7óra7

Egy szó és más semmi
7óra7: (5/10)
Közösség: (10/10)

Egy szó és más semmi

2012. 05. 31. | 7óra7

Mit tudjátok Ti

Ez a narrátor az elején azzal a gúnyos formában közismertté vált pszichológusi fordulattal kezdi, hogy „Akarsz róla beszélni?”, amelyre egy koporsóból kiszóló lány elég egyértelmű választ ad: nem. Majd elkezdődik az előadás, amiből arra lehet következtetni, hogy mégis igen. Szóval vallomást fogunk látni. Valami intimet, valami őszintét - ezt semmi okunk kétségbe vonni. Azt a kérdést viszont indokolt föltenni, hogy egy önmagát folyamatosan újrafogalmazó mozgássorozat egy groteszk konferansziéval mitől válik érdekessé, ha folyamatosan ugyanazt hajtogatja: összetört szív, magány, csalódás.

Ennél sokkal érdekesebb, hogy mennyire nem működik a táncszínház absztrakciója, ha közben ismert és kevésbé ismert, de karakteres és jól követhető dalok adják az alapot, nem pedig instrumentális zene. Jelen esetben ugyanis úgy tűnik, hogy a táncosok, akik a szólótól a kvartettig sokféle formációban megjelennek a színpadon, Karády Katalin dalait követnék le. Ez nem biztos, hogy így van, de nagyon nehéz ilyen konkrét fogódzók mellett absztrakt mozdulatsorozatokra koncentrálni. Talán ezt vették észre az alkotók, amikor a konferanszié által mindenkiből kisajtolva egy szót megtudjuk, hogy "oszlás", "hiány", "felhő", "radír", "köd". Meg van akasztás, meg szenvedés, meg egy csomó olyan dolog, amit egy kiadós szerelmi csalódás után (közben) szívesen érez az ember. Ezzel mégis el lehet egy kicsit billenteni ezt az egészet az absztrakt irányába, bár ettől még nem lesz többsíkú a koreográfia, maximum érdekesebb.

A fekete-fehér térben a jó mozgású táncosok szépen táncolnak, de a koreográfiák többnyire egy tinilány monoton lelki vívódásainak permanens önmagába fordulását citálják, és bár felüti a fejét a halál és a háború tematikája is, ez - úgy tűnik - az elmúlás témájából, nem pedig valamilyen dramaturgiából következik. Az előadás inkább csak formai dramaturgiával rendelkezik, a jelenlévő figurák száma, térbeli elhelyezkedése, valamint a jelenésként fel-felbukkanó konferanszié, a tánc-animáció-színház különböző mértékű vegyítése adja az előadás ütemét, nem pedig egy világosan kijelölt tartalmi ív, legyen az cselekményfolyam vagy érzelmi szál.

Mit tudjátok Ti

Pataky Klári koreográfus egyébként láthatóan törekszik arra, hogy a táncszínház andalítóan ismert tartalmi toposzait, mint a test, a szerelem, a belső vívódás stb. ne csak a mozgás szintjén, hanem a színház szintjén is megfogalmazza, csak mintha a stílusregiszter nem lenne jól belőve, mert minden szimbólum túl van magyarázva (például a pillangó esetében is, amelyet előbb kimond az egyik szereplő, majd animációban látjuk őket egy lányról leválva szétplaccsanni a földön). Viszont a színpadi játék nem marad önreflexivitás nélkül sem, amikor a piros ruhás nő megjelenésén a konferanszié őszintén meglepődik, mondván: ez egy fekete-fehér előadás.

Ez az előadás azonban nem Gesamtkunstwerk, inkább stílusgyakorlat, mert redundáns módon fogalmazzák egymást újra az egyes elemek, ahelyett, hogy egymásra épülnének és különböző szinteket adnának a játéknak. Igaz, ehhez témára is szükség van, olyan témára, amely vagy széltében vagy hosszában, de valahogy nagyobb léptékkel is befogható, mint egy szó. Abba ugyanis ahogy az élet, úgy a színház sem fér bele.

_(TESZT Fesztivál, Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár, 2012. május 26.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr538002257

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása