Először is talán a témája miatt. Már önmagában az sem magától értetődő egy kortárs táncelőadásnál, hogy könnyen megfejthető, dekódolható tematikával bír. A cím és az ajánló ugyan ezt a témát a városhoz köti, de a különbözni vagy igazodni kérdése, az önmeghatározás nehézségei, hatalom és alávetettség problémái nem csak városi problémák. A megközelítés könnyedsége, humora szintén kézenfekvő oka lehet a jó értelemben vett fogyaszthatóságnak, ugyanakkor ez a könnyedség nem válik súlytalan játszadozássá.
A helyszínt, a várost néhány színes, közelebbről be nem azonosítható plakát jelöli. A táncosok vélhetően saját, utcai ruhájukat használják, vetik le és veszik fel folyamatosan. A meztelenség ugyanis fontos eleme az előadásnak. Úgy is kezdődik, hogy az öt táncos cirkuszi bevonuló zenére táncol egy cirkuszosat, csak éppen meztelenül. A későbbiekben a meztelenséget arra használják, hogy a különbözést és azonosulást, a csoporttörvények betartását és a be nem tartás következményeit tegyék érzékletessé. A legerősebb jelenet ezek közül az, amikor Dányi Viktóriát közösítik ki előbb felöltözöttsége, majd meztelensége miatt, aztán a hangszóróból hallható hatodik szereplő, a szándékoltan akcentusos és elmosódó „felettes hang” (angolul) még verbálisan is megalázza. De ugyanez a ki marad a végén meztelenül – játék az előadás végén humoros formában is előjön.
A nyitótánc után sorra veszik a mindennapi testjeleket, gesztusokat. Akár egy, a testbeszédről szóló kurzus illusztrációja is lehetne, ahogy előbb széken ülve, majd felállva, sétálgatva fordulnak a másik felé vagy éppen el tőle, próbálnak hasonlítani vagy különbözni. Az identitás sok más aspektusa is sorra kerül, amikor a „felettes hang” először nevükön szólítja a táncosokat, akik kézfeltartással azonosítják magukat, és ez addig ismétlődik, amíg mi, nézők is megjegyezzük a neveket. Majd egyre több személyes tulajdonságra kérdez rá a hang, és ők – a testükkel – válaszolnak. Az előadás második felében már egyértelműen ez a hang irányítja a táncosokat, előfordul, hogy az embertelenségig ismételgetve az ül-fekszik-forog stb. parancsokat. Legszívesebben rájuk kiáltana az ember, hogy hagyják már abba, de a jelenet végén egy nagyon emberi vagy inkább zsigeri gesztussal oldják fel a feszültséget: a parancsra kezdett csókolózást-ölelkezést már nem tudják-akarják abbahagyni. (Zárójelben ide kívánkozik, hogy a tánc helyett összességében inkább a mozgás a meghatározó eleme az előadásnak, úgyhogy lehetne elmélkedni azon is, hogy táncszínházat, mozgásszínházat vagy fizikai színházat látunk.)
Ritkán sikerül egyetlen rendező vagy koreográfus irányítása nélkül, közösen létrehozni egy jó előadást. Ebben az esetben paradox módon éppen egy olyan előadást, amelyben kiemelt szerepet kap a külső irányítottság és az ennek való megfelelés problémaköre, ami, ugye, a rendezéstől sem idegen kérdés. A Bloom!-nak azonban sikerült. Az előadáson érződik a közös munka lendülete és öröme. Olyan evidens igazságokról tudnak érvényesen és érzékletesen szólni, amelyekről a gyerekkori mondóka jut az ember eszébe: „Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére.” Mondjuk, aki egyszerre lép, az se feltétlenül. Úgyhogy el lehet dönteni, melyiket választjuk.
_(KortársTáncGenerációk Szemle, Trafó, 2012. szeptember 19.)_
