7óra7

Minden mindegy
7óra7: (1/10)
Közösség: (0/10)

Minden mindegy

2013. 01. 01. | 7óra7

A nyári színházak egy jó része számol a nyári színházi miliő adta plusszal, hiszen többnyire zárt térbe komponált és ezáltal a szabadtéri színpadon sokszor kicsit lötyögő előadásokat hívnak meg, de ezt pótolja a környezet, a helyszínre való zarándoklás élménye, valamint az a plusz adrenalin, amely az időjárásnak való kiszolgáltatottsággal jár. A Városmajor a maga sátras megoldásával ez utóbbi faktort azért többé-kevésbé kigyomlálta, a június 12-i este pedig kifejezetten hűvös volt, sehol egy szúnyog, és még lebarnulni sem volt idő. Szóval a nyár esti minimumból maradt a bugyuta történet, amelyet Louis Velle, a méltán elfeledett komédiaszerzők tisztes táborát gyarapító olasz író üzembiztosan hoz is. Efelől már a második jelenetben meggyőződhetünk, amelyben az inkognitóban megérkező szereplők a kikémlelendő család nappalijában mesélik el dialógus formájában egymásnak, hogy ők kicsodák, micsodák, miért vannak itt – értelemszerűen ezzel eddig is tisztában kellett lenniük –, és hogy miért ez a nappali a legalkalmatlanabb hely, hogy mindezt kitárgyalják. Persze valahonnét nekünk is meg kell tudni, hogy mi a helyzet, és mivel egyetlen helyszínen játszódik a történet, nincs mese, valahogy tovább kell menni, hiszen még előttünk állnak befalazott és bőröndbe csomagolt hullák, egy kalapács, egy könyv, egy szerelem, és még egy tucat félreértés. Idáig még lehetne is egy tisztességes ipari munka Louis Velle darabja, de Straub Dezső átdolgozásában egészen hajmeresztő állapotba kerül az egyébként is mérsékelten szellemes szöveg.

Szenteltvíz és kokain - Csala Zsuzsa Straub fogja azt a pici kis dramaturgiát, amelyet a szerző azért kénytelen-kelletlen beleírt a történetbe, lényegét tekintve kihajítja az ablakon, és gátlástalan szóviccgyártásba kezd. Ennek a gyársornak nehéz kikutatni a leglesújtóbb pillanatait, de talán a „szerelem nyílása, négy betű” a nyertes – amibe úgy bakiznak már bele a színészek, hogy addigra szinte észre se vesszük már. De esélyes a „De jó, hogy nem azt kérte, hogy azt mondjam, »bú«, mert azt nem tudtam volna teljesíteni, ugyanis búfelejtő vagyok...” mondat is. Bár az előadás minden bizonnyal merésznek szánja az áthallásos poénokat, amelyek olyan érzékenységi szinten mozognak, mint „Atyám, maga a gyóntatószékben mindig be szokott akasztani”, utalva ezzel egyébként valamilyen zacskóra. Félreértés ne essék, a poénok rettenetes színvonaltalanságát nem elsősorban a szöveg adja, hanem a kontextusidegen stílus és a tökéletes öncél, amely az éppen előadott színpadi művet csak alibinek használja, és igazából, ha tehetné, egész végig malacvicceket mesélne, és közben kamaszosan vihogna a tenyerébe. Ebbe az öncélba pedig a színészek úgy merülnek alá, mint annak a rendje: Harsányi Gábor (Danis Lamerlet) vagy kiabál vagy nyammog, Csala Zsuzsa (Gervaise) csak kiabál, Várkonyi András (a káplán) csak nyammog – de azt legalább érteni –, Sáfár Anikó (Blanche) főleg jajkenol, Farkasházi Réka (Nicolette) kontextustól függetlenül durcás és/vagy sértődött, Beleznay Endre (Ernest, alias Jaques Lécuyer) szövegeit artikuláltan mondja el, és bár az elején még úgy tűnik, hogy legalább néhány poénra futja majd az erejéből, de kiderül, hogy mégsem. Böröndi Tamás esetében (Achille Touplaine) ez nem merül fel, Fogarassy András (nagybácsi) pedig magánszámként kezeli a szerepet, de folyton kiderül, hogy nem az.

És nem működik semmi. A közönség alig nevet, a poénok látványosan nem ülnek, a szövegtudás-deficit pedig kifejezetten sértő. Sértő, hogy a nem éppen szerény jegyárért némely szereplő – kis túlzással – azt sem tudja, melyik darabban van, és sértő, hogy azokat a színvonaltalan és rossz vicceket sem tudják tisztességesen odaadni a közönségüknek, amit sem felépíteni, sem poentírozni nem kellene olyan nagyon, elég lenne csak tudni és nem elrontani őket. Legalább annyit megérdemeltek volna azok, akik nyilvánvalóan azért vannak itt, mert szeretik a színészeket – bármennyire is anakronisztikusan hangzik, minden színész entrée-ját taps kíséri –, hogy legalább tisztességes haknit lássanak. De ami a színpadon folyt, az sok minden volt, de nem tisztességes. És ezért már a taps sem jár.

_(Városmajori Szabadtéri Színpad, 2012. június 4.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr638002033

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása