7óra7

Nemzeti kirakat
7óra7: (3/10)
Közösség: (4/10)

Nemzeti kirakat

2012. 10. 04. | 7óra7

Erkel operája meglehetősen vészterhes időkben játszódik – mondjuk, nehéz rábökni egy kevéssé vészterhes pontra a magyar történelemből. Az országot a Habsburg V. László vezeti, akiben valahogy nem akarnak megbízni az ország nemesei, és miközben mindenki belviszálykodik mindenkivel, szövi a ármányt, a szomszédos országokat olyannyira lerohanta a török, hogy már épp Nándorfehérvár kapuján kopogtat. Miközben pedig a délceg magyarok hősiesen leverik őket, a király kormányzója végezni akar a két Hunyadival, és ez a gondolat a királynak nem is annyira ellenszenves, de Hunyadi László minden körülmények között hűséges, szóval végül az áruló Cillei feje hull a porba. De a Hunyadiakat valamiért nagyon nem kedvelik ebben az országban, és visszatérve Budára máris Gara nádor ügyeskedik, aki diszkréten odaígéri lánya, Mária kezét a királynak – nem mellesleg a lány esküvői fátylát épp Hunyadi László lebbenti fel a hitvesi csókra –, ha cserébe hajlandó elhinni, hogy a földesúr áruló. Hát elhiszi, olyannyira, hogy bár a kivégzés során a hóhér harmadszorra se képes elválasztani Hunyadi fejét a testétől, a király a negyedikre is parancsot ad – pedig az a szokás, hogy ilyenkor szabadon engedik a foglyot.

Hunyadi László Az opera története mindenféle olvasat és értelmezés nélkül áll a színpadon, sehol egy viszony, egy karakter, egy gondolat vagy érzelmi hullám, ami megcsaphatná a nézők receptorait – néhol egy-két nagyon gonosz ember száguld át a színen, amúgy a nézőtéren töltött három óra alatt a legtöbb érzelmi reakciót a néha felreccsenő székek váltják ki. Az egy dolog, hogy Szűcs Gábor rendező nem óhajtotta értelmezni a hatalmi viszálykodás meglehetősen sokféle politikai konnotációval rendelkező eseményeit – láttunk már ilyet –, de hogy a történetet úgy kell kihámozni a szereplők szájából, az meglehetős nagyvonalúságról árulkodik az előadás részéről. Az énekesek jelentős része ugyanis nem tud érthetően énekelni. Nyári Zoltán a második felvonásra megtalálja az V. Lászlóhoz illő artikulációt, és attól kezdve olyan tisztán szólnak a sorok, hogy a harmadik felvonásra már lelke is lesz szerepének: kétségekkel és félelmekkel teli – és kifejezetten szép kép, hogy az uralkodó nem az országáért, hanem szerelméért aggódik, aki egyébként egy másik férfiba szerelmes. Bretz Gábor még Nyárinál is magabiztosabban kezeli mind a kottát, mind a szöveget, az énekes végig céltudatos, eltökélt, legyőzhetetlen és ravasz Gara nádort formáz.

De ha nem ők vannak a színen, nyugodtan el is felejthetjük, hogy bármit érteni fogunk abból, ami a színpadon zajlik. Kiss B. Attila érthetetlen módon musicales nyújtásokkal próbálkozik, amikor Hunyadi Lászlót próbálja megszólaltatni – kevés sikerrel, ugyanis ha épp sikerül valamit artikulálnia, akkor jobbára erőtlenné válik. Kriszta Kinga szopránja tényleg gyönyörűen cseng – és tényleg cseng –, és ha nem lenne olyan enervált és támaszték nélküli az éneklése, akkor lehet, hogy egy-két skálázáson túl valamit lehetne hallani is belőle. Rálik Szilvia karakterjegyektől mentesen, szépen elénekli a Szilágyi Erzsébetre rótt dalokat.

Úgy tűnik, kizárólag valamiféle operajátszási hagyomány működik a színpadon: felvonásonként meghajolnak a szereplők, arra is van precedens, hogy egy szereplő áll ki a jelenet kellős közepén behajtani a neki járó tapsot, sőt nem egy szóló igazi musicalekbe illő tapsvárás-kitartással zárul. A kórusműveket a kórustagok vélhetően szólóként értelmezik, és a sok-sok szólista együtt egyáltalán nem ad ki semminemű kórust – se szövegi, se zenei értelemben. Pedig Héja Domonkos fegyelmezetten, pontosan és érzékletesen vezényli a zenekart, mindvégig kellemes hangerőn tartva őket, nehogy elnyomjanak akár egy sort is Egressy Béni szövegeiből, ha Erkel (illetve az őt átdolgozó huszadik századi illetéktelen beavatkozók valamelyike, mert az Operaház _nem_ az eredeti Erkel-darabot játssza) éppen egy keményebb ritmusváltást vagy nagyobb érzelmi vihart írt a kottába, akkor a karmester nem szégyelli azt az utolsó cseppig kijátszani.

Hunyadi László

Hunyadi László Mindehhez pedig modernnek ható látvány társul: Kárpáti Enikő divatos varrású jelmezei, Libor Katalin könnyed térkitöltéssel és találó részletekkel felépített érzéki díszlete úgy tárul elénk, mintha mindaz, ami a színpadon lenne, itt és most történne, sőt az Operában mostanában oly nagy kedvvel, de egyre kevesebb sikerrel használt kivetítő is megtalálja a maga ízlését és mértékét (egyedül az előadásvégi porba hulló gyűrű animációja tűnik úgy, mint egy Commodore-ral lemodellezett A Gyűrűk ura-paródia). De mindez csak forma. Ahogy az előadás kezdetekor a nemzeti jelképek felvonulása is: hivatalnoknak öltöztetett emberek aktatáskában szállítják a szent koronát, egy-két hivatalos iratot, egy jogart, az országalmát és egy baltát is (úgy tűnik Ramil Safarov kiadatása és története szimbólumává váló balta is nemzeti jelkép lett – csak vicceltem, ez vélhetően inkább a darabvégi kivégzésre akar utalni), de hogy mindez _minek_? Remek kérdés az is, hogy Szűcs a jelenetek mozgását miért kezeli önálló koreográfiaként, illetve miért mozgatja a szituációknak teljesen ellentmondóan énekeseit. Mintha ez valamit jelenteni akarna, mintha a néha a nézőknek éneklő szereplők is akarnának valamit jelenteni, mintha ez a modern köntös akarna valamit.

De csak látszat, ugyanolyan látszattevékenység nemzeti jelképeink megfogalmazására vonatkozólag, mint amilyen látszattevékenységet végez rengeteg színpadra lépő az előadásban. Valódi gondolatok nélkül nem léteznek történelmi szimbólumaink, csak egy kirakat, egy múzeum részei, ami azoknak szól, akik állandóan a magyarságukat bizonygatják és kérik számon másokon, ahelyett, hogy megpróbálnának valamit önállóan megfogalmazni a világról. Kirakat persze a főnököknek is, hogy lássák: az Operaház ellátja a rá kirótt feladatot és ápolja nemzeti értékeket, előre tör a magyar kultúra zászlóshajója címért Kár, hogy míg a Nemzetiben gondolnak is valamit arról, amit ma átélünk és nem félnek kimondani, hogy csak félünk és ebből építjük a jövőt, addig az Operában pont ezt a félelemmel összemalterozott jövőt építik. Utóbbiból tökéletesen látszik, hogy igazából senkit nem érdekel, mit jelent ma magyarnak lenni, csak kell egy jól eladható, könnyen befogadható szólam – meg hozzá látszatbizonyítékok, lásd: Hunyadi László –, amitől valaki kényelmesen hátradől, valaki pedig háborog. Az országot meg közben tetszőlegesen irányítják valakik, valamerre – ott van ez az operában is: mindenki kijátszható, becsapható, a nép is belemegy Hunyadi kivégzésébe, közben az uralkodó meg röhög a markába, azokkal a _magyarokkal_ együtt, akik eladták.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr378002133

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása