7óra7

Szeánsz-performansz
7óra7: (4/10)
Közösség: (0/10)

Szeánsz-performansz

2013. 02. 19. | 7óra7

Pedig érezhetően van rá igény. Ha másra nem, arra mindenképp, hogy közösségi eseménnyé váljon az Arany-légy, hiszen az interakció folyamatos. Nem csak azáltal, hogy egy kávézóban, asztalok körül, kisebb csoportokban ülünk és ezáltal játszó- és nézőtér eggyé válik – sőt a kávézóhoz még itallap és kiszolgálás is társul (és ahogy rendes kávézókban, a számlát csak a végén nyújtja be a felszolgálólány) –, hanem kisebb-nagyobb gesztusok által is. Egy ponton pedig effektíve interaktívvá válik az előadás: az egyik szereplő vezénylésével egy nagyon furcsa, ám annál különlegesebb hangú hangszerrel ismertetnek meg minket az alkotók. Bár zavarba ejtő a megszólaltatási módja, de az a bizonyos fejünkben csengő hang minden addigi fenntartást eloszlat.

Ehhez képest elég nagy kár, hogy ez a nézőkkel és a nézők figyelmével való játék tulajdonképpen önmagában marad. Nehéz – számomra legalábbis lehetetlen – rájönni arra, hogy úgy en bloc mi ez az egész, aminek a részesévé váltunk. A szereplők, Boros Mária, Kolozsi Borsos Gábor, Kőmíves Csongor, Máthé Annamária, Mihály Alpár Szilárd, Moşu Norbert-László és Vajda Gyöngyvér nagyon koncentráltnak ható, de tulajdonképpen szenvtelen, érzelem- és gondolatmentes tekintettel hajtják végre a javarészt mozdulatsorokból és mini-performanszokból építkező előadást. Valós feladatok és szándékok nélkül azonban csak végrehajtók, jobb híján üres médiumok maradnak. Sehol közben egy kapaszkodó, egy gesztus, ami elnavigálhatna minket az olykor leginkább valamiféle misztikus, visszafogott szeánszra hasonlító ötletek tengerében.

Arany-légy

Mert ötletek vannak, rendszerint hatásosan jó megjelenésűek, kreatívak – például az asztalon lebegő tányérok és eszcájgok, vagy a levegőben forgó kávézószett –, de kontextus híján kizárólag ötletek maradnak, amik vagy tetszenek valakinek vagy nem. Ötletek egy tervezett előadáshoz, illetve a sok betanultan mechanikus mozdulattól és hatalmas sóhajtozástól olyan az egész, mintha egy mély lelki bugyrokat és ősi erőket megidéző szeánszon ülnénk. És van is valami utalás erre az elhangzó szövegek között, hogy nem valamiféle esztétikát akar képviselni az előadás – ezt az egyik szereplő mondja magára vonatkoztatva, de akarva-akaratlanul az előadásra vonatkoztatjuk –, hanem az emberben lévő elfojtott erőket akarja felszínre hozni. Azt hiszem, valahogy úgy akar ez az egész Arany-légy lenni, ahogyan a bennszülött törzseknek van a tűz köré gyűléses, szellemidézős-megvilágosodós, tánccal egybekötött közösségi szeánszuk – bár ezt erősíti az előadást ötpercenként elsötétítő és megakasztó ingaóra, de az ugyanígy akaszt meg minden, megszületőfélben lévő pillanatot is.

Arany-légy

Ez szándéknak kifejezetten remek, sőt üdvözlendő, hiszen ma már nincsenek ilyen közösségi eseményeink, közös rítusaink. Az viszont egy másik kérdés, hogy ez a szeánsz önmagában éppen az ellen van, hogy a szeánsz megszülethessen, hogy létrejöjjön bennünk és köztünk. Antonin Artaud próbálkozott hasonló dolgokkal mind elméletben, mind a gyakorlatban. Talán nem véletlen, hogy míg elméleti munkássága a mai napig hatással van a színházra és fontos színházi emberek alkotásaira, addig előadásai a feledés homályába merültek. Hiszen Goda Gábor rendezésében mindez színház akar lenni, de a színházban önmagában semmi nem létezik, csakis valami által. Ez a valami pedig nagyon hiányzik az Arany-légyből, hogy ne csak egy performanszgyűjteménynek, hanem valóban előadásnak látszódjon.

_(Bethlen Téri Színház, Budapest, 2013. február 3.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr798001967

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása