7óra7

A mi varázsfuvolánk
7óra7: (10/10)
Közösség: (10/10)

A mi varázsfuvolánk

2013. 04. 04. | 7óra7

A Peter Brook (rendező), Franck Krawczyk (zeneszerző) és Marie-Hélène Estienne (dramaturg) által létrehozott Egy varázsfuvola Mozart eredetijének csak fontosabb momentumait tartalmazza: az összes mellékszereplő és -szál porba hullott, a hozzájuk tartozó kottával egyetemben. Így egy nagyon koncentrált és feszes dramaturgiával vezetett sztori maradt a színpadon: Tamino és Pamina végzetszerű szerelme és próbára tétele, Papageno mindenek felett álló, zsigeri életöröme és az egész egyszerű, ám ellentmondásos kettőssége, miszerint semmi sem az, aminek látszik - és semmi sem ilyen egyszerű, mint ez az állítás.

Nem feltétlenül az a gonosz, aki látszólag kegyetlen vagy fájó döntéseket hoz, mert lehet, hogy okkal és jó szándékkal teszi. Hiába a sors: az eleve elrendeltetésért is küzdeni és harcolni kell, és hiába akar valamit az ember kényszeresen, ha a sorsnak teljesen más elképzelései vannak vele. A mesék pedig nem attól mesék, hogy irracionálisak és földöntúliak, hanem mert egyszerű, közérthető, játékos és a csodákat teljesen magától értetődő módon kezelő nyelven mondanak el valami nagyon elemi dolgot, ami a hétköznapokban is ott lebeg közöttünk. Pont ettől mesék, és pont emiatt egyáltalán nem mesék.

Az Egy varázsfuvolában ez a mágia, a sors és az emberi akarat érzékeny, különlegesnek tűnő, ugyanakkor nagyon is hétköznapi viszonya. És nem kell hozzá semmi külcsín, monumentális látvány, százon pörgő lámpapark és monstrum díszletek, csak pár földből kiálló bambuszrúd, egy pálca mint varázsfuvola, egy triangulum mint csengő és egy piros pálca mint tőr – egyébként csak az üres tér tárul elénk. A Philippe Vialatte által tervezett világítás pedig pontosan és érzékletesen választ le kisebb szeleteket a színpadból vagy teremt belőle hol sűrű, sötét erdőt, hol palotát. Vincent Planès egy zongorán játssza Mozart zenéjét, ami ugyan eredetileg nagyzenekarra van írva, a játékosságnak és a zenész figyelmének hála egy pillanatig sem tűnnek egysíkúnak vagy hiányosnak a hangok, sőt kifejezetten izgalmas az akusztikai élmény. A többi a színészek és a képzeletünk dolga – hiszen ettől színház a színház.

A legizgalmasabb jelenség Abdou Ouologuem rasztahajú, légies, könnyed, mozgékony, barátságos és mégis tekintélyt és figyelmet parancsoló játékmester-szerűsége, aki maga irányítja az eseményeket, alakítja a díszletet és kapcsolatot tart velünk nézőkkel is. Megfejthetetlen mindenes ő, aki egyszerre szereplője és szemlélője az eseményeknek – Ouologuem minden szituációt magabiztosan és határozottan kezel. Már a színész jelenléte maga a két lábon járó mágia, van benne valami megfoghatatlanul emberi.

Egy varázsfuvola - Abdou Ouologuem

Antonio Figueroa kereső, nyitott és vágyakkal teli Tamino, az énekes lágy tenorjával úgy szólaltatja meg dalait, mintha valóban egy mesekönyvből lépett volna elő karaktere. Anne-Emmanuelle Davy szopránja pontosan cseng, miközben az énekesnő a saját sorsáért küzdeni akaró, ugyanakkor kiszolgáltatott Paminát formáz minden giccs nélkül. Malia Bendi-Merad Éj királynője-alakítása pontosan és finoman mozog az idegtépő akarnokság és az anyai szeretet között, Vincent Pavesi Sarastrója megkapó jelenség: van benne valami elismerést követelő határozottság, ami által olyan mintha karaktere tulajdonképpen tanítani akarná a szerelmes párt – és olyan is, mint egy jó tanár: nem old meg semmit, csak terelget, nem szajkóz szentenciákat, hanem hagyja, hogy tanítványai maguk járják be az utat. Alex Mansoori egy magát nagyon gonosznak mutató, de kicsinyes és kicsinyességében igen mulatságos Monostatos, Betsabéé Haas komikusan botorkál a Papagenát rejtő lepel alatt, és pontosan játszik össze Virgile Frannais Papagenójával. Tény, hogy Papageno karaktere hálás szerep, és most is könnyedén lopja be magát a nézői szívekbe, de az a zsigerből fakadó, földöntúli módon kicsattanó jókedv, életöröm és élni akarás, amivel Frannais felruházza a madarászt, tényleg magával ragadó és lenyűgöző – nem mellesleg a színésznek remek ritmus- és humorérzéke van (az pedig, hogy magyarul kér csókot az egyik nézőtől, csak egy plusz poén).

Ez a gesztus egyáltalán nem a nézők kegyeinek olcsó elnyerése, hanem egyenesen következik a mindvégig közvetlenségre és kapcsolattartásra törekvő produkcióból, ami minden pillanatában – még akkor is, ha fizikai értelemben éppen nem – a velünk való kontaktusteremtésre törekszik. Hiszen ez a mindvégig világos, egyenes és egyszerű mese nekünk és rólunk szól (a teljességhez hozzátartozik, hogy Brook rendezése nem csoda: az adaptáció lényegileg nem változtatta meg az eredeti művet, az előadás pedig nem csinál mást csak a szövegkönyv minden egyes mondatát szó szerint és következetesen értelmezi).

Ouologuem az előadás első és utolsó perceiben megmutatja nekünk a csodatevő varázsfuvolát, majd egy laza teátrális gesztussal eldugja azt. Csodák léteznek, csak képzelőerő kell hozzájuk. Csak nem olyan elképzelhetetlen, hogy az ember elérje a célját, és hogy a szerelem létezik. Az pedig, hogy a próbatételeket, az elénk gördülő akadályokat ki kell állni, nem is mese annyira. Csak meg kell találni a hozzá való varázsfuvolát (nem véletlenül Egy varázsfuvola és nem A varázsfuvola a cím: ez csak egy, több van belőle, amiből mindenkinek juthat), de mindez csak rajtunk múlik. Jó, hogy ezt az előadást láthattuk.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr598005645

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.