7óra7

Közösség közönséggel
7óra7: (7/10)
Közösség: (8/10)

Közösség közönséggel

2013. 05. 27. | 7óra7

Bele lehet kötni, hogy a vetélkedőjelleget az előadás nem veszi túl komolyan: nincsenek világos játékszabályok vagy pontozási rendszer, javarészt csak annyit tudunk és látunk, hogy ami előttünk zajlik, az verseny. Ugyanakkor üdvözlendő gesztus, hiszen a Social Error ezáltal nem csap át demagóg média- (hiszen a forma kedvelt televíziós műfaj) vagy társadalomkritikába. Viszont adott egy remek helyzet: egy összeszokott, régóta együtt játszó társulat (Szputnyik) produkciójába minden országban beszáll öt új, idegen ember. Esetünkben a Nemzeti Színházból csatlakozott az ígéretekkel szemben nem öt, hanem három színész (Bánfalvi Eszter, Hevér Gábor, Makranczi Zalán) – erre reflektál is az előadás: minden résztvevőnek van egy sorszáma, és mikor egyesével, szuperközeliben és életnagyságban a Nagy Testvére elénk tárja a résztvevőket, két számot hipphopp kiikszel a rendszer.

Social Error – The Last Man in Budapest

Az új szereplők vizuálisan ki is vannak emelve: nem fehér trikót és fekete nadrágot viselnek, hanem annak negatívját (jelmez: Balázs Juli), később is érkeznek a színpadra társaiknál (a szputnyikosok már a színpadon vannak, amikor a nézők beülnek), és próbálnak ismerkedni az addig bevett közösségépítős játékokkal, megtalálni az új partnerekkel a közös hangot. Aztán a kezdeti idegenkedés ellenére beépülnek az új közegbe – egyedül Hevér Gábor karaktere gyakorolja feltartóztathatatlanul a deviáns szerepét: a színész remek ritmusérzékkel tárja fel az ebből fakadó valamennyi humorforrást (aztán végül ő is egy lesz a csapatból).

Social Error – The Last Man in Budapest

De ennek a folyamatnak nincs íve, nincsenek világos fordulópontok, dramaturgiai tetőpontok vagy különösebb vezérfonál (dramaturg: Róbert Júlia, Veress Anna, Turai Tamás), ehelyett vannak felfedezhető változások a csapatban, versengések, rivalizálások, a színpadon határozottan érzékelhető valamiféle formálódó közösségi szellem, de ezek rendre nem kapnak jelentőséget. Ahogyan a Nagy Testvér se: lehetetlen ráhúzni valami egyszerű jelzőt, hogy jó vagy rossz (néha megalázó, amit kér, néha kifejezetten jópofa, de egyikre sem történik reflexió), ugyanakkor különösebb karaktert sem kapnak feliratozott és bejátszott megnyilvánulásai – első blikkre úgy tűnik, hogy tényleg egy az egyben Orwell 1984-éből vették kölcsön az alkotók (legalábbis erről árulkodik a felvetés, hogy a demokrácia csődöt mondott), de nem tart vasfegyelmet, nincsenek valós elvei, és a feladatok elmondásán kívül különösebb célja sincs a versenyzőkkel.

A szputnyikos színészek (Fábián Gábor, Hajduk Károly, Hámori Gabriella, Jankovics Péter, Kárpáti Pál, Koblicska Lőte, Kurta Niké, Lajos András, Pető Kata és Szabó Zoltán) bár láthatóan hasonlóan túlzó, parodisztikus, ugyanakkor humoros eszköztárral dolgoznak, mindenki a saját vérmérsékletének és a személyiségének megfelelően, energiát nem kímélve teszi ezt, és soha nem restek egymás fölé licitálni. De Bánfalvi Eszter, Makranczi Zalán és Hevér Gábor is érezhetően megtalálja a helyét a csapatban, egyáltalán nem tűnik úgy, hogy egy frissen verbuvált társulatról lenne szó. Egyébként mindenkinek akadnak kiemelkedő pillanatai, de a legszimpatikusabb az a fajta közvetlenség, vagy közvetlenségre való törekvés, ahogyan a nézőkkel bánnak és amilyen könnyedén aktivizálnak minket – simán felterelik a nézőtér hölgytagjainak java részét a színpadra, vagy meggyőzik az ülőket, hogy utánozzák őket.

Social Error – The Last Man in Budapest

Mert a Social Error tulajdonképpen egy kőszínházi keretek között tartott közösségi esemény, egy happening, amiben szemlézhetjük különböző csoportosulási formáinkat a focihuligánoktól az afrikai éhezőkön át háborúkig és rendezvényekig (hatásosak és gondolatébresztőek a vetített képsorok – media design: Karcis Gábor, Juhász András). Közben alakulnak a színpadon a capella kórusok, orgiában fürdőző csoportképek jönnek létre, sorozatos kivégzésekkel, koreográfiát kitaláló és különböző játékokat játszó színészekkel. A Balázs Juli tervezte üres, székekkel, vetítővászonnal és a háttérben zenészekre váró hangszerekkel szegélyezett díszlet rengeteg szabad teret biztosít a játszóknak, Bányai Tamás világításterve pedig remekül érvényesül: eltűnnek és leválasztódnak részek, szereplők, Bálint Dániel élőben vetített kamerája pedig egy külön produkciót hoz létre a háttérben.

Social Error – The Last Man in Budapest

Technikailag minden kétséget kizáróan perfektül kivitelezett előadás a Social Error, az meg igazából felülmúlhatatlan gesztus, hogy a nézőknek is akar valamiféle élményt adni, és ezt meg is teszi. Ez még akkor is így van, ha az ötletek nem igazán bátrak, sűrűek (és legfőképpen nem egy rendszer részei), hogy a konstrukció konstrukció marad, nem szervesül egésszé (leginkább a reflexió és a szervezőerő hiányában), hogy nem válik valóban játékhelyzetté az új tagok érkezése (ha nem tudnánk és nem lennének más színű jelmezben, talán fel sem tűnne senkinek), hogy nincs szó közösségi kísérletről vagy a közösség vizsgálatáról. Ez inkább egy hatásos és érdekes közösségi szemle, be- és áttekintés, _társas játék_, ami bizonyos részeiben nagyon nyomasztó, bizonyos részeiben pedig feldobja az embert. De nincs szó semmiféle errorról.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr238005687

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.