Máté Gábor, a Katona József Színház igazgatója köszöntőjében elmondta: a színházi közösségnek fontosak a nemzetközi, elsősorban az EU-s kapcsolatok, mivel a kultúra "sorvadása" általános európai jelenség. A probléma közös, közösen kell javítani rajta – ez a feladata ennek a konferenciának.

Kreatív problémamegoldás - a görög finanszírozási rendszer

Iphigenia Taxopoulou, a Mitos21 színházi társulás főtitkára a válsághelyzet kezeléséről beszélt. Görögországban a finanszírozási rendszer nem bonyolult. A kulturális minisztérium a kulturális támogatás – a GDP 0,3%-a, korábban 0,5% volt: 9 millióról 6 millió euróra csökkent legutóbb – meghatározott részét színházra fordítja, amelynek 10-20%-át kapják a független társulatok, vagy a speciális projektek. Az elosztás állandóan változó kritériumrendszerek szerint történik. Korábban 13, most 67 társulatot támogatnak. A többit a két nemzeti színház kapja. Vannak plusz finanszírozást jelentő források is: a külügyminisztérium, a nemzeti turizmusszövetség és az EU.

A finanszírozási válságot súlyosbította, hogy folyamatosan változott a rendszer: nem lehetett átlátható, egyértelmű szabályozást kialakítani. A pályázatokat későn jelentették be, sokszor a színházi szezon megkezdése után – és ez súlyos pénzügyi problémákhoz vezetett, amely nem jelent gondot gazdasági konjunktúra alatt, de válság idején igen. Sok fiatal fizetés nélkül dolgozik, jó pár társulat feladta és bezárt. Jellemző, hogy recesszió idején először a kulturális büdzsét vágják meg, itt is ez történt. Kétségtelen: a szektor túlnőtte magát, amit a válság ki tud tisztítani, de ez nem vezethet elsorvasztáshoz, hiszen az a kultúra elsorvasztását is jelentené. Mégis nehéz védeni a kultúra ágazatát, és a színházat magát, hiszen nincsenek kvantitatív eredményei. Taxopoulou összegezve azt mondta: le kellett adni a minőségből, de ennek lehet eredménye a kreatív problémamegoldás is.

„A status quo megbénítja az új irányokat”– a prágai színházak helyzete

Vladimir Procházka, a cseh Činoherní klub vezetője elsősorban a prágai kulturális intézményekről beszélt. A szektort főként a nagyvárosok önkormányzata, illetve a nemzeti színházat és operát, struktúrán kívüli előadásokat és fesztiválokat finanszírozó kormány támogatja. Az utóbbi időben jelentősen megkarcsúsították a támogatást, inkább az emlékművek fenntartására fókuszálnak. Ez a költségvetéscsökkentés nagyban fenyegeti a minőséget. Prága egyébként költségvetésének kb. 5%-át költi kultúratámogatásra - de inkább zoologiai és botanikai kerteket, múzeumokat, galériákat stb. támogatnak, kevésbé a színházat. "A status quo megbénítja az új irányokat" – mondta Procházka. Prága a kilencvenes években úgy döntött, hogy átalakítja a színházakat közösségi érdekű társulatokká, amelyek függetlenek a városvezetéstől, tanácsok igazgatják, és 4 évre előre tudják a költségvetésüket – ez egy hasznos dolog, mert a színházak gazdaságilag függetlenné válnak; ám a 4 év letelte után bizonytalanság vár rájuk, és ez nem jó. A politika nagyon ritkán szól bele a szakértők véleményébe, de a prágai színházak sem akarnak kockázatot vállalni, és ez a pályázati rendszer ezt sérti. A magánszínházak tudnak állami támogatásokat kapni, de nem üzleti tevékenység végzésére hanem projektekre (egyre több ilyen cég van). A gazdasági válság hatására Prága visszavágta a kiadásait (5%-kal kevesebb a pénze a városnak). A Činoherní klub 10%-kal kap kevesebb pénzt az aláírt megállapodáshoz képest – megszorítások, elmaradó előadások és fizetések jellemzik ezt az időszakot, és nem is valószínű, hogy a kultúra több pénzt fog kapni a jövőben. Prágában egy nap 25 ezer szék várja közönségét – csakhogy a minőséget kellene támogatni a mennyiséggel szemben, mert ez a férőhelyszám nyilvánvalóan nagy. A megvonások sokak számára csőddel fenyegetnek, noha ma már világos, hogy 1 kultúrába befektetett korona kb. 3 koronát eredményez a gazdaságban. (Ez nem cseh specifikum, hanem a kreatív ipar általános sajátossága - Magyarországon is.)

„A legnagyobb probléma az ötletek hiánya” – a lengyel finanszírozási rendszer átalakulása

Piotr Cieślak, a lengyel Színházi Iskolák és Akadémiák Szövetségének elnöke szomorú történetet osztott meg a hallgatósággal. A kommunista diktatúra időszaka nagyszerű időszak volt a színházak számára – a pénzt a költségvetés biztosította, a szakszervezetek pedig szervezték a közönséget. 111 lengyel társulat volt, mindegyik állami támogatást élvezett; fontos a "művészet irányítja a lelket" hagyomány. A rendszerváltást követően különböző kategóriák jöttek létre: néhányat teljesen finanszírozott az állam, néhányat 50-70%-kal támogatott, a többieknek viszont tulajdonképpen saját erőből kellett működnie. A kategóriákat elsődlegesen a területi elhelyezkedés alapján alakították ki, amik között nem volt átjárás. Egy lengyel közgazdász szerint a jövő az önfinanszírozáson alapszik, vagyis a művészetnek meg kell találnia a saját forrásait – Cieślak szerint viszont ez borzalmas ötlet. Volt már kísérlet egy színház privatizációjára, de ez végül elbukott. A legtöbb lengyel színház az önkormányzathoz került, s hasonló kőszínházi struktúra alakult ki, mint nálunk (épület, társulat, tervezhetőség). Túl sok színész volt, túl sok színházban, ezért döntést kellett volna hozni, hogy mit támogatnak. Végül az egyszerűbb megoldást választották: költséget csökkentettek. Ebből kifolyólag a mai napig bizonytalan a színházak helyzete, a szabályok folyamatosan változnak. 2003-ban volt egy kísérlet arra, hogy a lottóbevételek 20%-át a színházaknak adják, de 2004-ben ennek elvették a felét, majd annak is a felét. A színház fontos a lengyel kultúrában, de megoldatlan kérdés, hogyan lehet fenntartani a rendszert. A színészek ostoba szappanoperákban szerepelnek, aminek köszönhetően nem nagyon lehet próbálni így az előadások elkészítése hosszabb időt vesz igénybe. "Hatalmas kritikushadunk van, de pénzügyhöz értő embereink, menedzsereink nincsenek" – mondja Cieślak. A varsói polgármester fenntart egy hivatalt, amelynek vezetője "egy idióta" (sic!), "a régi hangosítónk", aki hibát hibára halmoz. A varsói színházfesztiválon minden előadás előtt felolvastak egy levelet, amiben ellene szóló érveket fogalmaztak meg vezető lengyel művészek. "Egy stadion két színház között volt, amit meccsek idején be kellett zárni (ami nem baj, mert a politikusok úgyis a focimeccsre mentek...)" – érzékelteti Cieślak a helyzet lehetetlenségét, hozzátéve, hogy a Kaczyński-időszak alatt jobb volt a színházak helyzete, ami most van, az "a valaha volt legrosszabb". Piotr Cieślak szerint a magánszínház nem megoldás, mert lehetetlen magánszínházban Gorkijt, Shakespeare-t vagy más klasszikust játszani. Megoldást jelenthet a szponzorok bevonása, de igazából egy új generációt kell kinevelni. Ezért hozták létre ezt az akadémiát, amelyet Cieślak képvisel; e szervezet keretében független hallgatói projekteket szeretnének támogatni. A pénz hiánya csak egy gond, a legnagyobb probléma az ötletek hiánya – mondja az előadó, hozzátéve: a lengyel színház a nézői felét elveszítette; az egész népesség kb. 1%-a jár színházba.

„A magyar költségvetés nem tud ennyi színházat fenntartani”

Csóti József, a Vígszínház gazdasági igazgatója a jelenlegi előadó-művészeti törvény szerinti kategóriák – nemzeti, önkormányzati, független –, illetve a törvény finanszírozási, munkajogi és alapelvi szabályozásának bemutatása után a korábbi hat kategóriás rendszert ismertette. Mint mondta, 2010 "az utolsó nagy békeév" volt: soha nem látott pénzbőség öntötte el a színházakat, mert a két rendszer ekkor még párhuzamosan ment – ez 2011-re megváltozott, az önkormányzatok felismerték a helyzetet, és a társasági adókedvezménnyel (taóval) arányosan elkezdték kivonni a támogatást, ami így nagyjából konstans maradt. Mint mondja, a rendszert sok kritika érte, hogy a minőséget nem támogatja, csak a nézőszámot, így a rendszer nyertesei a nagy befogadóképességű szórakoztató jellegű színházak – a 2013-tól érvényes, módosított szisztéma erre válasz: szerinte az új törvény már figyelembe veszi a minőséget is. Súlyos aggályok merültek fel a taóval kapcsolatban, mert a gazdasági szektorban a nyereség is csökken, ráadásul a sport és a múzeumok is kivehetik a részüket a "tao-tortából", ami egyébként jogos igény, hiszen a kultúra részei ők is. A közönség ugyan "elszivárog", de nincs akkora baj, mint Lengyelországban – sok az akció és a bérletezés. Egyértelmű, hogy a magyar költségvetés nem tud ennyi színházat fenntartani, de nem tudni, hogy ez pontosan mit takar: fűnyírószerű támogatáscsökkentést, vagy hogy néhány intézmény bezár.

„Nagyobb az intézmények szabadsága, és jóval kisebb a bürokrácia”

A sport és a kultúra finanszírozása a szocializmus öröksége, húsz évig nem nyúltak ehhez a rendszerhez – hangsúlyozta Csomós Miklós, Budapest főpolgármester-helyettese. Úgy látja: a színházak állami biztonságot szeretnének, piaci lehetőségekkel kiegészítve. Szerinte a fővárosi színházi életet egységként kell kezelni, függetlenül a fenntartótól, és ezt a törvényalkotásnak is figyelembe kellene vennie, mert ez nem hasonlítható össze vidéki városokkal, hiszen itt csak a főváros 14 színházat tart fenn. Mint mondta: tekinthetünk úgy a budapesti struktúrára, mintha egyetlen színház lenne, amelynek több játszóhelye van. Budapesten egyébként mindig alacsonyabb volt az állami támogatás, mint vidéken, mert a színházaknak nagyobb volt a jegybevételük. Jelenleg a BKV és a 4-es metró elviszi a pénzt – ez örökség –, és ez azért is nehéz, mert Budapestnek nincs önálló adókivetési joga, márpedig a Budapesten keletkezett 500 milliárd forint személyi jövedelemadóból mindössze 6 milliárd marad Budapesten (Helsinkiben ez az arány 70-80%). Vagyis nincs annyi pénz, hogy a tao mellett még ugyanazt a támogatást adja a város, mint régen.

Csomós egyébként úgy véli: a tao nagy hátránya, hogy a nagy bevételt támogatja igazán, amit az önkormányzatnak figyelembe kellene vennie, és a kis prózai színházak támogatását elsődlegessé tennie. Megjelentek a tao-közvetítő cégek, így ezek a pénzek elvesznek a kultúra és a színházak számára. Egyébként azt tervezi a városvezetés, hogy a fővárosi nyereséges cégek kipótolják majd azt az összeget, amivel maximalizálhatják tao-bevételeiket a színházak. A tervek szerint negyedévente lehet majd a tao-bevételeket realizálni, nem év végén ömlesztve. Ugyancsak terv adó kivetése a fővárosi cégekre, ami a színházakat is érintheti majd. Az épületekre kivetett bérleti díjat sokan támadják, de szükség volt rá a tisztább és átláthatóbb gazdaság érdekében, így próbálják a szórakoztató színházaktól a művészszínházakhoz allokálni a pénzt: "Ezzel fejezzük ki hogy melyik színházat tartjuk fontosabbnak és támogatandónak". A főpolgármester-helyettes elmondta: minden intézményt gazdasági társasággá alakítottak. Megvan a veszélye, hogy a kívülről szakmai ügyekbe beleszóljanak, de így ők csak pénzügyekért felelősek, nem szólhatnak bele szakmai-esztétikai kérdésekbe, sőt abba sem, hogy ki legyen az intézmény igazgatója. Ez a meglepő gondolatfutam Csomós véleménye arról, hogyan kellene működnie a rendszernek - de persze erre, mint ő maga is hangsúlyozta, törvényi kötelezettség nincsen. Mindenesetre az önálló gazdasági társasággá alakulás előnye, hogy könnyebb például felújítást véghezvinni, tehát nagyobb az intézmények szabadsága, és jóval kisebb a bürokrácia: könnyebb az ügyintézés. Létrehozták fontos kultúrpolitikai célokra a Budapesti Színházi Alapot, múlt évben a Budapest-témát (pl. a Radnótiban a Protokoll előadást), a beavatószínházakat támogatták, valamint nemzetközi jelenlétet és a határon túli színházak magyarországi megjelenését is segítették. A színház egyik legfontosabb célja, hogy az értékek megmaradjanak, ezért semmilyen olyan átalakítás nem jó, amely sérti az értékeket. A színjáték "föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát" – idézi Csomós a Hamletet Arany János fordításában, mint mondja: ennek fényében kell gondolkodni.

A színház élénkíti a demokratikus vitát - a német változásokat

Manfred Weber, a németországi Düsseldorfer Schauspielhaus menedzserigazgatója nem hamletezik, kerek perec elmondja, hogy a színház a társadalmi párbeszéd és viták helye, a társadalmi dialógust kell generálnia, és esztétikai kulturális értelemben kell nevelnie – különösen válság idején. Az árképzásnél fontos, hogy minden társadalmi réteg be tudjon jutni a színházba. A repertoárszínház nem lenne elképzelhető, ha nem lenne állandó társulat, mondja, hozzátéve: a közösség a társulatban találja meg a szószólóját és az Anamnesis erre remek példa (és valóban). A színház élénkíti a demokratikus vitát, egyben közösségi élmény és a társadalmi elszigeteltség elleni módszer is. Az önkormányzatok el vannak adósodva, s ez kihat a színházakra is. A színházak költségvetésének 80%-a személyi költség. 213 kulturális intézményt interjúvoltak meg a bevételnövelésről: 79%-uk új közönséget szeretne megnyerni; 60% új szponzorokban gondolkodik, 56% a színházak közötti kooperációban bízik; 30% árpolitikai változást készít elő; 30% a programkínálatot növeli; 23% helységek kiadásával, 5% pedig a merchandising-tevékenységgel szeretne pluszbevételhez jutni. Nyilvánvaló megoldást jelentenek a kisebb kiállítású előadások, a kevesebb infrastrukturális fejlesztés, az elbocsátások, a kísérőprogramok csökkentése és a kisebb gázsi. Az bizonyos, hogy új közönséget kell megnyerni, de a közpénzek támogatását nem válthatják ki jegyáremelésekkel, mert nagy az állami támogatás a jegyeken. Kérdés, milyen trendek fogják a nézői magatartást befolyásolni: demográfiai változás (Németországban az elöregedés); a kulturális sokféleség (Németországban a migrációs háttér erős lesz; a harmadik generációs bevándorlók nagyon érdeklődők a német kultúra iránt); a társadalom individualizálódása vagy a digitalizálódás. Németországban a kultúra használói kevesebben lesznek, idősebbek, tarkábbak, digitálisan behálózottak és kötetlenebbek, amit a színháznak nem hátrányként, hanem lehetőségként kell felfognia és alkalmazkodni ehhez.

Franciaország elérte a finanszírozóképesség határait

Patricia Michel, a francia Théâtre National de La Colline ügyvezető igazgatója arról számol be, hogy hazájában nagyon erős a közszféra, amely a 20. század első felétől kezdve erőteljesen részt vesz a színházfinanszírozásban. Régen a fő cél az volt, hogy a művészi célok érvényesüljenek, és minél többen hozzáférjenek ahhoz, így nagy infrastruktúra alakult ki. Most az állami, önkormányzati szervek mellett magánalapok is beszállnak a finanszírozásba, amely egyre fontosabb. Ugyanazok a problémák mint más európai államokban, problémát okoz a centralizáció-decentralizáció kérdése. Az új tehetséget kell támogatni, és a támogatás nem lehet politikai kérdés – mondja. Csakhogy Franciaország elérte a finanszírozóképesség határait, ezért 15 külvárosi színház elvesztette a közönségét. A működés költségeinek csökkentése lehet csak a megoldás, hiszen a színházjegyek erősen támogatottak; a nemzeti színházaknál 60-70 euró támogatás van egy jegyen. Hozzáteszi: a francia rendszer speciális, hiszen egy színházban hozzák létre az előadást, de azt Franciaország-szerte játsszák, turnéztatják.

A német alkotmányban rögzítve van kultúrafinanszírozás

Wolfgang Hoffmann jogász, nyugalmazott színházügyi miniszteri tanácsos húsz évig dolgozott a kultúratámogatás területén. Mint mondja, a német alkotmányban rögzítve van kultúrafinanszírozás, mint kötelesség. A színházak bevételei költségvetésük kb. 30%-át adják. Gazdasági társaságok is végezhetnek kulturális feladatokat, amit az állam támogathat. Hosszú távon azonban gondok várhatók – mondja. "A struktúrafinanszírozás felett Damoklész kardja lebeg, még ha Németországban nem is annyira súlyos a helyzet" – teszi hozzá, kiegészítve azzal, hogy az önkormányzatok maguk is nagy anyagi problémákkal állnak szemben. A szolidaritásnak ez a konferencia remek példája, de Németországban a színházak között is létezik szolidaritás, ami már megakadályozott különböző kedvezőtlen döntéseket.

Az NKA 30%-kal több pénzből gazdálkodhat

L. Simon László, a Nemzeti Kulturális Alap elnöke számára "rendkívül tanulságos volt" a talákozó. "Számos dolgot feljegyeztem" – mondja ennek jeleként. Bejelentette, hogy az állam nem akarja finanszírozni a Játékszínt és a Budapesti Kamaraszínházat, de "közpénz-ügyben nem vagyunk rossz helyzetben": 135 millió eurót (40 milliárd forint) fordítunk közpénzből színházra (állam és önkormányzatok együttesen), ebből direkt az állam 65 millió eurót ad, de ez nem a teljes színházi finnaszírozás, mert az NKA-pénz ebben nincs benne, ez plusz 2,7 millió euró, de lehet, hogy több lesz, ezt a lottóbevételek befolyásolják. A kulturális államtitkárságnak 30 milliárdos költségvetése van (az önkormányzatok a belügyminisztériumtól kapják a színháznak szánt támogatásokat). Az önkormányzatok szerinte "vaskosan kijátszották" a támogatási rendszert például a bérleti díjakkal (üzenet Csomós Miklósnak). A tao szerinte egy jelentős előrelépés a kultúrafinanszírozásban, noha a film volt az első terület, ahol ezt érvényesítették. Idén szerinte a nyereségadó csökkenése miatt lesz problémás a finanszírozás, nem a sport miatt. A tao-közvetítő cégek megjelenését egyáltalán nem tartja problémának, hiszen többletpénz kerül a kultúrába. Megemlítette, hogy jogszabályi szintűvé akarják tenni a művészeti szabadság védelme, mivel a Jobbikkal a napi politika részévé vált a művészet – az új jogszabály ez ellen is véd majd. L. Simon örömhírrel zárta alapvetően bizakodóra hangszerelt előadását: az NKA 30%-kal több pénzből gazdálkodhat.

A rendezvény kerekasztal-beszélgetéssel ért véget.