7óra7

A zsigerien kellemetlen hit
7óra7: (10/10)
Közösség: (8/10)

A zsigerien kellemetlen hit

2012. 09. 26. | 7óra7

Egy apa, aki annyira tehetetlen, hogy az utolsó szögeket is képtelen beverni a koporsójába, a totális végelgyengülésben sínylődik a fiánál. Pelenkájába csomagolva egész nap tévézik, miközben fia éli az üzletemberek rohanó életét: telefonál, aláír, olvas – teszi mindezt hivatalos öltönyében. De apja olyannyira magatehetetlen és olyannyira elsorvadtak az izmai, hogy egyszer csak maga alá csinál. Totális kiborulás és körülményes takarítás közben ez ismét megtörténik – ekkor már szinte minden _olyan_, nem csak a padló, a dívány még a feje is. A férfi pedig serényen próbálja tisztán tartani az apját, nyugtatgatni, hogy előfordul, hogy nem haragszik – mindent megtesz, hogy apja ne érezze magát zavarban, ne essen teljesen kétségbe, de amikor harmadjára is elengedik magukat a záróizmok, elpattan a húr, a férfi is kiborul. Aztán szabadkozik, megint takarít, közben előkerül egy kanna, amiből az apa elkezdi magára és a lakásra locsolni ugyanazt a barnás folyadékot, ami eddig a pelenkájából folyt ki, és még jobban megtörik – ekkorra már a fia is.

Mindez tényleg előttünk zajlik. A steril fehér lakásbelsőben egyszerűségének és minimalizmusának köszönhetően egy teljesen életszerű jelenet bontakozódik ki. Mintha tényleg minden megtörténne – anélkül, hogy bárki hangsúlyozná közben, hogy ez az élet. Gianni Plazzi és Sergio Scarlatelle kettőse olyan aprólékosan, egymásra hangolódva és fenntartások nélkül létezik ebben a térben, hogy az ember kénytelen azt hinni, hogy amit lát, az maga a valóság, nem színház, hanem valóság. (Az összjáték annyira finom, hogy a feliratozó hiányában az előadás előtt kiosztott szövegkivonat egyszeri olvasása után is tökéletesen lehet érteni, hogy mi zajlik a színpadon.) Plazzi szívből és lélekből hozza a fáradt, esetlen apát. Remegései, megtörtsége, totális nihilizmusa és lemondása rendre olyan magától értetődően születik meg, hogy kétség sem fér ahhoz, hogy csak az előadás erejéig hozták ki a geriátriáról (ezt erősíti, hogy az előadás kezdetekor a díszítők kísérik be a színészt a díszletbe). Sergio Scarlatella férfija pedig fegyelmezi magát, megértő és kedves, teljes odaadással és felelősségtudattal van az apja iránt, megtesz mindent, ami csak lehet és kell. Az apró csöndekben és megálló pillanatokban pedig remek érzékkel lebbenti fel a színész a tettek mögötti kétségeket és magát a kétségbeesést: nem tudja, meddig lesz képes még ezt csinálni (ha nagyon hasogatjuk a szőrszálat, talán egyetlen gesztus, valahol a második takarítás környékén, hat egyedül csináltnak).

p{font-size:11px}.

Mi sem tudjuk, meddig lehet még ezt nézni, meddig lehet mindezt fokozni. Az alkotók pedig olyannyira nem aprózzák el a színpadot egy idő után töménytelen mennyiségben elöntő fekáliát, hogy ahhoz alkalomadtán még némi szag is társul. Az ember közben magában kapálózik, hogy valahogy függetlenítse magát mindettől, és hogy valahogy rájöjjön, mi a trükk, megnyugtatva magát, hogy ez csak színház. A látványtól még lehetne szabadulni, azt könnyű megúszni – a szag azonban nem véletlen: azt már nem lehet megúszni, az már ott van bennünk. Mire az ember ezen valahogy túllendíti magát, az előadás önmagát buktatja le, amikor az apa a végig az éjjeli szekrényen pihenő műanyag kannából szétlocsol egy tetemes mennyiséget, abból a folyadékból, amit addig emésztési mellékterméknek hittünk. Hirtelen mindez színjátékká válik, a gondoskodás kihasználtsággá, az elesettség önzéssé.

Az arc fogalma Isten fiában / Sul concetto di volto nel Figlio di Dio

Az eddig kedves, kisimult és békés arcvonásokkal tisztán szemlélődő Jézus portréhoz (Antonello da Messina festménye) – ami végig ott függ az előadás háttereként és percről percre kérdéseket lehet neki szegezni – társított minden szívmelengető gondolat elkezd értelmetlenségbe átfordulni. A tett, amivel értünk és helyettünk vállalta a szenvedést és a halált, helyettünk cipelte a keresztet, értelmetlenné válik. Hiszen ha mi csak jó dolgunkban szenvedünk, mert nem tudjuk lekötni magunkat, akkor a keresztre feszítés nem, hogy fölösleges, de kifejezetten káros dolog: elhisszük, hogy valaki megment minket, ergo nekünk semmit sem kell tennünk.

Úgyhogy itt az ideje lerombolni ezt a helyettünk cselekvő megváltóképet – és ezt meg is teszi az előadás: gyerekek sorakoznak egy vonalban, a táskájuk tankönyvek helyett kézigránátokkal van tömve. Kibiztosítanak és dobnak, felrobbantják Jézus arcát, aki ezt ugyanolyan kedves arckifejezéssel nézi. Szólnak az effektek is, minden gránát akusztikailag valóban felrobban a vásznon (Scott Gibbons zenéinek és effektjeinek hatása módszeresen dolgozza belénk a színpadon látottakat). A túlvilágit persze nem lehet elpusztítani, és agresszió ide vagy oda, hiába omlik le a kép, a két gesztenyebarna szem megint minket néz – bár a tekintet ugyanaz, egyre inkább cinikusnak tűnik.

Az arc fogalma Isten fiában / Sul concetto di volto nel Figlio di Dio

Mindez egy percig sem túlzás, Castellucci nem a szavakkal és tettekkel dobálózik, nem vallást gyaláz, nem megbotránkoztat, hanem reakciót akar kiváltani (és ehhez képest abszolút nem számottevő, hogy egy-egy pillanat hosszabb a kelleténél, vagy nem működik mindig gördülékenyen a technika). Hogy valahol az ellenérzéseink és kérdéseink között megfogalmazzuk: mit jelent számunkra a hit, hogy hol van a mi Istenünk. A gondviselés nem létezik viszont-gondviselés nélkül, Isten nem foglalkozik velünk, ha mi nem foglalkozunk vele (az előadás végén a kivetítőn az áll, hogy "Te vagy az én pásztorom", és nem az, hogy "Az Úr az én pásztorom"), egy zsigeri dühkitöréssel pedig nem lehet elsöpörni. Az odafigyelés csak önzetlenül létezik, elfogadni pedig csak kiérdemelve lehet. A hit létjogosultsága egy pillanatig sincs ezzel megkérdőjelezve, sőt. Az viszont annál inkább, hogy milyen az a hit, kinek szól, miről szól, miért van. De a színpadon csak olyan kérdést találunk, ami bennünk is megvan, hiszen csak szituációkat és viszonyokat látunk, hogy azzal mit kezdünk, az már a mi dolgunk – ahogy a hit is. A mi dolgunk, nem másé, nem valami intézményé, nem valami szervezeté, nem az országé, a miénk. Ha úgy gondoljuk, hogy van bármi értelme annak, hogy vagyunk, akkor ezeket a kérdéseket fel kell tenni, és meg kell próbálni rá válaszolni – és ezt az előadás a zsigereinkbe ülteti, illetve felszínre hozza azt, ami a zsigereinkben van. Senki nem mondta, hogy ez kellemes.

_(2012. szeptember 25.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr608005487

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.