7óra7

Az evidens rutin
7óra7: (6/10)
Közösség: (8/10)

Az evidens rutin

2013. 04. 14. | 7óra7

Mert ezt megmutatni eléggé fontos, a Mohácsi testvérek előadása egyértelműen az ittre és a mostra reflektál, sőt ez már túl van azon, felnagyítja és kinevetteti és megmutatja és aláhúzza mindazt, ami vállalhatatlan, ami elfogadhatatlan. Arról azonban nem győz meg az előadás, hogy ezt föltétlenül A velencei kalmárral kell megtenni. Mert hogy Antonio, a kalmár mi a nyavalyáért ad háromezer dukátot Bassaniónak, ennek a teljesen tejbetök srácnak, akinek fogalma sincs, merre hány óra. És ha már ad, miért megy bele abba, amit az általa szívből gyűlölt uzsorás, Shylock vigaszdíjként kér, ha nem kapja meg időben a kölcsönt: egy font hús a kalmár testéből. Persze, magabiztos ez az Antonio (barátainak csak Toncsi), de kell _valami_, ami miatt Bassanióért megteszi ezt a szívességet. Mohácsi István dramaturg azt próbálja sugallni, hogy Shylockot leckéztetendő történhet meg ez a kölcsönszerződés, de azzal, hogy Bassanio egy elillanó produkcióra (egy elégő gyémánt) áldozza ezt a pénzt, mesévé válik a történet, ami nem kiegészíti, hanem voltaképpen – egy időre legalábbis – kioltja a valóságos közeget, amelyet a nyitójelenet érzékletesen létrehoz.

A velencei kalmár - Farkas Dénes, Makranczi Zalán, Mátyássy Bence, Hevér Gábor, Radnay Csilla, Fehér Tibor, Martinovics Dorina

A kibillent egyensúly figyelhető meg a karaktereken is. Furcsa, hogy a végére az - egyébként teljességgel oktalan, de már visszavonhatatlanul kölcsönös - gyűlölet eredőjét figyelemre méltó színpadi erővel felismerő Antonióban Hevér Gábor korábban semmi erre utalót nem tud mutatni. Az apját és önmagát is – feleslegesen – megtagadó, majd - tán jobb híján - visszatérő, betagozódni akaró Jessica (Bánfalvi Eszter) vagy a belül gyűlölő, hideg, monolitikus Shylock (Gáspár Sándor) nem ugyanabban a darabban van, mint az asztaltársaság egydimenziós alakjai, a dúvadrasszista, szimpla tahó Gratiano (Makranczi Zalán), a tudálékoskodó Lorenzo (Mátyássy Bence), az észrevehetetlen Salerio (Farkas Dénes), vagy Bassanio (Szatory Dávid már mozgásában is burleszkfigurát csinál belőle). Shylock _emberi_ története egyszerűen nem mérhető össze a nyitott kapu ellenére is kötélhágcsón menekülni szándékozó Jessica-sztorival, vagy a Portiánál zajló ládikás kabarétréfával, amely ugyan jó apropó a további idegen- és egyéb mássággyűlölő frázisok pufogtatásához (amely ebben a dózisban természetesen önmaga ellentétévé fordul az előadás szintjén), de ez az egyenetlenség egyszerűen nem hagyja, hogy valódi emberek valódi konfliktusai szülessenek meg a színpadon.

A velencei kalmár - Hevér Gábor, Némedi Árpád, Makranczi Zalán

Mintha a Mohácsi testvérek az érzelmeket szerelték volna ki minden szinten a shakespeare-i történetből. Kovács Márton muzsikája talán emiatt olyan szomorú mindvégig, ahogy szomorú a zsidó és nem zsidó közötti határvidéken élő szolga, Lanzelo (Némedi Árpád, _mint vendég_) is. Nem érthető, hogy az okosnak, ravasznak és kedvesnek egyaránt tűnő Portia (Radnay Csilla jól karikírozza a találékony önzőséget) mit talál ebben a Bassanióban (hiszen _csal_ azért, hogy a fiú a megfelelő ládikát válassza), és hogy Portia (újabb nyilvánvaló csalás) miért menti meg Antoniót a bíróságon, és hogy Bassanio miért mondja neki, hogy inkább ő haljon meg, mint Antonio, és aztán Portia miért vet erre fátylat. Persze: lehet mondani, hogy ma már nincsenek érzelmek, és mindent a pénz határoz meg (az előadás záróképe is ilyesmire utal: a vasfüggöny széttöri a rózsaszín ládikát, amelyben a Shylocknak szánt háromezer dukát van), de ez önmagában olyan szintű demagógia, hogy biztosan nem lehet a színpadon. Az előadásból mégis valami ilyesmi olvasható ki sajnos.

A velencei kalmár - Gáspár Sándor, Bánfalvi Eszter, Mátyássy Bence, Makranczi Zalán, Farkas Dénes

Pedig a jelenségek ("ti, zsidók és mi, emberek", a jogból bohóctréfát csináló hatalom, az elfogadás hiányának evidens rutinja) ábrázolása nagyon, nagyon fontos, amit érdemes komolyabban venni annál, hogy közhelyes befejezésre és papírmasé karakterekre fussa a sötét, le-fel járásokkal teli térben. Mintha az előadás nagyobb részét egyfajta evidens színházi rutin határozná meg, és nem valamiféle központi gondolat, ami túlmutat azon, hogy jóérzésű ember (nemre, felekezetre, identitásra tekintet nélkül) csömört kap a három és negyed óra alatt különböző formában, ám gigantikus dózisban áradó gyűlölettől. A végén elindul egy világító, felfüggesztett óriásgolyó (díszlet: Mohácsi András), mintha csak kuglibábukat akarna ledönteni. Hogy hova tart, miközben a keresztúton Shylock és a megtért Jessica az egyik, Antonio talán a másik irányba halad el, azt nem látni a füsttől és a vasfüggönytől.

_(2013. április 10.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr118001913

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.