Sz. L. költő, műfordító 1921 szilveszterén feleségül veszi Mikes Klárát, négy év múlva beleszeret felesége házasságban élő barátnőjébe, Vékesné Korzáti Erzsébetbe, ez a kapcsolat (kisebb-nagyobb megszakításokkal) a szerető 1950-ben elkövetett öngyilkosságáig tart. Mikes Klára és a folyamatosan különféle nőügyekbe bonyolódó költő a férfi 1957-es haláláig együtt maradnak.

A főként levelekből és naplóbejegyzésekből szőtt szövegkönyv (dramaturg: Khaled-Abdo Szaida) e három ember ágbogas, Sz. L. köré kuszálódott kapcsolathálóján keresztül egy női sorstörténetet mutat meg. A Hullám és gumikötél ezt az ideálisnál több szereplős érzelmi alakzatot állítja színpadra egy színésszel, egy bábuval, és egy szinkronhanggal.

Még jóformán el sem csendesedett a helyezkedés a nézőtéren, amikor a Katona József Színház Sufnijában fekete, rövid ujjú ruhában, fekete harisnyában, fején fekete parókával elsétál mellettünk Kiss Eszter, kezében - tankönyvekből jól ismert szemüvegével és középen elválasztott, jótanuló frizurájával – Sz. L. életnagyságú bábuja. Ahogy a színpadra lépve egymás felé fordul a túlfestett nő és a fiatal, fagerincű figura, egy hosszú pillanatra olyanok, mint két báb. Hogy kinek a bábjai, az - egy percnyi játék után - már az előadás második kérdőjele.

Kiss Eszter a két női alakot leheletfinom eltartással, és kezdetekben egy cipőváltásnyi szcenikai rásegítéssel hozza játékba. A felütés tragikus maszkja ekkor egy pajkosan gyermeki, játékos szerető, és egy könnyed malíciától sem mentes, alapvetően melankolikus feleség érzékletes figurájára hasad. Ezek a finoman elrajzolt portrék az előadás során hol párhuzamosan töltődnek fel akarva-akaratlan egymáshoz rendelt, élő-lélegző női sorsokká, hol mintha egyetlen, súlyos asszonylétbe fonódnának, amelybe erotika, szeretetvágy, mély megalázottság csakúgy beleférnek, mint szuicid hisztéria, befejezett szuicídium és 82 évnyi élet. A színésznő folyamatosan építi, formálja, jelenetenként más és más oldaláról mutatja meg az előadás során a mélyfekete irányába gravitáló női alako(ka)t. Partnere, aki Máté Gábor kellemes akusztikájú, ebben az esetben minden különösebb lejtés nélküli beszédtónusán szólal meg, e változékonyság mellett rendületlen változatlanságként, az életben és kapcsolatban maradás kísérleteinek sokfélesége mellett megkerülhetetlen adottságként van jelen az előadásban. Mindeközben azt látjuk, hogy a nők egyik pillanatban kisdedként ringatják ölükben, majd maguk alá gyűrik, vagy éppen úti batyuként csapják fel hátukra töretlen és törhetetlen fatársukat.

A Hullám és gumikötél amúgy is olyan, mint a mesebeli okos lány ajándéka: két nő is és egy is, bábjáték is meg nem is, Sz. L.-est is meg nem is, hullám is és gumikötél is, és persze nem is.

A kisebb-nagyobb mértékben elcsúsztatott, néhol egymást ellenpontozó előadáselemek hatására, két élő nő és egy férfibábu, egy túlélő és két túlélt, egy megcsaló és két megcsalt, egymást használók és egymást szeretők e többmátrixos kapcsolathálójában nem igen lehet tudni, honnan erednek a történések. Míg a nők érzelmei egy partnerkapcsolatban erősödve-gyengülve hullámzanak, addig a férfiak kedvesüktől gumikötélszerűen távolodnak, majd ismét közelednek hozzá – hangzik el valami hasonló, globális maxima az előadásban, amit közben egyes történések árnyalnak, mások aláhúznak, megint mások feloldanak. Ahogy a figurák életük egyszerűségére vágynak, miközben kapcsolódásaik tragikussá, de legalábbis nehezen élhetővé bonyolódnak, úgy az előadás - míg antropológiai felvetésével az egyszerűség lehetőségét villantja fel - maga is többértelmű.

Bereczki Csilla rendezése Kiss Eszter előadásában nem moralizál, nem mutogat felelős(ök)re: az asszonyi szeretet, női és férfivágyak, függések és érzelmek szövevényének egy érzelgősségtől mentes színházi lenyomatát hozza létre bő egy órában. Az előadás mintha nyitott mondatok sokféleségéből szerveződne, és érne egybe egyetlen - szintén nyitva hagyott - szentenciába. A feleség, akinek történései és egyre áttetszőbb színpadi alakja fokozatosan növi be a játékteret, végül egyedüli élőként marad a színen egy fotelba elrendezett bábuval, meghajol, lassan elmosolyodik és kimegy… csak a bábu marad, a költő.

Mindez több is, kevesebb is egy életrajzi dokumentumdrámánál, egy érzelmi sokszögnél, vagy egy nőkről és férfiakról értekező, színházi zsebantropológiánál, de hogy mennyivel és miképpen, az most talán a megszokotthoz képest is inkább a befogadón múlik. Az alkotók felvetnek valamit rólunk, majd magunkra hagynak vele.

Mi pedig – megmaradva az okos lány meséjénél - végül tapsolunk is és nem is. (Ha lehet így fordítani az előadás utáni, meglepően erőtlen méltatást.)

Aki akarja, mondhatja, hogy a szórólapon ígérttel szemben ez nem a híres költő estje, de még életrajzként is eléggé csonkolt kivonat, hogy az előadónak néha vannak praktikus gondjai a bábu mozgatásával, és egyébként sem igen kel életre a fabábu, hogy a videóbetétek eléggé oda nem illőek, és hogy a rendező feladata éppen a rendrakás, a döntés lenne, nem egy többértelmű rendetlenség létrehozása.

Ha akarjuk, azt is mondhatjuk, hogy majd mi hozzátesszük, vagy éppen mára kicsit elengedjük a híres költőt, hogy megpróbálunk emberi kapcsolataink mikéntjeiről olvasni Kiss Eszter általában ügyes, néhol bajos bábjátékából vagy arcról és álarcról az (egyébként az előadásban valóban kissé stílusidegennek érződő) videókból. Illetve, hogy szeretjük mi magunk vágni a rendet, de legalábbis érteni, hogyan vágják azt.

Sopsits Árpád mondta egyszer, hogy ha egy koreográfus (rendező) bármi olyan momentumot benne hagy a darabban, aminek az értelme nem világos számára, akkor az a néző számára sem lesz érthető… és nem csak ugyanúgy nem lesz, ahogy azt a rendező gondolta, de másként sem.

A Hullám és gumikötél élvezhető és érthető minden nyitottsága, eldöntetlensége ellenére, vagy ebben az esetben talán éppen amiatt… ugyanúgy is és másként is.