7óra7

Vágy és becsület
7óra7: (6/10)
Közösség: (0/10)

Vágy és becsület

2012. 07. 31. | 7óra7

Azért ez leginkább szó szerint értendő, hiszen annyi statiszta mozog a színen, hogy akár még az is felmerülhet az emberben: a Parasztbecsület színhelyéül szolgáló szicíliai falu komplett lakosságát tényleg felvezényelték a színpadra. A tekintélyes méretű tömeg nagyon szervezetten és energikusan mozog (bizonyosan az előadás koreográfusának, Duda Évának köszönhetően), így tényleg olyan, mintha templomba vagy éppen színházba készülődnének. Akár még hidat is teremthetnének a két előadás között, ugyanis az azt szolgáló táncos trió érzéki, szerelmi háromszöges balettje esetében ez érezhető törekvés, ám a táncok inkább valami összefoglalószerűséget, mintsem kommentárt vagy továbbgondolást képviselnek – így pedig kevésbé fokozzák az izgalmakat, mintsem inkább önismétlővé válnak.

Khell Csörsz aprólékosan kidolgozott, minden elemében változatosan mozgatható, a narancssárga kőfal plasztikusságától képregényszerűvé váló díszlete remek alapja lehetne mindkét történetnek. Azonban míg a Parasztbecsületnek látszatra és érzetre is tökéletes és mozgalmas otthont biztosít az emelkedő, a templom, az erkély és az ajtók elhelyezkedése, addig a Bajazzók váratlanul érkezett vendégként áll a színpadon. A vándorkomédiások kocsija éppen csak elfér, miközben lakosztályuk a falusi híd alá szorult – ami ellentmondásban áll a vándorló életmóddal – a két szerelmes légyottja pedig nem túl romantikusan egy sikátorszerűségben történik meg – vélhetően ezek voltak a legpraktikusabb helyszínek, talán nem véletlenül marad a tér bal oldala szinte teljesen kihasználatlan. Valószínűleg azért is alakul ki ez az idegenség-érzet, mert míg az első etapban felvonuló néptömeg valóban otthonosan mozog a térben, addig a másodikban már csak tömegként létezik – _mennyiségként_ és nem szerves összetevőjeként a produkciónak.

Parasztbecsület

De a sztorik, a maguk szerelmi sokszögeivel jól passzolnak egymáshoz. A Parasztbecsületben egy klasszikus négyszögben húzódó kapcsolati átlók összekuszálódásának lehetünk szemtanúi: Turiddi szerelmes volt Luciába, azonban a férfit elvitték katonának, de a lány rest volt várni, inkább hozzáment Alfióhoz. A hazatérő férfi csalódottságában Santuzzánál vigasztalódott, mígnem volt szerelme visszacsábította. A faképnél hagyott parasztlány most becsületéért harcol, ezért felháborodásában kitálal Alfiónak, aki tökös férfiként vérét veszi riválisának – mi mást is tenne.

A Bajazzók alapszituációja annyival pikánsabb, hogy ott Neddába három férfi szerelmes: férje, a komédiások vezetője, Canio; egy testi fogyatékkal élő komédiás, Tonio, illetve a beteljesülést jelentő kehelyért folytatott harcban jelentős fórban lévő Silvio. Silviónak akkora az előnye, Tonio pedig annyira hátborzongató, hogy utóbbi bosszút forral előbbi ellenében, és beárulja a főnöknél. A főnök pedig annyira átéli hasonló helyzetben lévő szerepét, hogy Neddába beleállít egy kést, mert az nem hajlandó elárulni szerelme nevét – szerelme pedig van olyan hősies, hogy mindezt végignézi –, aztán egy halálsikolyból csak kihámozódik a Silvio név, így végül egyesülnek a szeretők – bár kicsit másképp mint képzelték: mindkettejükben ugyanaz a kés talál tokjára.

Bajazzók

Azonban ahhoz, hogy egy opera – vagy bármilyen színpadi műfaj – érdekes lehessen, nem ártanak indítékok, felépített karakterek, hogy azok ütköztetése végül kiadjon valamiféle drámát és izgalmat. Ez a feszültség úgy tűnik, hogy egyszerű színpadi gesztusok mentén akaródzna megteremtődni – és közben közérthetővé, popossá tenni az előadást –, így lesz a fuvarosból keresztapa, vörös Ford Mustangra hasonlító cabrióval, akinek dalai precízen és méltóságteljesen szólalnak meg Perencz Béla tolmácsolásában, az ügyeletes hős szerelmesből pedig egy túlmozgásos, érzelmi kitörésekben szenvelgő serdülő, akit következetesen hoz is Dolhai Attila, egyedül az opera éneklési stílusával gyűlik meg olykor a baja, és nem találja a levegőt vagy éppen a hangok tetejét. A többi szereplőre már nem jut hasonló trendiesítő gesztus, de Mester Viktória így is gyönyörűen csengi Lola dalait, Bódi Mariann altja pedig visszafogott érzelmességgel hozza az aggódó anyát. Frankó Tünde, gondolatokat találva a kottában, pontosan és koncentráltan fogalmazza meg Santuzza gyötrődését – bár Frankó érezhetően nem tétova kislány s nagyon méltányolhatóan nem is játssza el, hogy az lenne: Santuzza megfontolt nőként jelenik meg, de ez nincs szinkronba hozva a dramaturgiával, hiszen így nehéz elhinni, hogy kapkodva cselekszik - arról nem is beszélve, hogy az egész előadás realizmusától idegen ez a gesztus.

Bajazzók

A Bajazzókban egyértelműen Avgust Amonov Canio szerepében produkált, színészi ars poeticát fogalmazó szólója viszi a prímet: ebben a pillanatban minden gyönyörű és érthető egyensúlyban van. Asmik Gregorian nem mindig találja a megfelelő támasztékot, de ha igen, akkor pontosan csengenek torkából Nedda dalai, Szegedi Csaba igyekszik egyensúlyt találni az egydimenzióssá gonoszodott, torz Tonióban, Kerényi Miklós Máté sokszor annyira nem találja a támasztékot, hogy Beppe hangjegyeiből rendre csak elmondott szöveg marad, Boris Grappe pedig rendkívüli szenvedélyességgel hozza Silvio szerelmi vallomásait.

Mindkét előadás nagyvonalúan bánik a dramaturgiai kidolgozottsággal. Ebben a felületességben árulkodó a komédiások betétje, akik a show kedvéért artisták, tűzdobálók és akrobaták kíséretében vonulnak – ismét ugye egy realista közegben –, és érthetetlen, hogy miért elégedetlenkednek a színpadi nézők, hogy kezdődjön az előadás, amikor az említett mutatványosok épp produkálják magukat. Canio után pedig itt is láthatunk egy nem túl bonyolult színházi ars poeticát: a produkciót szemlélők minden akció után tapsolnak. Kesselyák Gergely gyakorlatilag hangonként elvezényli és lemozogja - izgalmas, műsoron kívüli koreográfiával - mind Mascagni, mind Leoncavallo kottáját, megtalálva az apró izgalmakat valamennyi hangszerben. A zenekar minden mozdulata hallhatóan átgondolt és kidolgozott, néha a hatás kedvéért megnyomják pár percre, egyébként pedig végig gazdagon és beszédesen szólnak a hangjegyek.

Parasztbecsület

Az előadás után Kerényi Miklós Gábor hatásos kis stáb-felkonfba szőve azt kérte: ne hagyjuk, hogy eltűnjön az opera, mert fontos műfaj, és rólunk szól. Az általa vágyoperának nevezett két alkotás _vágyaiból_ a nézőtérig nem jutott el sok, de a könnyen emészthető, egyszerűsített sztorik azt bizonyították, hogy tudnak annyit, mint egy hollywoodi film, sőt sokkal becsületesebbek: klisék és hatásos truvájok nélkül még hazudni se kell hozzá.

Parasztbecsület:

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr548005427

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.