7óra7

Amit az emberek együtt csinálnak
7óra7: (9/10)
Közösség: (0/10)

Amit az emberek együtt csinálnak

2012. 06. 11. | 7óra7

sWitch

Frenák Pál koreográfus nem a kötelező köröket futja meg a kibertér kontra valódi élet posztmodern közhelye körül, nem intellektuálisan pálcát tör az egyik felett és tűzi zászlajára a másikat, hanem plasztikus módon fogalmaz meg érzeteket és érzéseket az egyikkel és a másikkal kapcsolatban. Persze nem is kétséges, hogy a természet fog győzni a virtuális valóság fölött, de ennek csak akkor van értelme, ha semmi patetikum nem társul ennek megfogalmazásához, csak valami fellélegzés, valami intim.

Semmi nem fekete-fehér – már az első néhány jelenet vizuális világán kívül –, mert az egyenmaszkolt fehér arcú figurákban ugyanúgy megtalálható az élni és szeretni vágyás, mint az előadás későbbi részében béklyóktól szabadult hús-vér emberekben. Csakhogy a dolog nem úgy áll, hogy a hatalmas fekete asztal körül gyülekező groteszk kis figuráknak ne lenne sorsa, ahogy a belőlük _kikelt_, és később többnyire igen tragikusra forduló női sorsoknak is van – Varga Mátyás szövegei remekül beleillenek az előadás egyszerre konkrét és absztrakt szövetébe. Mert a való világ bizony veszélyes, lehet benne magányos, megszomorított, elnyomott, megalázott az ember, de az is legalább megtörténik vele, mert lehet nézni a hús-vér testek táncát – _"hívhatjuk baszásnak,/ de olyan ritka, amit/ az emberek együtt csinálnak"*_ –, csakhogy valami elvész a képernyő előtt: a színek.

sWitch

Az előadás egyszerű, de hatásos dramaturgiával jut el a rideg, de korántsem annyira taszító világtól a színek felé, végig egy pont felé tartva, ez pedig a valódi intimitás, amit egyszerű, természetes, szimpatikus gesztussal fogalmaz meg végül az előadás. Miután a szürreális színpadi képekből és koreográfiákból, valamint a nagyon is életszagú monológokból megismertük azokat az embereket, akik nem is olyan rég még védőburokban, most pedig teljes nőiségükkel arccal a világnak és nekünk ott vannak teljes hús-vér valójukban, a felkapcsolt nézőtéri fény mellett felkérnek néhányunkat lassúzni - és ebben már tényleg nincsen semmi teátrális. Ez az, amit az egyik világban meg lehet tenni, a másikban pedig nem, és ez a fellélegzés-érzés gyönyörűen folyik bele a "nem vagy egyedül" felszabadító felismerésébe. A színház pedig valahogy mégiscsak ezért van, vagy legalábbis ezért is van.

Meglehetősen ritka az a helyzet, amikor az alkotók sem fölé, sem alá nem lőnek annak, mint amire éppen együtt ott és akkor abból a témából képesek kihozni. Hány nagyotmondó kis előadás, illetve jobb sorsra érdemes, ám andalító produkció lötyög a színpadokon, keresve önmagát a vágyva vágyott hatáskeltés eléréséért! Pedig sokkal jobb még akár önfeledten is semmit mondani, mint görcsösen _közölni_, legalábbis a nézőtérről tekintve mindenképpen hitelesebb. A Temesvári Nemzeti Színház (Frenák Pál, valamint a temesvári magyar és német színház társulatának tagjaival kiegészült) előadása talán azért tud igazán jól működni, mert pont annyit markol, amennyit fog: nem akar nagy mélységeket megjárni, de nem akar a felszínen lébecolni sem. Csak megfogalmazza, hogy szerinte miért érdemes olykor a valóságba is ellátogatni.

sWitch

Ezek után már skype-olni, facebookozni és kibertérben bandukolni is könnyebb, mert biztos, hogy van még kint is dolgunk.

Lovasi András: Jutka)

_(TESZT Fesztivál, Temesvári Mihai Eminescu Nemzeti Színház Sala 2, 2012. május 27.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr818002245

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása