7óra7

Megtisztulás, megtisztulás...
7óra7: (4/10)
Közösség: (0/10)

Megtisztulás, megtisztulás...

2012. 10. 11. | 7óra7

Szerintem semmi, miközben tényleg minden a színpadon van. Háborúról, pontosabban háborúval kapcsolatos emberek életéről és haláláról hallhatunk: egy zsoldos véres vízióiról, egy harcos harctéri eleséséről és egy kém magányáról, miközben a különféle különleges képességeik – pont mint egy manga-akciósorozatban – ki vannak vetítve a háttérbe. Megható, illetve meghatónak szánt élettörténetek ezek, hol brutálisak, hol líraiak, azzal a közös jellemzővel, hogy semmi közünk hozzájuk. Hiába áll a színpad előterében egy nő és kötöget – vélhetően a lakásán –, semmiféle kapcsolat nem létesül néző és előadás között, mert valami alapvető dolog hiányzik mindebből: az a kapocs, ami nem csak minket az előadással, hanem az előadás magát is viszonyba tudná állítani saját magával. Kirsten Dehlholm rendezésében a forma ugyanis forma marad, semmi nem válik valaminek a kifejezésére szolgáló eszközzé: minden az, ami.

War Sum Up

A legszemléletesebb példa erre a nó színházat idéző elemek: a mereven egy helyben álló, közben töredékes, az érzelmeket a lírai tájleírással ötvöző szövegeket éneklő szereplők. A nó színházban mindez szerves része a produkciónak, a nó-színészek (akik egész életükben képezik magukat) olyan fegyelmezettséggel és testkontrollal vannak és léteznek a színpadon, hogy abban egy arcrezdülés vagy mozdulatlanság is hatalmas erővel bír – a War Sum Upban mindennek csak az utánzata születik meg. Amivel persze semmi gond, csak érthetetlen az utánzás elve: mi köze a mangának a nó színházhoz? – mármint tartalmilag mi szükség erre? Mert formailag egyébként olykor jól néznek ki egymás mellett.

Henrik Vibskov jelmezei például kifejezetten érdekesen ötvözik ezt a két stílust, apró vagány kitüremkedésekkel autentikus ősi japán öltözéket biztosítanak a szereplők számára. Ezt a látvány képes fokozni: egy kétemeletes, két oldalról hatalmas áttetsző vetíthető lepellel takart állványzat és hozzá az előtér (előbbiben a harcosok, utóbbiban a már említett kötögető nő található). De Jesper Kongshaug, Willie Flindt és Kirsten Dehlholm díszlettervezők, valamint Kasper Stouenborg, Sine Kristiansen, a vizuális design és technika felelősei látványdizájnja annyira nem látványos, hogy az legalább egy picit alkalmas lenne arra, hogy végig lekössön minket a nézőtéren ülve. Villannak a különleges fényű neoncsövek, miközben olykor feltűnik egy-egy izgalmasabb rajzsorozat Hikaru Hayashi illusztrációiból, egyébként meg visszafogott, nagyon hatásosnak tetsző, manga-like animációkat láthatunk. Vélhetően valami olyasmi lehetett a koncepció, hogy miközben a szereplők érzelmi és fizikai tusákról énekelnek, megjelennek különféle manga rajzanimációk, valamiféle hidat képezve múlt és jelen között, aminek misztikus lelki bugyraiban felsejlik valami elementáris erő, megtisztítva a nézőket. Hát szegény néző nem tisztul meg – még akkor sem, ha pacifista és borzasztóan koncentrál, és mondogatja magában, hogy megtisztulás, megtisztulás. Azon túl ugyanis, hogy a háború viszontagságairól hallunk és látunk dolgokat, nem történik semmi.

War Sum Up

Az énekesek egyébként hanghelyesen éneklik a Gilbert Nouno által szerzett dalokat (a játékmester szerepében ebben élen jár Ieva Ezeriete), ami azért nem kis teljesítmény, hiszen az egész kotta tördelt, oktávnyi ugrálásokkal és szélsőséges hangokkal van teleírva. Ez jellemző a zenére is, amit Sigvards Kļava karmester precízen dirigál, s leginkább egy kortárs komoly- és elektronikus zenei installációra emlékeztet, de valahogy minden változása ellenére steril marad – ez lehet, hogy a hangosítástechnika miatt van, de lehet, hogy azért, mert ugyan szélsőségesnek hat a kotta, valójában ugyanazok a lágy és tempós ütemek és hozzájuk társított hangok váltakoznak benne.

War Sum Up

Lehetetlen viszonyba kerülni egy előadással, amiben lírai a szöveg, stilizált a látvány és szimbólumoktól terhesek a szereplők – minden jelent valamit, csak annak a _lehetősége_ nincs belekódolva, hogy valaki felfejtse, mit. Így kérdéseket sincs kedve az embernek feltenni. Egyedül az állványzatból kitörő Superwoman képes átütni a falat, de leginkább a pillanat röhejessége okán: egy furcsán magas talpú cipőbe, geometriai formák által szabott ruhába és hatalmas szemüvegbe öltöztetett énekesnő egy bizonyos eljövendő szupernőről énekel, magas vékony hangon, zászlórudat tartva, jelentésesen hatalmas és lassú léptekkel haladva, kéjes mosollyal kacérkodva a nézőkkel, miközben egy még furcsább női robot cikázik a vetítővásznon – ez nagyon abszurd. Hogy ez külső szemlélőként látható és nem ennek a jelenetnek kérdései vagy gondolatai jutnak el hozzánk, árulkodó: lehet, hogy nem is voltak ilyen gondolatok. De az is igaz, hogy egyedi élményben volt részünk, minden pozitívumával és negatívumával együtt: ilyen nincs itthon. Kár, hogy csak nagyon kevés dolgot vihetünk belőle haza.

_(a dán Hotel Pro Forma előadása a Café Budapest 2012 keretében, 2012. október 10.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr368002121

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.