7óra7

Tarhonya
7óra7: (3/10)
Közösség: (2/10)

Tarhonya

2012. 12. 07. | 7óra7

A tanú című előadásnak 7:15-kor azonban még híre-hamva sincs, pedig eddigre már a legúribb dámák is megtalálták helyüket, a függönyöket behúzták. Egy páholy ajtaja van nyitva, az igazgatósági páholyé.

Várunk valakit.

Milyen stílusos kezdés! Bástya elvtárs megérkezik, és jelet ad a kezdésre. Micsoda remek rendezői gondolat, amely máris értelmez helyet és időt, helyére kerül minden.

Csakhogy nem ez történik. Nem rendezői gondolat ez: in real life, a legteljesebb valóságban várunk (mintegy háromszáz néző, a harmad ház üres a premieren) valamire, vagyis Valakire, helyesebben nem mi, hanem a színház vezetői, akik a páholyban tartózkodnak. Mi csak ülünk, a mi időnk nekik nem fontos. Negyed nyolc után három perccel érkezik a Valaki, Aki Mégsem Bástya Elvtárs. A páholyban ülők koccintanak az érkezővel, és e képzeletbeli jelre elkezdődik az előadás.

A tanú - Hunyadkürti István, Csányi Sándor

Az előadás, amelyről a legtöbb jó, amit el lehet mondani, hogy hallani benne Vukán György nagyszerű muzsikáját, sajnos nem volt pénz felvenni egy zenekarral, így a dvd-ről másolták ki, hallani a zajt, de legalább az a zene (máskor meg mintha ugyanennek egy dzsessz-átiratát játszanák be, de hogy mikor miért melyik, az nem derül ki).

A többi, amit el lehet mondani, az nem jó. És ennek nem az az oka, hogy Őze Lajost és Kállai Ferencet szeretnénk látni a színpadon, vagy hogy ennek a történetnek ne lenne valami kapcsolódási pontja itt és most mihozzánk. (Nagyon is lenne, de nem akarják, hogy legyen.) Hanem az, hogy a színészi alakítások kidolgozatlanok és esetlegesek, és mintha a darab azon dolgozna, hogy elkomédiásítsa a szatírát, elmossa a közhelyekbe rejtett mélységeit, miközben nem tart az egész sehová.

A tanú - Cserhalmi György, Csányi Sándor, Schmied Zoltán, Szombathy Gyula

Nem tudom, Hamvai Kornél milyen instrukciókat követett, amikor a filmvásznon csak megmutatott dolgokat kimondat, sőt hosszan ecseteltet szereplőivel. Mindenesetre remekül alájátszik Balikó Tamás rendezőnek, aki képtelen a színpadra felpakolt elemekről bármit is állítani, azon kívül, amit azok mondanak. Itt egy darab normális és ép, átgondolt viszony nincsen. Mert az nem viszony, hogy a pozőr Virág elvtárs Bástya elvtárs kis tanítványaként működjön, ahogyan az sem viszony, hogy Pelikán József gátőr egy magát kommunistának mondó unatkozó aranyifjút a barátjának nevez, ahogy az sem viszony, hogy Pelikánnak és (Kovács Vanda tökéletesen valószerűtlen értelmezésében jól nevelt, tüchtig) lányának (aki Dezső, a malac leölésekor sír! igen, sír!, mint egy amerikai melodráma hősnője, aki elvesztette a szerelmét) a világon semmi kapcsolata nincsen, hogy Bástya elvtárs maga a Hatalom, mintha Észak-Koreában lennénk, az ő képmása néz le az állami címer helyéről a bíróságon, szóval ezeket lehet viszonynak nevezni, ha a viszony egy felületes, vázlatos, ötletszerű kapcsolat.

Ugyanez a helyzet a motivációkkal: nincsenek. Schmied Zoltán Dániel Zoltánjáról – hiába állítják azt, hogy húsz év múlva róla nevezik el a Pannónia utcát – ha beledöglök, sem tudom elhinni, hogy hithű kommunista (mert ő sem tudja), Gogolák elvtársnőből (Müller Júlia) pedig egyenesen egy komcsi kurva (!) válik, Bástya elvtárs (Szombathy Gyula) pedig kizárólag magába szerelmes, nem egy eszmébe.

A tanú - Müller Júlia, Csányi Sándor, Cserhalmi György

Az előadás alaptétele: a kommunizmusban nem lehet őszintén hinni. Ekképpen csalódni sem lehet benne.

A tanú - Cserhalmi György És innen meg van halva az egész. Ugyanis a bacsói dramaturgiát az működteti, hogy itt mindenki komolyan vesz mindent. Ez az (egyébként hiábavaló) hit működtet mindent és mindenkit: és ezért, könyörgöm, ezért (illetve nem pontosan ezért, de ebből kiindulva) küldi maga ellen vallani Dániel Pelikánt! Mert _hisz_! Vagyis: _hitt_. És ugyanezért, a hit miatt van tétje Virág Árpád számára ennek az egésznek! Amint ezek az emberek nem hisznek az "Eszmében", nincs is értelme az egész rendszernek. És utólag mondhatjuk azt, hogy nem volt semmi értelme – csak akkor ennek az előadásnak sincs semmi.

Márpedig ez az előadás nem akarja megérteni a kor logikáját, a kommunizmusban való őszinte hitet és annak bukását, a bűn és bűnhődés sajátos kérdéseit; inkább messziről lenézi ezt a rendszert, és egyszerűen ostobának tételezi mind az azt működtetőket, mind annak kollaboránsait, mind annak áldozatait.

Az előadás azt hiszi, hogy A tanú egy komédia, ami rossz emberekről és jó emberekről szól. Az előadás megáll a doktor Kotászt szólongató fegyőrnél és Pelikánnál.

Pedig tovább is van. És nagyon árulkodó, hogy mi hiányzik az előadásból. "Egy brancs maguk mind, ne is tagadja" – mondja a fegyőr a hirtelen rehabilitált Pelikánnak, aki az előző este még a halálraítélt utolsó vacsoráját ette. Aztán Pelikán az utcán, aztán évekkel később a hatos villamoson a tömegben, együtt Virág elvtárssal, aki még akkor is azt mondja: "Visszasírnak maguk még engem." Pelikán kételkedésének ad hangot, és a villamos így, a tömeg által egymás mellé szorítva a két embert halad tovább a hídon.

A tanú - Csányi Sándor, Cserhalmi György

No, ez nem fért bele. És nem véletlenül: mert nem férne be abba a képregényjellegű gyorstalpaló-történelembe, amely sztoriként kezeli az embereket, mert kiderül, hogy nem jók és rosszak, hanem árnyalt emberek vannak, mert kiderül, hogy nem olyan egyszerű az ítélkezés. Mert kiderül, hogy a szatíra maga a valóság.

Ma ez nem derülhet ki. A szatíra bohózattá egyszerűsített könnyed limonádé legyen, amiben Csányi Sándor – aki tisztességesen nem gondol semmit, a lehető legeszköztelenebbül, tehát érvényesen felmondja a mondatokat, több poénlehetőséget is jól kihasználva – szerepel. Ennél kellemetlenebb meglepetés, hogy Cserhalmi György tulajdonképpen semmit nem tud kezdeni Virág elvtárs szerepével: mintha azon küzdene, hogy elkerülje Őze Lajos manírjait – aminek következtében mindvégig őt juttatja az ember eszébe. Szombathy Gyulának viszont eszébe sem juthat Both Béla Bástya elvtársa, ez egy másik karakter, mondjuk egy kelet-európai diktátor egy könnyed bécsi operett prózai szerepében. Csányié mellett az egyetlen értékelhető alakítás Hunyadkürti Istváné, aki már az elején, Csetnekiként, később az őszinte szakmai érdeklődést mutató Gulyás úrként érti, mi működteti a rendszer kisszerű besúgóját, a kisnyilast, a házmestert, a verőlegényt – azokat, akikre minden totalitárius hatalomnak szüksége van, mert rájuk épít. Vagy legalább használja őket.

A tanú - Szombathy Gyula, Csányi Sándor

Az önkényes változtatások szinte mindegyike roncsol a konstrukción. Mert nem vicces, hogy Pelikán lánya egyedül énekel (és megint: sír!) a pinceajtón állva, nem vicces, hogy a Csárdáskirálynő helyett a szolnoki színház szilveszteri zenés esztrádműsorait idéző olcsó kultúrprogramon szórakoznak a narancsliget-győzelem után, nem vicces, hogy egy bővérű színésznő instruálja Pelikánt, nem vicces, hogy... nem folytatom. Sajnos nagyon sok minden nem vicces. Mert ha vicces lenne, ha végigröhögné a nézőtér az előadást, akkor legalább ennyi eredmény lenne. Nem lenne jó, de legalább valami, ami megértetné, miért készült ez az előadás, ami – ha egy hasonlatot kellene találnom A tanúból, akkor azt mondanám – éppen olyan, mint a tarhonya: egynek elmegy ugyan, de fantáziátlan, unalmas és száraz.

A tanú - Müller Júlia, Szegezdi Róbert, Kovács Vanda

Pedig olyan kevés film szól érvényesen erről a korszakról, és fontos is lenne ezeket újranézni és újrafeldolgozni. De ebben az esetben csak az újranézés játszik – az eredeti film újranézése.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr948002061

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.