7óra7

Szertartás
7óra7: (4/10)
Közösség: (0/10)

Szertartás

2012. 09. 19. | 7óra7

Sajnos csak tűnik. Szellemi és minden egyéb tekintetben tényleg különleges az a dialógus, amit Mojse Volv szerepében Tóth József elszánt és kimért céltudatossággal folytat a megilletődött törvényszékkel – akik végül egyetértenek abban, hogy a törvények és a szentírások alapján az Úr is perelhető – és komikus az a pillanat, amikor az érvek megvitatásának idejére a felperest és az alperest megpróbálják kiküldeni a teremből – utóbbi ugye maga a mindenek ura, aki lényéből fakadóan mindenütt ott van. De az előadás későbbiekben már nem próbálja meg a vallás és ember viszonyának határait feszegetni, hanem pillanatok alatt valóságos szertartássá válik.

Úgy tűnik egyébként, hogy a Boross Martin rendezte előadásban tényleg kifejezett igény lenne a közösségi játékra. Hiszen miközben elindul egy történet – a tárgyalás előzményeiről, megmagyarázva, hogy miért is akarja a férfi beperelni az Urat: mert nem tudja a lányát férjhez adni – a szereplők folyamatos cselekvésre és részvételre késztetik a nézőket. Olykor elég csak odébb állnunk, néha énekelnünk is kell, máskor pedig lehetőségünk van becsatlakozni egy-egy vitába is. Ezek az interaktív eszközök azonban csak vélhetően állnak valamilyen viszonyban a színházi jelenetekkel, amelyek Mordecháj Lévy Lyutában töltött napjait dolgozzák fel.

Harminchatok

A történet szerint a Lévy nevű kereskedő Mordechájba érkezik, ahol valamilyen okból kifolyólag messiásnak hiszik, és ő véletlenül csodát tesz, mire kiderül, hogy a harminchat igaz ember egyike. Eközben beleszeret egy lányba, Zójába, akivel azonnal össze is akarnak házasodni – ezért megy az apja a bírósághoz, mert nem tudja kifizetni a hozományként kötelezően előírt száz rubelt –, az esküvő napján azonban megjelenik a polgármester, aki bizony behajtja az államot megillető összeget. Majd teológiai viták következnek, amik nagy valószínűség szerint a messiás kérdését járják körbe, vagyis, hogy ki számít megváltónak, mi a feladata, stb. Mindez persze csak feltételezés, mert színházilag bármennyire is izgalmas térnek tűnik a zsinagóga belseje, ez alkalommal akusztikailag abszolút színházidegenként viselkedik: elnyel minden magasabb vagy mélyebb hangot és minden szót, amit nem felénk mondanak ki. Ennek következtében sokszor csak elkapott félmondatok alapján következtethetünk egy-egy dialógus tartalmára.

Harminchatok - elöl: Czakó Julianna, Szabó Domokos, Kárpáti Pál, Bánki Gergely

De kizárólag szövegi tartalmára, mert az előttünk játszódó jelenetek, úgy tűnik, nem szólnak semmiről, azon túl, hogy hol sok, hol kevesebb hordót ütögetve, hajigálva ordibálnak egymással a szereplők. A történet zajlik, és nem valaminek a mentén halad előre (dramaturg: Sebők Bori). A követhetetlenségéből adódóan – amiben nagy szerepe van az önkényesen beiktatott időugrásoknak is – meglehetősen bő lére eresztett történetben egyébként akadnak érdekes pillanatok. Például amikor a két szerelmes egymásra talál. Czakó Julianna aranyos, a körülötte lévő világot nagyjából ismerő Zójájának, és a Kárpáti Pál által egyszerű eszközökkel hitelesen és emberien megrajzolt Megváltójának egymásra találása például nagyon is átélhető pillanatnak tűnik. Ahogy Bánki Gergely megfelelő szenvedéllyel és indulattal hozza a nyomorúságától egy csoda folytán megszabadult Samesz rabbit. A többi szereplő pedig saját feladatát mindvégig szem előtt tartva, egyfajta civil jelenléttel kellemes hangulatot is kölcsönözhetne az előadásnak – már amennyiben ez a civilség és a színészek által megformált karakterek bármiféle szerepet betöltenének az előadásban.

Harminchatok - Kárpáti Pál

Mert bár nagyon jól hangzik az a felhívás, hogy mondjuk el együtt a Kaddist, énekeljünk együtt héberül, vagy mondjunk el egy imát Jeruzsálem felé fordulva, és remek dolog lenne, ha ezt – és most egy pillanatra mindenki felejtse el a vallásosságát – együtt megtehetnénk valamiféle játék keretében, de ezek a vallási szokások – történetmesélés ide vagy oda – vallási szokások maradnak. És ez nem hitbéli, hanem színházi kérdés. Ugyanis ha az előadás a nézőkre mint közösségre tekint, és aktivizálni szeretné őket, akkor célszerű elmagyaráznia (vagyis megértetnie) velük, hogy az adott gesztus mit jelent (értsd: az _előadáson belül_ mi a szerepe például egy imának – és erre nem lehet az mondani, hogy mindenki tudja, hiszen mindenkinek mást jelent). Azonban ez egyáltalán nem történik meg, sőt, egyértelműnek vannak kezelve olyan vallási gesztusok, amikről a kívülről jövőknek valószínűleg sejtelmük sincs, a belülről jövők pedig vélhetően valami mást gondolnak róla.

Bármennyire is közösségi eseménynek szánták az előadást alkotói, sokkal inkább válik belőle jelenetekkel körített szertartás, ami egyáltalán nem tud színházi eseménnyé lenni. Pedig milyen ritka az a színház, ami ennyire szeretné valamiben részesíteni a nézőjét. Kár, hogy nem mutat túl a szándékon.

_(Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga, 2012. április 15.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr488002153

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása