7óra7

Allegóriába bújtatott szimbolikus metafora
7óra7: (5/10)
Közösség: (0/10)

Allegóriába bújtatott szimbolikus metafora

2012. 05. 18. | 7óra7

Már a kezdőkép sejteti, mibe is csöppentünk: először csak egy fehér kéz birkózik a fadoboz tetején zenélő ékszer-ekhósszekéren, majd a fekete térben egy fekete öltönyös alak bukkan elő mezítláb. Mindez nem túl gyorsan, megfontolva, _szépen_ megvilágított beállításban. Szóval a darkos artisztikum és a natúr párharcát sejteti a prológus, amiben nem is nagyon kell csalódnunk. Petri György versei ugyanis egyszerre beszélnek a piszkos, dohányfüstös kocsmavilág legsötétebb zugairól, illetve a szépről, a magasztosról - a kurváról és a nőről. Az Aradi Kamaraszínház előadását most elsősorban ez érdekelte Petriből, de mintha nem bíztak volna ehhez eléggé a versekben.

Gujdár Gabriella rendező-dramaturg ugyanis elsősorban hangulatot rendez, és csak másodsorban a verseket. A díszlet és a fény segítségével megalapozott, időtlen térben a két játszó színész a legcifrább dolgokat csinálja egymással és saját magával is, aminek korántsem az érzékenység a fő mozgatóereje, mint inkább a durva végletesség, amely a két figura közti viszonyt alapvetően meghatározza. Nem sokkal azután, hogy az egyik hozzávágta a másikhoz a felöltendő ruhát, kavicsok kerülnek elő valahonnan (de nem egy-két darab, hanem olyan másfél, uszkve két kiló), amelyekkel A legény (nevezzük így a fiatalabbat – Tapasztó Ernő játssza) B legény (nevezzük így az idősebbet – Balogh József formálja meg) monologizálását szűnni nem akaróan zavarja – láthatóan nem szimpatikus neki az illető. Ezt tetézve a megterített fadoboz mellett hangosan morfondírozó B legénynek a morfondírozás egy pontján elkezdi ezeket a kavicsokat a beletömni a szájába, egészen addig, míg csak arra mód és lehetőség van. De ez még mind semmi, mert lesz itt még felhevített kavicsokkal való mellbedobás, lábujjal való gyertyaoltás, ujjbegyből kiserkenő vér, sőt, ezt a vért még használják is, amihez képest a borotvával széttépett ing már tényleg smafu. De előkerülnek még biliárdgolyók, kalapok, parókák, ébresztőórák, és B legény még egy ikszet is kap a zakója hátára. Szóval van itt minden, csak éppen versek nem nagyon.

Háljunk egymásba járni - Tapasztó Ernő, Balog József

A félhomályban zajló, a kegyetlen színházat idéző formai kavalkádban ugyanis elvesznek Petri György verssorai, ami nem csoda, hiszen a vers alapvetően absztrakt műfaj, Petrinek pedig hiába akadnak szimplifikáltabb strófái, esetleg versszakai is (pl. egy nagyon lepukkant kurvával való múlhatatlan emlékű találkozása már-már epikus), úgy _en bloc_ mégis magasabb tartományokban mozog (hiszen kit érdekelne önmagában a sztori?), az alkotók pedig ezt fejelik meg, de nem kicsit, nagyon. Az absztrakciót tovább absztrahálni, azt szimbolikus szintre emelve metaforákkal keresztbe hivatkozni, és mindezt még egy konfliktus kellős közepébe is betenni: nem tűnik olyan nagyon jó ötletnek. Miközben ugyanis a játszóknak saját maguk előtt láthatóan teljes világos, hogy ezek mit is jelentenek, a nézőtérről innen kapaszkodók nélkül nem igazán lehetséges ezek között navigálni. Mert ha legalább a verssorok végig érhetőek lennének... De a minden másodpercre jutó hozzávetőlegesen negyvennyolc darab rendezői és színészi ötlet nem engedi, hogy a strófákkal tartsunk.

Háljunk egymásba járni - Balog József, Tapasztó Ernő

Így marad a karakteres atmoszféra, a káosszal folytatott párharc - és a remény, hogy valamivé csak össze tudjuk gyúrni ezt a sok mindent.

_(Thália Színház, Budapest, 2012. május 14.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr558005363

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.