► Három előadás után egyszer csak "eldöntődött", hogy magatokat dolgozzátok fel nyaranta Zsámbékon. Ennek az élveboncolásnak te voltál az első alanya, téged húztak ki a sorsoláson. A sorsolás és az előadás között sok idő telt el. Volt bármi fogalmad arról, hogy mi lesz ez?

*Járó Zsuzsa (JZs):* Nem, semmi fogalmam nem volt róla. Szerintem mindenki izgult előtte. Emlékszem, a Kamrába mentünk át, Máté Gábor ott húzta ki a nevet – most már úgy van, hogy aki utoljára marad, az lesz a következő, de akkor csak egyetlen nevet húzott ki. Az Örkényből rohantam át, az járt bennem, hogy menjek vagy ne menjek? Lesz ott elég ember, minek menjek oda...?

► De sejtettél valamit...

*JZs:* Igen. Éreztem, muszáj odamennem. Nagyon izgultunk. Körbeálltuk Gábort – nem volt ott mindenki, de a többség igen. Arra emlékszem, hogy kihúzott egy nevet és megláttam egy J betűt. Jordán Adél is meglátta ezt a J betűt és elkezdett sikongatni, hogy ő az. Én tudtam, hogy nem ő az... Eléggé csendben voltam végig, nagyon lapítottam, valahogy tényleg benne volt a levegőben, hogy én leszek.

Amikor Zsámbékon csináltuk az előadást, rengeteget dolgoztunk, csak zúdítottam az emberekre a mondanivalómat. De amikor összeállt az egész, nagyon kétesélyesnek tűnt: vagy nagyon gagyi lesz, mint egy rossz főiskolás vizsga, vagy nagyon jó. Egy lakásban laktunk a lányokkal, és Adéllal meg velem is csináltak egy telefonos interjút, és hallottam, hogy Adél mondja: "Lehet, hogy ez olyan lesz, mint egy nagyon rossz főiskolás vizsga". Nagyon elkeseredtem. Úristen. Arra is emlékszem, hogy egy Trabantban ültünk Czukor Balázzsal meg Vajda Milánnal, és a kocsiban lapítva érkeztünk meg az előadásra. Azt éreztem, most meg fogok halni. Egyébként is izgulós vagyok előadások előtt, de ott nem csak ezért izgultam, hanem mert mégiscsak az életedet rakod oda. Mi van, ha ez az egész úgy sül el, hogy mit szenveleg itt ez a lány? Vagy ha kiderül, hogy ez nem érdekel senkit... Aztán ahogy beérkeztünk a Trabanttal és kiszálltunk, egyszerűen megéreztem a nézők szeretetét – akkor tudtuk, hogy jó lesz ez. Jó is lett.

► Abból a szempontból nehéz dolgotok volt, hogy ennek nem volt előképe, nem volt olyan, hogy
sejteni tudtátok volna, hogyan fog készülni, milyen lesz.

*JZs:* Volt előképe, az előző három, vagy legalábbis az Éjféltájban..., ami a harmadik előadásunk volt Zsámbékon, már erősen rólunk szólt. A saját szakmai életünkről, hogy hol tart, meg úgy általában a magyar színházról. Azt tényleg nem tudtuk, miként fogunk erre felkészülni. Akkor voltam harmincéves, március 15-én, és csináltak nekem a barátaim egy meglepetés szülinapi bulit, amibe beavatták Gábort. Neki kellett felhívnia, hogy üljünk le beszélni a darabról. 15-e szerdai nap volt, mondta, hogy kedden találkozzunk, mondom jó, úgyis ráérek, erre ő, hogy le lesznek zárva az utcák... Mondom nem, kedd az 14-e. Ja, nem, nem, szerdára gondoltam – mondta ő. Sejtettem, hogy készül valami, de tényleg beszélgettünk Gáborral két órát, és senki nem jött oda – pedig én azt hittem, mindenki ott lesz. Közben viszont feldíszítették a lakásomat, ott volt a buli és nagyon jól sikerült. De az, hogy Gábor odahívott, nemcsak emiatt volt, azóta is ezt csinálja: leül egyedül az emberrel beszélni, aztán az osztály is jön. Március-áprilistól elkezdünk találkozgatni rendszeresen, mindenki elmondja, hogy mit gondol arról az emberről, milyen élmények érték a... hihetetlen, de tizenöt év alatt, mióta ismerjük egymást.

► Ez a tizenöt év elég soknak hangzik...

*JZs:* Nagyon durva! Vannak olyan osztálytársaim, Mészáros Máté, Kovács Patrícia, akiket a főiskola előtt is ismertem már, az Új Színházban együtt voltunk stúdiósok, egy osztályba jártunk. Az majdnem húszéves barátság. Hát kemény. Egyre távolabb kerülünk a főiskolától. Ugyan tartjuk a kapcsolatot, jóban vagyunk egymással, tudjuk, hogy ki hol dolgozik, de az iskola kovácsolt össze minket, nagyon meghatározó volt, de már eléggé elkezdtünk eltávolodni. Mégis mindig oda megyünk vissza. Most, ahogy Dinivel (Száraz Dénes – a szerk.) kapcsolatban beszélgetünk, és már volt egy pár találkozás, kiderült, hogy a főiskola még mindig meghatározó élmény.

► Máté Gábor azt mondta, nagyon szerencsésen jött ki a sorsolás, mert addig te éltél a legtöbbet. Mit jelent ez, az időhatározón túl?

*JZs:* Én vagyok a legidősebb a lányok közül, sőt majdnem az osztályban is, egyedül Mészáros Máté idősebb nálam. Amikor a főiskolára bekerültem, már volt egy házasságom, tizenhat éves koromtól stúdióztam Nyíregyházán, Verebes István volt akkor az igazgató, utána jött az Új Színház. Sok minden történt velem, tényleg. Igazából szerintem csak a házasságom miatt gondolják ezt, hogy valaki, aki válás után került be a főiskolára, sokat élt. A többiekhez viszonyítva lehet, hogy sokat éltem, de igazából azt sem tudtam, mi történik velem. Visszagondolva eléggé kislányka voltam még. Első szerelem, nagy hév, persze, házasodjunk össze. Meg nagyot fordult velem a világ: Újfehértóról, tirpák parasztlányként feljöttem Pestre.

► Itt a tirpák a nyírségi embert jelenti...

*JZs:* Igen, erről volt szó a Járó Zsuzsában, csináltunk egy jelenetet. Tizenkettő-tizenhárom éves koromig tájszólással beszéltem – nagyon durván, még a testvéreim se ennyire. Amikor kitaláltam, hogy színész akarok lenni, akkor elkezdtem megtanulni újra beszélni. Tudtam, hogy nem lesz jó, ha eígy beszélek. Ha nagyon ideges vagyok, még mindig előjön néha, vagy ha sokat vagyok otthon anyukáméknál, akkor bejátszik. Szóval az előadásban volt egy fordított My Fair Lady jelenet, amikor megpróbáltam a többieket megtanítani így beszélni – és nem ment. Szerintem ez is nagy fordulat volt számomra. Amikor először Pestre jöttem, zokogtam valahol a Deák téren, mert nem tudtam felszállni a metróra, azt sem tudtam, hol vagyok.

► Sűrű élmények. Az egy dolog, hogy Máté Gáborral beszélgettek, de az osztálytársak is mondanak dolgokat, csinálnak jeleneteket: te megéltél valahogy egy szituációt, erre jön pár ember, akik előállnak egy teljesen másik szemszöggel, ami lehet furcsa. Volt meglepő ebben?

*JZs:* Nagyon szeretem az osztálytársaim gondolkodását, ahogyan feldolgoznak helyzeteket. Nekem csak pozitív élményeim voltak, nem volt olyan, hogy nem úgy volt, és olyan sem, hogy bántó lett volna, ahogyan hozzányúltak. Például Dömötör Andrisnak sokat köszönhetek, mindig sokat dolgozik, de ott nagyon kitett magáért, csodálatosan más szemszögből mutatott meg engem egy csomó helyzetben, miközben magamra ismertem. Viccesen, keményen és őszintén, de soha nem bántóan. Szerintem mindig mindenki szeretettel csinálja ezt. Sokszor kegyetlenek vagyunk egymással, de pont ezért jó ez az osztály, pont ezért vagyunk így együtt, mert őszinték vagyunk, és ezt fel is tudjuk dolgozni.

► Hogy élted meg az előadást?

*JZs:* Rengeteget tanultam magamról, ahogy szerintem mindenki. Talán olyanoknak is hasznos lenne, akik nem színészek, csak vannak feldolgozatlan problémáik. Olyasmi ez, mint a családállítás – voltam ilyenen kétszer is, nem hiszem, hogy így kéne megoldani az életünket, de szerintem sokat segít feldolgozni bizonyos problémákat, meg újra átélni valamit nagyon jó.

► Az előadás tulajdonképpen három nézőpontot jelent: vagy te, aki te vagy, vagy te, aki egy előadásnak a témája, a tárgya, és vagy a színész, aki játszod ezt az előadást, ami erről az emberről szól.

*JZs:* Érdekes, mert ebben az előadásban, aminek én voltam a témája, színészileg én voltam a legrosszabb. Most is, ahogy kívülről nézem, a saját jeleneteimet áttekerem, nem bírom nézni. Olyan, mint amikor az ember kap egy szerepet egy színdarabban, ami iszonyatosan pofán csapja az akkori élethelyzetében – valószínűleg nem fogja tudni jól eljátszani, mert még nincs rálátása, még nagyon benne van, nem tud azonosulni. Az ember mindig egy picit eltartja, amit csinál. Én saját magamat nyilván eltartom saját magamtól, hiszen magamat játszani... Hogy kell magamat játszani? Fogalmam sincs. Nyilván az ember közben el akarja játszani. Borzasztó volt. Kaptam is ilyen kritikákat: minden jó volt, ami benne volt, de amikor én színpadon voltam, az nem... Zavarban is voltam, mert egy kicsit kívülről is akartam nézni, a nézőket figyelni, hogy mindenki érezze magát jól. Nem volt kellemes élmény. Jobb a többiekében részt venni.

► Részben itt is magadat játszod.

*JZs:* Igen, de ott nem én vagyok a fontos, az már más, tudok civil lenni, vagy úgymond civil lenni. Ott nem nagyon tudtam.

► Azt is Máté Gábor mondta, hogy aki már túl van rajta, annak talán nem akkora élmény a többi, ő már készen van. Ez így van? Te szerepeltél a legtöbbet így az előadásokban.

*JZs:* Engem nagyon érdekelnek a többiek. Akkor estem kicsit szét – és remélem, most már újra összeszedem magam –, amikor teherbe estem. Az első előadásom, amire várandósan mentem, de még senki nem tudta, az a Máthé Zsolt volt. Szépen lassan elkezdtem mondani, és a negyedik előadás végére mindenki megtudta. Nagyon szét voltam esve, azt éreztem, hogy mit keresek itt? Teljesen máshol jártam. A Mészáros Máté előadásnál nagyon ott kellett volna lennem, mert én ismerem őt a legrégebb óta, de ott egy pici, négy-öt hónapos gyerekem volt, rohangáltam Zsámbék és Pest között. Egyáltalán nem tudtam benne részt venni. Nagyon akartam, de nem sikerült. A következő előadásban is ez volt, egy másfél éves gyerek annyira lekötötte az energiámat és az agyamat, hogy szerintem nem tudtam eléggé belekerülni. Én inkább ebben érzem a nehézséget: ha az ember élethelyzete megváltozik, nagy dolog éri, akkor nem biztos, hogy teljesen részt tud ebben venni.

► A te előadásod 2007-ben volt. Azóta sok minden történt, például született egy gyereked, például már nem vagy az Örkényben, de már Egerben sem.

*JZs:* Akkor jöttem el az Örkény Színházból, utána öt évet voltam Egerben, aztán megszületett a gyerekem és közben átszerződtem a Vígbe.

► Ezek külön-külön is jelentős változások. Ha most te lennél a soros, nagyon más lenne az előadás?

*JZs:* Igen, nagyon. Egyébként nagyon örülök, hogy túl vagyok rajta. Most már annyi minden van, hogy nem tudom, mire fókuszálnék. Akkor erősen benne volt a gyerekkorom, most szerintem nem lenne. Inkább a gyerekem lenne benne. Akkor is erősen meghatározó volt a férfiakhoz való viszonyom, de most már egészen máshogy lenne, más problémáim lennének. Erős lenne ez a viszony, de teljesen más problémákkal. Egyébként sokat lágyultam azóta, sokat értem, sokat visszavettem a harciasságomból. Akkor például kaktuszt kaptam a premieren. Nagyon tüskés vagyok, voltam, szerintem most már annyira nem. Akkor még bőven benne volt, hogy eljátszom a Szent Johannát, most már talán nem.

► Ha most lenne előtted az előadás, várnád?

*JZs:* Félnék tőle nagyon. Mint ahogy szerintem a többiek is. Amikor az utolsó előadásomon húztuk ki a következőt, rettegtek az emberek. Tényleg félnek. Tapsrendnél mentünk be a takarásba, megláttam Szandtner Annát, aki falfehéren állt és rettegett. Mondtam neki, hogy ő lesz, "Ne, ne mondj ilyet!" – mondta. Ő lett. Félnek, mert azért ez tényleg egy élve boncolás. Akkor van értelme. Ha nem vagy őszinte, akkor nincs.

► Amikor belevágtatok, ez nem volt érezhető? Minek tűnt, egy jó bulinak? Nem volt ilyen erős a félelem?

*JZs:* Szerintem a félelem ugyanolyan erős mint az izgalom. A kettő együtt van. Félsz, de nagyon várod és nagyon izgulsz és nagyon szeretnéd. Nagyon nagy játék. És nagy buli.

► Végigcsinálod?

*JZs:* A tizennégy évet? Én végig. Egyszer mondtam mást dühömben, amikor Fenyő Ivánnal volt egy nagy beszélgetésünk. Péter Katánál találkoztunk, az ő előadására készültünk, és Iván bejelentette, hogy nem akarja csinálni. Vagyis most nem, aztán majd lehet, hogy később máshogyan dönt. Nagyon hosszú beszélgetés volt, sokan elmondták a véleményüket, Iván is, végül kimondta, hogy nem. Dühös voltam. Úgy gondoltam: ha te nem, akkor én sem. Tudom, nem szentírás, amikor az emberek megfogadnak valamit, de ez mégis valamiféle fogadalom, egymás felé is fontos dolog. Tudtuk, hogy nehéz lesz, hogy lesznek problémák, hogy jönnek születendő gyerekek, hogy egyszer Zsámbékról el kell jönnünk – ezek mind nehezítik a dolgokat. De mégis azt gondoltam, és most is ezt gondolom, hogy ilyet nem lehet csinálni. Erre nincs jó magyarázat, nincs indok. De azt is tudom, hogy ebbe nem lehet beleszólni, mindenkinek van egy élete, és ha úgy gondolja, hogy az máshol tart, akkor ez van. Érte haragudtam, nem ellene – közhely, de nagyon igaz. Mindenesetre Iván nélkül és Dénes nélkül ez már nem ugyanaz.

► Jó lenne, ha ugyanaz maradna?

*JZs:* Nem tud ugyanaz maradni. Szükségszerűen más lesz. De nagyon sajnálom. Nem tudom... Nem tudok erre mit mondani.

► Érdekes ezt fölvállalni: szembemenni ennyi emberrel, felbontani valamit, ami még csak nem is "belső ügy", hiszen sokan tudnak róla, figyelik. Érdekes lehet a motiváció.

*JZs:* Dénes érthetően el tudja mondani, miért akar kiszállni. Elfogadható az érvrendszere. Iván esetében egyszerűen nem jut el hozzám, amit mond. Nem értem a mondatait. Igen, de miért? Jó, de miért? A vége az, hogy csak. Számomra ez bántó.

► Idén Száraz Dénes lesz terítéken. Ő ki szerinted? Nem kell lelőni semmi poént, elég egy mondat, egy jellemző tulajdonság. Persze az is kérdés, hogy milyen lesz az az előadás, amiben nincs benne akiről szól.

*JZs:* Valamennyire azért benne lesz, mert úgy döntött, hogy segít nekünk, ott lesz a próbákon, találkoztunk is vele többször. Nehéz arra válaszolni, hogy ő ki, mert azt látom rajta, hogy nagyon sokat változott. Már egyáltalán nem az az ember, aki a főiskolán volt. Számomra mindig olyan valaki volt, akinek jó a közelében lenni, jó a kisugárzása, soha nem éreztem benne semmi rosszat, még legzaklatottabb időszakaiban sem. Önazonos ember, ami a szívén, az a száján – ezért is tudom őt megérteni. Az előadás szerintem egy picit erről is fog szólni. Dini zárkózott volt a főiskolán, legalábbis mindig így éltem meg vele a kommunikációt. Ő is többször volt harmadrostás, én is, ez összehozott minket. Valahogy a főiskolán egy-két hónap elteltével mindig volt olyan, hogy a hatodikon ültünk és beszélgettünk. Megtudtunk egymásról dolgokat, aztán ment tovább az életünk. Mindig szívesen leültem vele dumálni. De nemigen dolgoztunk együtt – mindenkinek megvoltak azok a társai, akikkel sokat dolgozott. Egy élményem volt, amikor Gothár Péter filmes kurzusán kapott egy jelenetet, és én rendeztem őt. Akkor sokat dolgoztunk, arra emlékszem, hogy néztük a megmutatást, és iszonyatosan izgultam, hogy "csináld meg azt, amit kértem, könyörgöm". Megcsinálta, és ez jó érzés volt. Ennyi. Volt bennem vele kapcsolatban egy érzés, mintha kölcsönösen tartanánk egymástól, de közben voltak ezek a beszélgetéseink is. Nem is tudom, hogy emlékszik-e ezekre. Remélem, hogy igen. Az osztály előtt még nem mertem megkérdezni tőle, mert mi van, ha nem...

► Gondolom, más erre az előadásra készülni, mint amikor valaki fog egy anyagot és megrendezi.

*JZs:* Teljesen más. Nincs szövegkönyv, nem tudod előre megtanulni a szerepedet. Érdekes, hogy úgy kell dolgozni és kell készülni, hogy előbányászod az emlékeidet. Egyre nehezebb, hogy mi volt tíz évvel ezelőtt. Van, akivel nem is nagyon találkoztunk a főiskola óta – például Dinivel.

► Új benyomások érnek a munka alatt, vagy régi emlékek jönnek?

*JZs:* Most egy csomó új dolog derült ki számomra, de előjönnek a régiek is. Olyasmiket mondott, amikre az ember nem gondol, vagy nem figyel. Ez is kérdés: ha valaki rosszul érzi magát, akkor azért az egyén vagy a közösség mennyiben felelős? Mennyiben figyelmetlen, mennyiben tehet róla, vagy tehetett volna valamit azért, hogy ne így legyen? Valószínűleg nem sok mindent. Közben persze jó közösség van, mindenki szeret mindenkit, de mindenki saját magáért küzd, ráadásul mindenki ugyanazokkal a problémákkal. Hazugság, hogy a többieknek nem volt ugyanolyan problémája mint Dininek: mindenki félt, hogy nem elég jó, nem elég kreatív, pláne egy ilyen osztályban, ahol fel volt rakva a léc. Szóval teljesen más mint egy normál előadás.

Egerben csináltuk Máté Gáborral a Hírlap-színházat amit két nap alatt raktunk össze: két nap próba és este előadás. Az is hasonló metódussal készült. Ebben szerintem Gábor egyedülálló. Ilyet nem tud más csinálni. Nem azért voltak jók azok az előadások, mert annyira jók voltunk, nyilván ott is egy jó közösség alakult ki, tudtunk közösen gondolkodni, de kell hozzá egy ember, aki ért a műfajhoz és össze tudja rakni. Tudja, mit kell kidobni, mit kell megtartani. Volt, hogy Gábor nélkül próbáltunk összerakni részeket. Mondanom sem kell, hogy olyan veszekedés lett, hogy teljesen megállt a dolog. Akik jobban ismertük Gábort, mondtuk, hogy hagyjuk, majd jön és megcsinálja. Így mindig működött is.

Nehézség például, hogy egy ilyen előadás próbái során nem lehet pihenni. Nincs olyan, hogy nem jut eszembe semmi és egy kicsit megfigyelek. Egy normál próbafolyamat alatt lehet ilyet csinálni – az sem szép dolog, de van, hogy az ember nincs ihletett állapotban, és csak figyeled, mi alakul. Itt nem lehet ilyet csinálni, abban a pillanatban, hogy leállsz, jön öt jelenet, és annyira lemaradsz, hogy a következő napon már nem lesz jeleneted, és kiesel az előadásból. Ha nem elég penge az ember a tíz nap alatt – mert dekoncentráltabb vagy kicsit lustább vagy máshol van az agya –, akkor elszaladt a vonat, és nem lehet újra felszállni. Egy színdarabban az ember nem dolgoztatja ennyire az agyát, ott mégiscsak van egy rendező, aki mondja, hogy így legyen, vagy úgy legyen. Ott is kell ötleteket hozni, jól kell próbálni, hogy eszébe jusson valami a rendezőnek, de egy kész színdarabnál ez jóval könnyebb.

► 2003-ban kezdtétek, ami tíz év. Most lesz a tizedik előadás.

*JZs:* A legjobban az Éjféltájban...-t szerettem közülük. Akkor jöttem el az Örkény Színházból. Kibeszélhettem magamból, kiadhattam a dühömet, a sértettségemet, mindent. Soha életemben nem éreztem olyan bátornak magam, mint akkor. Azt gondoltam, hogy ennél nagyobb dolog nincs, mint hogy ország-világ előtt elmondom, hogy milyen csapások értek. Akkor és ott felszabadultam. Számomra ez volt a csúcspont.

Az AlkalMáté-sorozat a 7óra7-en:

>>> Fontos ebben az országban – Máté Gábor az AlkalMáté Trupp nyári sorozatáról

_Kapcsolódó előadások:_

>>> 2007: Járó Zsuzsa >>> 2008: Szandtner Anna >>> 2009: Kovács Patrícia >>> 2010: Baróthy (Máthé Zsolt) >>> 2011: Mészáros Máté >>> 2012: Péter Kata