7óra7

Prospero drámái
7óra7: (6/10)
Közösség: (8/10)

Prospero drámái

2013. 03. 03. | 7óra7

A vihar - Krajcsi Nikolett, Kőszegi Ákos

Persze nem ilyen egyszerű a helyzet, mert néha úgy tűnik, Prosperót sodorják az események. Nem ő ötli ki azt, ami következik, hanem csak lejegyzi azt, ami történik vele. Vagy ami a fantáziájában történik vele? És különben is, kik ezek a figurák, akiket mozgat ez a varázsló-drámaíró?

Ezen kívül engem például kifejezetten érdekelne, mi az, ami Prospero bosszúvágyát – amely a komplett első felvonás során a legmeghatározóbb jellemvonásának tűnik – a megbocsátás akaratára változni készteti. Mert ez egyszer csak megtörténik.

Talán világosabb a képlet, ha nézzük, hogy A vihar tulajdonképpen egy csövező hajléktalan – Prospero – fantáziájában (vagyis vélhetően írásművében) játszódik. Na de akkor most hogy? Akkor kik ezek a figurák? Egyszerűen csak eljátszik/eljátszat egy történetet számunkra Prospero? Kinek? Kikkel? De miért tűnik mégis csak fontosnak ez a megbocsátástörténet, ami hol tragédia, hol komédia, hol tragikomédia? A hajléktalannak kellene megbocsátania azoknak, akik ilyen helyzetbe sodorták? Vagy magának kellene megbocsátania? Mire megy ki ez a játék? Kik vagyunk mi? Annyi biztosnak tűnik, hogy nézők, mert Ariel (Szemenyei János) például határozottan tudni látszik, hogy milyen helyzetben és pozícióban van. A szereplők is jelzik, hogy játszanak. Sőt: a második felvonás egyik, a produkció egyébként színpadilag legizgalmasabb jelenetét Prospero azzal szakítja félbe, hogy ez nem valami független színház. Aztán Ariel azt mondja neki, hogy a művész szabad – azonban Prospero Ariel bőrén bizonyítja, hogy ez nem teljesen igaz.

A vihar - Hegedűs Zoltán, Körtvélyessy Zsolt, Dunai Tamás

Baj van, ha a néző nem tudja követni, miről szól az előadás, amely így tulajdonképpen – az izgalmas felvetések, az érvényes kérdések ellenére – nem igazán szól A vihar sztoriján és Prospero megbölcsülésén kívül semmiről, persze ez sem kevés, Kőszegi Ákos az önmagában való kételkedést igen átélhetően képes közvetíteni, kár, hogy az első felvonásban a fojtott hangú bosszúálló figurájába zárva marad. A nápolyi udvartartásról nem szólhat a darab, mert egyetlen, a királyt célzó gyilkossági kísérlet erkölcsi tanulságán kívül semmi lényeges nem történik velük. A vadember Kaliban (Körtvélyessy Zsolt) leginkább egy örökké zsémbelődő, ám könnyen megtéveszthető bácsi, és a hajléktalannak öltöztetett Stephanóval (Dunai Tamás) és Trinculóval (Hegedűs Zoltán) zajló történetük nem fut ki semmire. A szerelmesekről sem tud szólni, mert Orth Péter Ferdinand-Ken és Krajcsi Nikolett Miranda-Barbie tényleg le vannak redukálva az óvodásjáték szintjére. És ez vicces, vicces (néha tényleg, néha mértéktelenül), de egy ponton túl komolyan vehetetlenné teszi a történteket, és a mese meseparódiává alakul. Jellemző egyébként, hogy az előadás humora olyan furcsa és váratlan módon tör elő, ami néha kifejezetten megtermékenyítően hat, máskor azonban rombol, és hogy ez a sajátos komikum hogyan kapcsolódik a keretjátékhoz, mi lenne az egész szempontjából a lényege, kideríthetetlen számomra. De most jön a csavar: mintha az előadás számára is az lenne – másként nem tudom értelmezni, amikor Prospero belegabalyodik, hogy most ez melyik Shakespeare-darab is voltaképpen. Amúgy ez valahogy nagyon shakespeare-i, nagyon szerethető, és ha több ilyen lenne az előadásban az esetenkénti monoton szövegismertetések, vagy az ilyetén formában igen túlzó időt igénybevevő, mozgásszínház-paródiát idéző "inog a hajó a tengeren, tehát a színészek föl-alá rogyadoznak a színpadon" jelenet helyett, akkor az ember oly könnyen átadná magát a belefeledkezésnek.

A vihar - elöl: Szemenyei János

Szemenyei János játéka is belefeledkezhető, duplafenekű élmény: nem mindig tudom, mit keres ebben az előadásban, énekelve, tündérboszorkányként furcsa hangon kántálva, hol őszinte dühhel, máskor felszabadultan nevetve, uralva az elemeket – de amit csinál, az nagyon jó. Ez egy érvényes Ariel, és nagyon kíváncsi lennék rá, ki ő (valószínűleg a Színház maga), és szuper lenne, ha egyszer ezt a nézőpontot kibontaná valaki úgy rendesen.

Németh Virág dramaturg kétórásra és fogyasztókész-poposra húzta a darabot, amelyet Bagó Bertalan a hagyomány és a progresszió, a modern és a posztmodern határán egyensúlyozva, kompromisszumosan, helyenként ötletesen, helyenként sziporkázóan, helyenként komótosan megrendezett, tisztességgel megvalósított produkció. Délutáni diákbérletben láttam, Kőszegi és Szemenyei megérdemelten aratott operettsikert. És innentől a csend. Ja, az egy másik darab.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr88001959

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása