7óra7

A vonal alatt
7óra7: (1/10)
Közösség: (10/10)

A vonal alatt

2012. 09. 10. | 7óra7

Tényleg nagyon ritkán éri az embert olyan élmény színházban, hogy folyamatosan önkéntelen kifakadások hangoznak fel a nézőtérről, amelyek szabályosan kiröhögik az éppen zajló produkció dermesztő komolysággal bemutatott végtelen dilettantizmusát – az egri Káin és Ábel egy igazán emlékezetes pillanata óta nem találkoztunk ilyennel. Mert az egy négyzetcentiméterre eső misztikum és sejtelem percek alatt a kritikus szintre hág, és onnan egy pillanat nem sok, annyira sem kúszik alább. Bár ez klasszikusan az az eset, amely nyugodtan kirobbanthatna egy kritikusvitát, hogy mi van a vonal felett és mi alatta, de mivel ilyen valószínűleg most nem fog kirobbanni, nem álljuk meg, hogy valami képet ne adjunk az estéről.

Ehhez érdemes tisztázni azt a kérdést, hogy melyik része az, amely a vonal _felett_ lehet, és ez talán a világítástechnika egy-egy pillanata, Árva Nóra a szegényességet jól leplező díszlete és a Rományi Nóra meglepetéseket nélkülöző jelmezei. Minden, ami ezen kívül marad, egyszerűen az értékelhetetlen kategóriába tolja a látott valamit, amit tényleg csak a munkában való mélységes hitünk által nem nevezünk produkciónak, mert úgy véljük, a résztvevők közül senki nem büszke rá.

VAMP, a vámpírmusical - Vásári Mónika

Első és legfontosabb probléma, hogy a Barátok közt 4628. epizódjában is több minden történt, mint ebben a 2 óra 20 percben. Nemhogy egy tisztességes expozíció nincsen – gőzünk sincs, hogy kik és miért érkeznek Mrs. Drakulához –, de azt sem tudni, hogy ki a jó és ki a rossz, úgyhogy esélyünk sincs a történettel tartani. Mindezek helyett azonban van gótikus szépelgés, amelyet a négy szereplő egymást túllicitálva próbál érthetetlenné tenni. A mégis felszínre került néhány mondatból úgy tűnik, hogy ezzel a hendikeppel igazából csak nyertünk – hogy Jake Perrine dalszövege ilyen fájdalmasan delírizált és sekélyes, vagy Galambos Attila fordítása, azt ennyiből nehéz lenne eldönteni –, de mindenki estéje jobban sikerült volna, ha Perjés János producer a korrepetitort nem hagyja ki a stábból. Ő azonban kihagyta, és ebbe mindenek előtt a közös dalok pirulnak bele, mert a szereplőknek ekkor láthatóan ötletük sincs, hogy ki merre járhat hangban, a hangok sortüzéből pedig csak véres dalkivégzések születnek. A számok egyébként megpróbálnak a négy szereplővel játszani, még ha más pozitívumot nem is lehet elmondani róluk, és megpróbálnak modernek lenni, azonban ez minden igyekezet ellenére sem látszik érvényesülni.

VAMP, a vámpírmusical - Lőrincz Levente, Kisfaludy Zsófia

VAMP, a vámpírmusical - Vásári Mónika, Lőrincz Levente Annál jobban kidomborodnak a burleszk színjátszást idéző karakterformálási próbálkozások, aminek vannak megbocsáthatóbb – Kisfaludy Zsófia lelkesen hozza a színjátszókörös nívót – és vannak dermesztőbb pillanatai – a teljesség igénye nélkül: Vásári Mónika (Alexandra) első vámpírharapásának jelentőségessége talán a legszebb gyöngyszeme a permanensen prezentírozott Lugosi Béla-iskolának, Lőrincz Leventét (Simon) pedig úgy veti szét a méltóságteljesség bármelyik kiragadott pillanatban, hogy azt még a szépemlékű exminiszter, Mikola István is bátran megirigyelhetné. Egyébként a kiszűrhető szövegfoszlányokból úgy tűnik, mindenki nagyon jól elmondja, hogy mit kéne eljátszania. Csupán illusztrációképpen a mértéktelen szépelgésből: önök tudták például, hogy a Pokolban paplan alatt és kiskosztümben merülnek alá a zabolátlan bűn legmocskosabb bugyraiba? Ilyesmik történtek a színpadon, amikor megpróbálták eljátszani, amit elmondtak, úgyhogy egy szavunk sem lehet arra, hogy Lőrincz Levente nem akart túl gyakran a rendezéssel is foglalkozni, és megelégedett azzal, hogy mindenki érzelmeket mímelve megpróbálja elénekeli a rá kirótt strófákat.

A történet tényleg sehonnan nem jut el sehová, kár is erre több leütést fecsérelni. Arra viszont nem, hogy ez a happening 2012/13-ban egy közpénzből működő intézmény, a fővárosi önkormányzat fenntartásában működő József Attila Színház repertoárján fog szerepelni mint vendégjáték, és embereknek ez színházi előadásként van ajánlva. Mi több: eladva. Pénzért. (Ne legyenek illúzióink a "vendégjáték" kategória iránt, hiszen a VAMP annak a Turay Ida Színháznak az égisze alatt jött létre, amely ezer szálon kötődik a József Attila Színházhoz.)

Nem kell kritikusnak lenni ahhoz, hogy az ember lássa, hogy az egész úgy vállalhatatlan, ahogy van, és nem azért, mert a szünetben elment a nézőtérnek durván a harmada, nem azért, mert botrányos, hogy a nézőkből kiprovokálja, hogy minősítsék közben hangosan a látottakat, nem is azért, mert még a családtagok és a barátok is rendszeresen elfelejtettek tapsolni az arra kijelölt helyeken, hanem azért, mert a mű még a maga primitív, imbecillis szintjén is értelmezhetetlen és működésképtelen úgy egészében, mint részleteiben. Persze nem ez az egyetlen állami fenntartású kőszínházba egyszerűen nem illő műsorszám (van ilyen, de azok alkotói általában legalább a _látszatára_ ügyelnek annak, hogy színházat csinálnak), ám nagyon látványos példa arra, hogy milyen következményekkel jár egy felhígult, viszonyítási pontjait vesztett szakma esetlen botladozása az esztétikai viták parttalan tengerében. Az este kapcsán ugyanis egy árva darab esztétikai kérdés nem merül fel. Ahhoz ugyanis először egy előadásra lenne szükség, erre meg ki kellene mondani azt, hogy nem az. Mert nem az.

_(Városmajori Szabadtéri Színpad, 2012. szeptember 7.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr438005469

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.