7óra7

Könnyen fogyasztható
7óra7: (5/10)
Közösség: (8/10)

Könnyen fogyasztható

2012. 07. 23. | 7óra7

Szomor György rendező ugyanis megtette azt, amit nagyon sokszor nem tesznek meg a szabadtérre szerződtetett kőszínházi produkciók alkotói, méghozzá azt, hogy számolt az új helyszín méretbeli adottságaival és a tér által felkínált új lehetőségekkel. Ennek egyik eredménye, hogy Monte Cristo grófja az egyik alkalommal a közönség feje fölé kifeszített kötélpályán érkezik meg (kissé komikus, hogy ekkor egy dublőr játssza az amúgy Szomor György által alakított címszereplőt, de erre minden bizonnyal nyomós ok volt), egy másik alkalommal pedig hőlégballon-illusztrációval száll alá az elszánt gróf, amely némileg ugyan ellentmond a híreknek és a meglévő díszlet is takarja a hatásos antrét, de azért mégiscsak _olyan, mintha_. A kivetített grandiózus animációk is tisztességgel meg vannak csinálva, és bár annak megítélése, hogy a szerelem mozgóképi illusztrációja olyan, mint egy brazil szappanopera ecuadori koppintásának chilei remake-je, tényleg csak ízlés kérdése, végül is rendben van. Az ugyanezen kifeszített fehér vásznakon swf-ben lobogó tűz is csak ott kap gellert, hogy a végtelenített lejátszás időnként „ugrik”, de üsse kő, mert Edmond Dantes Monte Cristo grófjává való felcseperedését egyébként tényleg a mozgókép adta lehetőségeket figyelembe véve fogalmazza meg a rendező, és ilyet – főleg ekkorában – ritkán látni.

Monte Cristo grófja

Igaz, kicsit sokáig kell várni, amíg igazán jóízűt lehet tapsolni, ekkor azonban Fekete Péter történetkövetésre berendezett díszletének központi elemében, a színpad fölé emelkedő börtöncellában a már bozontos szakállúvá aggott Edmond Dantes ötperces szólóban szikrázza világgá felgyülemlett dühének minden keservét, ami színházilag meglehetősen érdektelen, de Szomor György hangja tökéletesen illik a szituációhoz: rekedtes torokhangját a finálé magas regisztereiben csúcsra járatja, és besöpri az első egyöntetű tetszésnyilvánítást, joggal. Igazából ekkor érnek össze először a musical-kliséket magabiztosan használó dallamok is, amik ha kell, spanyolosan, ha kell, franciásan szólnak, és lekövetik a történet romantizáló tempóját – nyúlnak azok a hangjegyek, mint a rétestészta –, és a hangszerelés sem tartogat meglepetéseket. Azt viszont biztonsággal meg tudjuk állapítani, hogy ki a gonosz és ki a jó, Dumas pedig nagyon hatásos történetet írt, és ez az adaptációban sem vész el.

A második felvonásra már egy helyspecifikus – és jól csattanó – geg is jut – ez mindenek előtt elismerendő. Bár nem történik az egész felvonás alatt semmi más, mint hogy a jóemberből tökéletes bosszúálló gépezetté váló főhős gyors egymásutánban megbünteti azokat, akik ezt minden kétséget kizáróan megérdemlik, ez már lendületesebben megy végbe, és kiderül, hogy Gulyás Attilának sincs rosszabb hangja, mint Szomor Györgynek. Az azonban, hogy ennek az egész történetmesélésnek mi lenne az apropója, nem derül ki. Gulyás ifjú Edmond Dantese olyan tiszta, mint egy ábrándos lelkű tinilány lefekvés előtti utolsó gondolata, Monte Cristo grófja pedig olyan méltóságteljes és morózus, mint egy államférfinek állt Terminátor, de mindketten átélhető mesefigurák, így nem nehéz drukkolni nekik. A sok gonosz karakter között nincsenek végletek, mindenki csuklóból hozza a faékfigurákat, ami a gerinctelen prolihoz, a nagyravágyó kisemberhez, vagy egy kicsinyes karakterhez kell. Bár hangban magasan van a léc, Gubik Petra Mercedes szerepében ezt mindenképpen megugorja, és kifejezetten üdítő, hogy halottnak hitt szerelmével való találkozás után nem a szerelem lángja kezdi el újra emészteni, hanem a megtört, kiégett asszony kontúrjai bizonyulnak erősebbnek, ami kifejezetten emberszabásúvá avatja Mercedest.

Monte Cristo grófja

Nagy kérdőjel, hogy mi a szerepe a Vastag Tamás alakított Dumas-nak, mert mintha az első jelenet után őt elfelejtették volna az alkotók. Az előadás amúgy teljesíti azt, amit a népakarat elvár egy musicaltől, és bár Pozsgai Zsolt dalszövegeit a legjobb indulattal is csak az „megbízhatóan közhelyes” jelzővel lehet illetni, ez teljesen jól illeszkedik az elvárt, könnyen fogyaszthatóság igényéhez, és ha a ráadást nem uralta volna el a megrögzött mondanivalókényszer a mindenki által hordott álarcok apropóján, akkor talán még könnyebb szívvel mondhatnánk az estére, hogy habkönnyű szórakozás - mert eddig a pillanatig egyébként úgy tűnt, hogy nem is akart több lenni annál. Maradjunk is ennyiben.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr748005417

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.