé után mondják meg neki.)

Szorítkozzunk most csak a leginkább zavarba ejtő momentumokra, amelyet a sajátos dramaturgia okoz (és szót se ejtsünk a líramentes, prozódiailag is finoman szólva experimentális dalszövegekről, a szappanoperai magasságú dialógusokról). Vélhetően a direkt tanítási szándék eredménye, hogy a Tom Sawyer-sztorik közé iktatják az alkotók a Tamás bátya kunyhója lényegét is, de hogy az Anna Kareninát megszégyenítő intenzitással és gyorsasággal bekövetkező érzelmi viharokat miért kellett bepréselni Tom és Mary Thacher (a regényben: Becky Thatcher) közé, rejtély. Ugyancsak nagy kérdés: hogy lehet, hogy ebben a faluban a haramiákon kívül mindenki jól szituált polgári család tagja, hogy nincsenek társadalmi különbségek, még a rabszolgák is _úri divat_ szerint vannak öltözve. (Jó, van, aki mezítláb van.) (Díszlet-jelmez: Kovács Yvette Alida.) További rejtély, hogy miért beszél minden szereplő a hatvanas évek egyfajta lightosított tolvajnyelvén – irritálásig modorossá téve a szöveget például a balfék, a tyúkszar, a lófütty és a túró szavak alkalmazásával. (Ezek egyébként sértegetések akarnak lenni, ráadásul dalszövegben, ami különösen visszássá teszi a helyzetet.)

Tom Sawyer és Huckleberry Finn kalandjai - Jegercsik Csaba

Bár az előadás tele van hasonló, szellemességnek szánt motívumokkal, ezeken nem nevet senki. Nevetést egy-két burleszkbetéten kívül Pál András fellépése eredményez, aki Jubiter Dunlap szerepében egy 3-6 éves kor közöttieknek ajánlott meséből kilépett gengsztert alakít, és ezt olyan elrajzolt ellenszenvességgel teszi, hogy a nézőtéren ülő gyerekek nyílt színi tapssal jutalmazzák, amikor kést szegez Huck Finn torkának. Pál ugyanis színészi alakítást nyújt (két és háromnegyed óra után ez már önmagában élmény), és a nézők érzik, hogy végre történik valami. Azonban talán nincs mégsem rendben, hogy a gyerekeket egy rablógyilkos képes magával ragadni a leginkább.

Tom Sawyer és Huckleberry Finn kalandjai - Tóth Sándor De mi más ragadná őket meg, ha egyszer a fordulatok – főként a második felvonásban – követhetetlenek, ha a színpadon nincsenek karakterek, ha egyetlen gospel-jellegű számon kívül kizárólag sematikus zenei anyagok szerepelnek, ha a koreográfia teljesen fantáziátlan, ha a dalszövegek primér, illusztratív eljátszását látják? Persze, drukkolnak a hősöknek, a mechanizmus működik, de ehhez nem kell színház, ezt bármi kiváltja belőlük. És még csak azt sem állítom, hogy ne fektettek volna munkát az alakításokba a színészek, hogy ne lenne technikailag elviselhető színvonalon lebonyolítva az előadás (műszaki értelemben alulról súrolja ezt a határt: a hangosítók valószínűleg nem vitték be a hangpultba a szövegkönyvet, és vabank üzemmódban adták be és kapcsolták ki a mikroportokat). Talán az a legszörnyűbb, hogy ebben tényleg van munka.

A színháznak felelőssége van abban, mit mutat, különösen a legfiatalabbaknak (ezt az előadást sok gyerek látta, jellemzően 6-12 éves kor között). Budapesten ilyen értelemben ez az előadás méretes visszalépés valami nagyon elavult és ósdi színházeszmény felé. A fővárosnak van gyermek- és ifjúsági színháza, a Kolibri, ahol éppen húsz éve komoly szakembergárda dolgozik kiváló, világszerte elismert művészi eredménnyel, nagy közönségsikerrel. Kérdés, hogy valóban szükség van-e ennek konkurenciájára, az államilag finanszírozott kommerszre – immár az ifjúságot is megcélozva. Mert ha igen, akkor a Tom Sawyer és Huckleberry Finn kalandjai a jövő előadása.

A Hamletből idézett szöveg ugyanis programadást sejtet. Ha így van: jaj nekünk. Ha mégsem, ha a produkció csupán egy tévedés – buzgón remélem, így van –, akkor még van esély.

Még egy: sosem gondoltam volna, hogy a "seggszpír" szó elhangozhat színpadon, vagy ha mégis, azt nem hittem volna, hogy ezt _valóban_ öncélú humorforrásnak szánhatja valaki, azt pedig végképp nem, hogy mindezt egy tanító alapállású "családi előadásban" fogom hallani.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr458002279

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása