7óra7

Ízlés dolga
7óra7: (4/10)
Közösség: (10/10)

Ízlés dolga

2013. 06. 06. | 7óra7

Abból a szempontból üdvözlendő az eredmény, hogy az előadás nem próbálja meg összefüggő, drámai formába önteni a háromsorosokat. A szcenírozásra kiszemelt haikuknak egy-egy jelenetet szenteltek az alkotók – gondolom valami olyasmi elven, hogy kinek mi jutott eszébe róluk. Az talán kevésbé örvendetes, hogy két jelenet között a produkció mégiscsak megpróbál túllépni a jelenetfüzér-jellegen: átdíszítés közben rohangáló, káromkodó, direkt bénázó, kreált módon civil színészek rendezgetik a teret és próbálnak valamiféle keretet biztosítani az apropónak. Ami abból a szempontból végül is remek, hogy legalább nem csak annyi történik, hogy átpakolnak egy-egy széket, felhúznak egy vásznat, vagy izibe' felsöpörnek, de ezen az alapon bármi más is történhetne két haiku között, mert ez a színházi reflexiónak tűnő gesztus önmagában marad, nem válik szervezőerővé, nem töltődik meg tartalommal.

Még akkor sem, ha vannak haikuk, amikkel ugyanúgy játszanak a színészhallgatók, mintha átkötések lennének. Fehér László épp próbálna elmondani valamit a nézőknek, amikor furcsa szerzetként cikázó társai hol a frászt hozzák rá, hol ráoltják a villanyt, hol csak úgy felforgatják a színpadot. Ami amúgy vicces, annak ellenére, hogy a jelenet sokkal terebélyesebb annál, mint amit a humora elbír. De szervezőerő hiányában ezen kijelentésem eléggé esetleges, és ugyanilyen esetleges minden más is, ugyanis nincs mihez képest, nincs nagy egész, nincs valami világ, vagy koherens atmoszféra a színpadon, amikhez képest viszonyulhatnánk a jelenetekhez. Formai ötletek vannak, ilyen-olyan színészi technikák, hol modernek, hol rendkívül távolinak tűnőek, hol szellemesek, hol kreatívak, hol pedig szörnyen unalmasak és érdektelenek.

Haikuk - Bárnai Péter, Fehér László, Viktor Balázs

Mert egyszerűen ízlés dönti el, hogy az első jelenetben barokk zenére, barokk festmények vetítése közepette étkező férfi és teli tányérja előtt ülő nő jelenete mond-e valamit. Szerintem semmit, mert az egész pusztán ritmus és technika, olyan figurákkal ütemezve, amik nyilván mindenkiben felhoznak valami emléket – Fehér László és Kurta Niké feszesen tartja is a formai kereteket –, és ettől kezdve bármit bele lehet látni – a barokk zene befolyásolásának köszönhetően mindenképpen valami meghatót és megkönnyezőt. Ugyanilyen primér hatásra épül a tükör előtt fésülködés közben saját hajának teljes elvesztésére ráismerő nő látványa – hatásos, ez kétségtelen, de nem több, mint hatás, és lehet keseregni azon, hogy milyen szomorú ez a történet. Azt mondjuk nem tudom, hogy a tengerparton ücsörgő három japán nő mitől érdekes, miért kellett színpadra kerülniük. Valami olyasmi tűnik ki belőle, hogy annak kéne viccesnek lennie, ahogyan beszélnek és rázzák magukat bugyiból kilógó fanszőrzettel valami hipergagyi popra, de ez legalábbis sekélyes. Ahogy sok furcsán mozgó, járkáló, tekergő, makogó és sipítozó figurával is nehéz mit kezdeni, de abból a szempontból ez nem gond, hogy mégiscsak egy vizsgaelőadást látunk, és láthatólag a színészek nagyon pontosan működtetik ezeket az amúgy furcsán konstruált formákat. Szóval színésztechnikailag kifejezetten hasznosnak tűnik a produkció.

Haikuk

Vannak amúgy izgalmas ötletek is: például, ahogyan az AC/DC Thunderstuck című számára lepereg egy bokszoló élete – Király Dániel egyébként nagyon jól érzi a haikuk ironikus humorát, és így nem egyszer sikerül oldania a nagy-nagy mélységeken –, na ez a két perc egy komplett filmmel felér, de rögtön hozzá is teszem, hogy ez persze belelátás a részemről egy hatásos színpadi gesztusba. Simán lehet, hogy valaki mást lát bele, de kiválóan kivitelezett formai geg. Ötletes még a sok démon elöl futó férfi is, akivel a sötétben incselkedik egy parányi fényforrás – tényleg remek a technikai kivitelezés: úgy tűnnek el a fekete ruhában ténykedő színészek, hogy azt hihetjük, tényleg életre kelt az a kis fény. Van humora annak, ahogy teljes életuntsággal, misztikusan duruzsol Bán Bálint és Király Dániel horgásza a befagyott tavon. De mindez csak ízlés: nekem ez tetszett. Mindenesetre a komplett osztály, az említetteken kívül Bárnai Péter, Kádár Lilla, Kurta Niké, Ostorházi Bernadett – aki valamiért csak egy-egy jelenetben bukkant fel –, Rada Bálint – akit valamilyen okból kifolyólag nem jelöl a színlap – és Viktor Balázs is nagy fegyelemmel valósítja meg a formai játékot.

Haikuk

Mint színészmesterség-vizsga, abszolút akceptálható a Haikuk, az már más kérdés, hogy színházilag nem nagyon lehet vele mit kezdeni, hiszen azon túl, hogy se szerepnek, se gondolatnak, se személyiségnek nincs sehol semmi nyoma, az egész iszonyatosan esetleges. Ízlés dönti el, hogy kinek melyik jelenet mit mond, ha egyáltalán mond valamit. A haikuknak meg sokszor semmi közük a látottakhoz, illetve valakinek biztos sikerült valamelyikbe belelátnia valamit, de valójában nem valamiről szólnak – hiszen minden puszta forma –, hanem egyszerűen tetszőlegesen lettek színpadra állítva. Ízlés szerint - és erről ugye nem lehet vitatkozni, akinek tetszik, tetszik, akinek nem, nem. Így mindenki gyönyörködhet a saját haiku-víziójában – ha éppen van kedve –, a színház néha meg lehull valahol középen, az ízlés fakasztotta öncélúság kedélyes tengerén.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr968001861

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.