► Noha a kortárs magyar színház egyik innovatív rendezője – helyesebben szerzője, aki maga írja és rendezi előadásait – vagy, végzettségedet tekintve nem rendező, nem is dramaturg, hanem... milyen szakon is végeztél?

*Kiss Márton (KM):* Színháztudományin – ami végül is dramaturg szak, de ne kérdezzétek, hogy ez hogy van, mert én sem tudom. Színháztudományinak indult és később dramaturg lett belőle, a papíromon az áll, hogy dramaturg, ugyanazok a tanárok is tanítottak, akik a dramaturgokat, de amikor én jártam oda, akkor még így hívták.

► Az ember miközben lapozgatja a felsőoktatási felvételi könyvet, miért bök rá a színháztudomány szakra? Színháztudós szerettél volna lenni?

*KM:* Menekülési út volt. Érettségi után Veszprémbe mentem színháztörténet szakra, de ez is pótcselekvés volt, mert színházzal akartam foglalkozni, de azt mondták nekem – én meg nagyon naivan elhittem –, hogy előtte még tanulni kell, érdemes egy egyetemet elvégezni, hogy aztán felvegyék az embert a Színműre, ami valami elit hely. Szóval elvégeztem három évet Veszprémben, ahol annyira rosszul éreztem magam, hogy elmenekültem, a főiskolán pedig éppen ez az osztály indult. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy előtte már egyszer felvételiztem, mert előtte egy évvel is indult ugyanez az osztály. Nagyon rosszul felvételizek, mindig rosszul jövök ki egy ilyen „felvételizős” helyzetből. Szóval először nem sikerült, mert csak a harmadrostáig jutottam.

A főiskola külső szemmel nagyon furcsa, elit helynek tűnt, aztán kiderült, hogy szó sincs ott elitképzésről. Színháztudományi szakra volt egy írásbeli, egy beszélgetés, a harmadik rostán pedig egy filmet kellett megnézni. Továbbjutottam az első rostán, továbbjutottam a másodikon, ahol ott voltak azok a nagyon nagy emberek – teljesen bezsongtam, hogy akkor fel fognak venni. A harmadik rostára viszont teljesen rágörcsöltem, nagyon nagy hülyeségeket mondtam. Osztovits Leventével sikerült is, azt hiszem, összevesznem. A Mario és a varázslót kellett megnézni, Latinovitscsal és arról kellett volna beszélni – én meg, emlékszem, néztem, és semmi nem jutott róla eszembe. Nem azért, mert rossz volt, egyszerűen nem érdekelt. Innentől kezdve veszett fejsze, mert úgy éreztem, mégis valami okosat kellene mondanom. Azt gondoltam, a harmadik rostán meg kell mutatni, hogy tehetséges vagy – na hát ez nekem nagyon nem megy. Később rájöttem: vannak a rövid távú gyorsfutók és a hosszútávfutók – én az utóbbi vagyok. Pár perc alatt képtelen voltam őszintén megmutatkozni. Beszéltem, olyasmit kérdezhettek, hogy mi a narrátor és az elbeszélő között a különbség, hablatyoltam valami irgalmatlan ostobaságot, éreztem, hogy ennek semmi értelme, ők is érezték, és utolsó kérdésként Kerényi Ferenc azt intézte hozzám, hogy: – Na akkor azt mondja meg, hogy melyik darabban szerepelt az ön neve. – Fogalmam nincs – mondtam. – De most, hogy már vége, mondják már meg, melyikben. – Nem mondjuk meg, nézzen utána – így ért véget a felvételim először a harmadik rostán. Amúgy tényleg ostobának tűntem, tele görcsökkel, megfelelési kényszerrel a számomra „nagy” emberek felé.

Aztán visszamentem harmadévre Veszprémbe, ahol nem volt rossz, mert nagyon sokat tanultam szorgalomból a könyvtárban. A színháztörténet szak bölcsészképzés, folyamatosan szigorlatozni kellett, félévente 50-100 drámából. Olyan stréber voltam, hogy három évig az volt az életem, hogy ültem a könyvtárban és olvastam a legszarabb iskolai drámáktól kezdve a legnagyobb posztmodern baromságokig mindent. Ez jó volt, tök jól tanultam, jó volt az ösztöndíjam, de semmi életem nem volt, untam magamat, hétvégente meg feljöttem Pestre színházba. Mondjuk egy nap: reggel kezdtem az Országos Széchenyi Könyvtárban, este színház, éjszaka vissza Veszprémbe. Ez ment három évig, ami ennyi időn keresztül azért elég unalmas.

Aztán amikor következő évben is indult ugyanez a színháztudományi szak, akkor azt éreztem, hogy még egyszer meg kell próbálnom. A második rosta ugyanolyan szörnyű volt számomra, mint az előző, de valahogy jobban eldumálgattunk a bizottsággal az amatőrszínházas múltamról. Amikor másodszorra felvételiztem, akkor az történt, hogy épp nem volt harmadrosta, mert elvileg Osztovits a másodrosta után már eldöntötte, kit vesz föl az osztályába. Szerintem meg annyira nem volt komolyan véve ez az egész. Így végül sikeresen felvettek. Ha most felvételiznék, szerintem tuti kirúgnának az első körben, komolyan.

► Miért a színház? Miért ül valaki könyvtárban három évig?

*KM:* Nem vagyok normális, ez egy beteg dolog... Hogy közhelyes legyek: nekem a színház önmegismerés. Tíz éves koromig nem igazán mertem megszólalni, alapvetően kapcsolatzavaros ember vagyok a mai napig. Az emberi viszonyok nekem nagyon furcsák, mindig hülyén élem meg őket, és hülyén jövök ki belőlük – most is. De megtaláltam magamnak ezt a fajta csatornát. Ennek semmi köze nincs a művészethez, nem gondolom ezt művészi dolognak. Rájöttem, hogy a komplexusokat fel lehet oldani, ki lehet magadból írni. De most már ez nem terápia a számomra, sokkal tudatosabb vagyok már, mint az első darabom készítése idején. Úgy működik, hogy felépítek egy világot és megnézem, hogy működnek benne dolgok. Nagyon belső dolog, de nem lesz jobb ettől az életed, hanem több nézőpontból látod a valóságot, amiben élsz.

Hatéves koromtól tizenháromig táncoltam, anyám beíratott, borzasztó volt, mindig én voltam a leghátsó sor legszélső embere két ballábbal, és ahogy tízéves korom felé egyre több mindent csináltunk – az egész tánctagozat átment a színház felé, és mozgásos színielőadásokat mutattunk be –, észrevették rajtam, hogy színészként – aminek persze semmi köze nem volt a valódi színészethez – sokkal jobban tudok működni. Egyszer azzal akartak megbüntetni – tudták, hogy nehéz kiállnom emberek elé –, hogy adtak egy szöveges szerepet. Eléggé mutált akkor már a hangom, úgyhogy be tudtam beszélni egy négyszáz fős nézőteret, úgyhogy végül jól sikerült. De soha nem akartam színész lenni, bár sokszor játszottam amatőr társulatokban a gimnáziumban.

Csináltunk diákszínpados dolgokat, musicaleket – be kell valljam, tizennégy éves koromig musicalrajongó voltam. Megcsináltuk az Oliver! című musicalt, amibe tizenhat évesen mindent bele akartam rakni a lázadó korszakomból, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem működik, illetve akikkel csinálom, azok ezt nem akarják, és csak a felszínét nézik, emiatt, mondjuk úgy, eltávolodtam a műfajtól, mert nagyon csalódtam benne.

Találkoztam egy kultúrantropológussal, Horváth Istvánnal, aki amatőr színházat csinált Miskolcon. Ő nagyon meghatározó ember volt az életemben. Elkezdtem nála játszani, és ízlést, színházi gondolkodást kaptam tőle. Nem direkt tanított bennünket, hanem nagyon sokféle nézőpontot adott. Csináltunk egy előadást, amiben először és utoljára voltam jó színész: összefésülte egymásba A legyek urát és A Pál utcai fiúkat – meg még egy angol egyfelvonásost is –, az volt a címe, hogy Eltűnt szigetek. Arról szólt, hogy egy gyereksereg hogyan hoz létre egy közösséget, az hogyan bomlik ketté, és hogy pusztul el végül. Elképesztő dramaturgiai érzéke volt, évekkel később jöttem rá, hogy milyen komoly dolgokat csináltunk. Úgy instruált, hogy nem vettem észre. Nagyon jó előadásokat csinált, olyan formákhoz nyúlt, amiket évekkel később találtak meg mások, de őt akkor és ott hülyének nézték emiatt. Óriási hatással volt rám, rengeteget tréningeztünk, játszottunk. A játékot arra használtam, hogy a saját gátlásaimat feloldjam.

► Mikor fordult át ez terápiából valami mássá?

*KM:* A főiskolán, ahol megpróbálod, megtanulod szakmaként nézni ezt. De a terápiajelleg leginkább az írásra értendő. A Pilonon darabon nagyon látszik – ha mai szemmel ránézek –, hogy milyen kamaszos: megpróbáltam mindent beletenni, egyáltalán nincsenek finomítva benne a viszonyok, nem törekedtem rá, hogy szelektáljak. A Pilonon úgy született, hogy nem tudtam, hogy darabot írok, hanem elegem lett mindenből – úgy tűnik, ilyen sokszor fordul elő velem. (nevet)

Harmadéves voltam, de már elsőben kiderült, hogy az egész képzésünk lóg a levegőben, ehhez hozzájött, hogy meghalt Osztovits Levente – ő volt az osztályfőnökünk, sőt az egész szak úgy működött, hogy ő mondta meg, hogy milyen órák lesznek, az ő ízlése volt a meghatározó, óriási személyiség volt. Volt egy Cseresznyéskert-kurzusunk, ahol megkaptuk, hogy írjuk meg Gajev életrajzát, én meg kitaláltam, hogy legyen ez egy monológ, amiben ő egy bankba jelentkezik dolgozni, és megírja az életrajzát. Erre azt mondta Osztovits, hogy milyen jó helyzet van benne, mert olyan, mintha a Firsz állna felette és diktálná neki az életét. Hozzátette, hogy ezt meg kéne írni. Nem azt mondta, hogy írjam meg, de valahogy olyan lendülete és kisugárzása volt, hogy attól teljesen belelkesült az ember. Írtam egy ilyen jelenetet, kiszedtem a Cseresznyéskertből mondatokat... de már nem tudtam neki megmutatni, mert meghalt. Mindenesetre észrevette bennem ezt a helyzetet, hogy írhatnék.

Osztovits halála után nem volt bent semmi. Alig foglalkoztak velünk – lehet, kemény leszek, de Radnai Annamárián és Kárpáti Péteren kívül nekem nem volt meghatározó tanárélményem az egyetemen. Persze Osztovitsot leszámítva. Radnai átvette az osztályunkat, hála Istennek, és elkezdett dolgozni velünk. Nagy volt a káosz, mert időközben kiderült, tandíjat kell fizetnünk – nem sikerült elintézni, hogy ne kelljen, pedig erről az elején szó sem volt. Mi lettünk az első ruhatárosok emiatt az Ódryn, ami jó volt, mert halálra kerestük magunkat pár teltházas előadáson. De ott akartam hagyni az egyetemet, mert nem akartam ezért fizetni, rendezőire közben nem vettek fel, ami egy komoly törés volt. El is mentem egy állami képzésre fél évre, a mostani Nemes Nagy Ágnes iskolába, nem is tudom minek, illetve igazából tudom: Fodor Tamás és Goda Gábor tartott kurzust. De totál ciki volt beülni 23 évesen a gimnazisták közé. Kérdezték, mit keresek ott, nekem meg tök jó volt, mert kvázi újra drámatagozatosként kiélhettem a ripacskodási hajlamaimat.

Közben Kárpáti Péterrel volt írásgyakorlat-órám, aki azt adta ki feladatnak, hogy interjúzzunk meg embereket az utcán, a világban, találjunk egy témát. Elmentem mindenféle helyre, Péter viszont mindet visszadobta, mondván, hogy nem pontos, nem izgalmas. Azt kereste, hogy mi az, ami számomra érdekes. Mindig a 49-es villamossal mentem haza, és többször volt olyan, hogy megállt a villamos, mert valaki felmászott a Szabadság-hídra, én meg elkezdtem ezen agyalni: legyen egy ilyen interjú, keressek meg ilyen embereket. Készítettem tűzoltókkal, pszichiáterekkel, mentőorvossal interjút – legalább egy hónapos folyamat volt. Éjszaka meg nem tudtam aludni, úgyhogy elkezdtem szórakozgatni, kitalálni a fantáziámban ilyen sztorikat.

Most tudok válaszolni arra, hogy miért épp a színház: nem értek semmihez, de tényleg, viszont nagyon jó a fantáziám. Nem tudok semmit, nem tudom, hogy kell nagybetűs színházat csinálni, rendezni, írni stb., viszont azt már gyerekkoromban is észrevettem, hogy el tudok fantáziálni, felépíteni kis világokat, amikben el tudok tájékozódni , mintha kívülről látnám az egészet – és ehhez társult az írás. Abból a kis dologból, hogy valaki felmászik egy hídra, ki tudok kerekíteni egy univerzumot. A Pilonont nem darabként írtam meg, hanem írogattam jeleneteket, amiket egymás mellé raktam. A vizsgának az volt a vége, hogy megszerkesztve le kellett adni az interjúsorozatot, én meg beraktam mellé a Pilonont, hogy jött ez is mellé, olvassa el.

Egyébként az elején nem ment az írás, az első Kárpáti-órán magát a feladatot sem értettem, valami hirdetést kellett írni, szorongva írtam valami blődséget, és ahogy megoldottam, azt Péter lealázta, mert nem volt „hiteles”. Szóval elég jó szeme volt ehhez. Jeleneteket sem tudtam írni. Teljesen kétségbeestem, hogy ez így lesz itt öt évig. A Pilononnál nem volt ez a görcs, jöttek a karakterek meg a helyzetek. Péter meg azt mondta, hogy szerinte ez egy tök jó darab. A megcsinálása úgy jött, hogy erre meg az feleltem: csak akkor hiszem el, hogy ez jó, ha látom színpadon és hallom színészek szájából.

Egyszer kellett csinálni egy vizsgát, amiben a korábban írt jeleneteinket elő lehetett adni vagy fel lehetett olvastatni. Én meg gondoltam, megcsinálom a Pilonont éjszaka, a vizsgától függetlenül. Kollégiumban laktam, és az ott lakó színészekkel, akik bírták ezt, megcsináltam. Nagyon be voltam szarva, mert életemben nem láttam színészt, hanyatt estem próba közben, amikor azt láttam, hogy tízmillió variációt hoz egy mondatra, amire nekem reagálnom kell valamit. Tök jó kommunikáció alakult ki az akkori Zsámbéki-Meczner meg Ascher-osztályos színészekkel. Azóta kicsit fel lett ez tupírozva: a színészek szokták mesélni, hogy milyen jó volt ezt próbálni, hát én nem így éltem meg, mert totál görcsben voltam. Valószínűleg szerették, mert nem volt kötelező, hanem valamiféle külön „diákos” megmozdulás volt.

Azért csináltam ezt, mert tényleg abba akartam hagyni a színházat, ki akartam irtani magamból, gondoltam, ezt úgy lehet, hogy megbukom. Ha valami olyan lesz, hogy megutálom annyira, hogy abbahagyjam. Nem volt bennem semmiféle megfelelési kényszer, csak félelem, hogy úristen, mi lesz ebből, de ez így valahogy tök jó energiaként vitt előre. Régebben sokat görcsöltem azon, hogy tehetségesnek kell lenni. De itt nem, itt kicsit felszabadultam, emiatt tudtunk játszani jól az anyaggal, és nem mondom, hogy sikeres volt, de jó volt.

► A Pilononban volt zene is, azt ki szerezte?

*KM:* Balla István, volt osztálytársam, ő volt a dramaturg és a dalszövegeket is ő írta. Otthagyta a pályát. Viszont sikeres zenész lett és pedagógus. Biztos emberpusztító vagyok, mert szerintem csak két tehetséges emberrel voltam jóban az akkori osztálytársaim közül, de mindketten leléptek még harmadévben. Néha elgondolkozom, lehet, miattam? (nevet)

► Nagyon kompakt előadásnak tűnt, személyes volt, közben mert populáris lenni és nagyon felszabadító volt. Milyen volt a fogadtatása?

*KM:* Válaszolhatok egy szóval? Semmilyen. Most így hájjal kenegettek, de... Jó, ez nem igaz, nem semmilyen, de játszottuk öt év alatt huszonötször, nem igazán tudtuk kijátszani, egyébként senki nem írt róla rajtatok kívül. A főiskolán belül persze mindenki tudott róla, mindenki látta, általában tetszett nekik. Lekerült a POSZT-ra is, megnyertük vele a Vilmos-díjat. Ennyi. Igazából rosszul teremtek pr-kapcsolatokat is. Ehhez aztán végképp nem értek. Az Angéla evangéliuma esetében most ugyanez van, A Rácz Vivien projektnél is volt emiatt problémám. Azt is levittük Pécsre, ahol kábé annyi volt a szakmai vélemény, hogy én ezt mégis, hogy képzelem, ilyet nem lehet csinálni. Én meg nem értettem, hogy miért nem. Tényleg rossz előadás volt az aznapi, de nem ezt mondták, hanem azt, hogy így nem lehet színházat csinálni. Pesten sem szerették egyébként az előadást, pedig szerintem izgalmas dolog volt, sokkal tudatosabban készültem vele, mint a Pilononnal.

► Pedig a felajánlott témák: gyermekkor-felnőttkor, média, szülő-gyermek kapcsolat stb. és ezek kritikai vizsgálata – szóval ezek népszerű narratívák.

*KM:* Jól tudom a közhelyeket átformálni meg kiforgatni – mondta rólam egyszer Radnai Annamária. Nem jut el az előadás az emberekhez, ez a nagy problémám: nem tudják, hogy ez mi, vagy nem is jönnek el. Minden előadásom kifulladt kb. a tizedik után, pedig amikor eljönnek a nézők, akkor nagyon bírják. Még akár egy gyengébben sikerült darabom esetében is. Önmarcangoló vagyok: szerintem nem tudom jól eladni a dolgaimat. Nem csak meg kell írni és meg kell rendezni, hanem el is kell tudni adni.

► Ez nem is te a feladatod lenne.

*KM:* Eddig függetlenként mindent mi csináltunk. Aztán most már se pénz, se energia nincs rá. Pedig tök jó dolgokat kitaláltunk hozzá – de volt, hogy fel akartak minket jelenteni. Hogy képzeljük, hogy Rácz Vivient megszentségtelenítjük... Kiforgatom a narratívákat, de szerintem túl szűklátókörűek vagyunk. Próbálom egy kicsit kinyitni az emberek fantáziáját, ne csak fekete-fehéren lássunk már dolgokat. Van, aki kimenekül ebből. Az Angélával csodálatos élményeim vannak – amik végül is pozitívumok. Van egy ilyen szöveg benne: "Szűz Mária is csak egy béranya volt" – mire a nézőtér közepén felállt két házaspár, és kimentek a többi nézőn keresztül. Olyan témákhoz nyúlok, amihez nem szoktak. Az Angélára valaki azt mondta, hogy nem megy be olyan darabra, ahol egy "abortusztúlélőről" van szó. Most már kihúzattam a színlapról ezt a szót, hogy ne ijedjenek meg a „Marikanénik”.

► De ez a szó egy paradoxon, ilyen, hogy abortusztúlélő, nem létezik...

*KM:* Azt tudom, engem nagyon érdekelne, ha ilyesmit látnék leírva. Két-három hónapom azzal telik el, hogy találjak egy témát, amiből érdemes előadást csinálni. Valaki viszont fél tőle. Ez van, nem tudok kibújni a bőrömből. Engem érdekelt, hogyan születtem meg – nyilván ehhez kapcsolódik a téma. Sokat beszélgettünk arról a próbák alatt, hogy rengeteg embernek van egy elveszett ikertestvére: tíz terhességből 2-3 úgy születik meg, hogy volt mellette egy másik magzat, csak az első pár hétben elvetélt. Engem ez nagyon érdekel, de valakit elrémiszt. Az a baj, hogy ilyenkor sokszor inkább el sem jönnek.

► Nagyon valóságosak az alakjaid, még ha el is rajzolod őket, emiatt nehéz velük nem foglalkozni. Nem lehet, hogy nagyon intenzívek ezek az élmények a nézők számára? Elolvassa például a néző, hogy miről szól ez, és lehet, hogy azt mondja: nem, őt tessék inkább egy álomvilágba repíteni.

*KM:* Órákat lehetne vitázni arról, hogy vannak elrontva a színházba járó emberek, közben páran, vagy sokan próbálunk olyan színházat csinálni, ami ilyen közhelyesen szólva tükröt tart. Azt vettem észre, hogy azok, akik eddig jártak az előadásaimra, azok kevésbé jönnek az Angélára, mert a Centrál nem az ő közegük. Nem tudom, hogy van-e ilyen, hogy független közönségréteg. De most olyanok jönnek az Angélára, akik előtte ott a többi előadást nézték. Nekem ez nagyon jó, mert bizonyos szempontból ők számomra szűz nézők. Azok jönnek be, akik alapvetően „szórakozni” járnak a színházba, itt meg kapnak egy ilyen gyomrost. Ez jó, mert látom, mi az, ami nem működik, vagy mit kéne máshogy csinálni.

Volt egy nagyon érdekes tapasztalatom: az előadás elején van egy rész, ahol Földes Eszter elmond egy reklámszöveget, és azt kértem tőle, hogy a végén tapsoltassa meg magát. Amikor írtam, úgy képzeltem el, hogy ez a csaj pórbálja eladni magát ezzel a tapsoltatással, de úgyse fognak tapsolni, mert hülyeségeket beszél – gondoltam én, de csalódnom kellett, mert megtapsolják. Már a harmadik előadás ment úgy, hogy megtapsolták – de az egész csak azért van, hogy tapsoljanak, teljesen öncélú. Emiatt beletettük azt, hogy ha előfordul ilyen, akkor vissza kell kérdeznie, hogy vajon tudják, hogy miért tapsolnak? Onnantól kezdve picit zavarba jönnek, de ettől valahogy máshogy követik az előadást. Nekem nagyon durva élmény, hogy mennyire manipulálható egy közönség. Óriási felelőssége van a színháznak, az alkotóknak – szerintem '89 óta ezt valahogy nagyon elrontottuk mi, alkotók, nagyon alacsonyra került a léc. Nem akarunk gondolkodni, ha valami picit nem tiszta, vagy egy fokkal összetettebb, vagy van benne egy-két csavar, már fárasztó.

► A rendszer nem működik jól, mert arra tanítja a nézőt, hogy nem kell energiát tenni semmibe, hanem minél kevesebből megúszható. És akkor eljutunk oda, hogy miért nincs helye az ilyen előadásoknak. A Bethlen Téri Színházban megvan a közönséged?

*KM:* Jaj, dehogyis. Megszűnt a Merlin, ezért a Belső gyermeket a Bethlenben mutattuk be, mert nem volt máshol hely. A FÜGÉ-nek van velük kapcsolata, visznek oda előadásokat. A Valika világa két hónap után most ment először, voltak rajta húszan, ami már nagy szó azon a helyen. Nekik sincs pénzük, reklámra pláne, napi túlélés zajlik. A Bethlen tér nagyon kiesik. Szomorú vagyok ezért. Bakos Évát nagyon szeretem benne, ő egy nagyon különleges színésznő, és ezt senki nem tudja, senki nem látja, pedig szerintem rendkívül izgalmas, amit csinál ebben az előadásban, csak nagyon nehéz kéthavonta egyszer játszani egy darabot. Színészileg gyilkos. De legutóbb beült rá véletlenül két középkorú nő, akiknek, azt hiszem, sikerült élményt szerezni, szóval megérte a dolog. Március 28-án megint lesz a Valika a Bethlenben. A Pilonont öt év alatt játszottuk huszonötször, viszont az Angélából most volt a tizedik vagy tizenegyedik. Én ennyi előadásszámot máshol két év alatt érek el. Szörnyű... 2009-ben végeztem, de csak most tapasztalhatom meg, milyen, amikor havonta kettőt-hármat játszol, hogy ezalatt, hogy ér össze egy előadás. Ez tanulás. Nekem amúgy minden tanulás még mindig ebben a színházasdiban. A Pilononból három év után volt egyetlen olyan előadás, amikor azt éreztük, hogy összeért, hogy minden klappolt.

► Kinek ajánlod a saját előadásaidat? Ki jöjjön be a Valika világára, ki élvezné?

*KM:* Nem tudok ilyen hangzatos szavakat... Aki csak úgy akar színházba jönni, hogy szórakozzon és nehogy gondolkodjon, az ne jöjjön. De ciki ilyet mondani, nem...? (nevet) Az jöjjön, aki gondolkodik, aki hajlamos önironikusan látni saját magát – én ezt imádom, szerintem veszélyes, ha valaki nem tud magán röhögni, és érdekes, hogy ez veszik ki az országból. A poénokon ezt nagyon jól lehet mérni. Sokszor nem veszik a kis apróságokat. Ha igen, az nagyon jó – de szerintem lement a humor színvonala. Nagyon szeretem a becsapós dolgokat a színházban, leülsz nézni, még nem tudod, mi ez az egész, de elkezded felvázolni, értelmezni, aztán bejön egy negyedik valami, ami minden addigit felülír. De tudom, hogy nehéz követni és bele lehet fáradni agyilag, van benne egy intellektuális játék, de mivel színházban vagyunk, ezért közben az érzelmek is hatnak, a színésznek van egy teste is, és ennek az egésznek van egy összhatása. Szeretem, amikor nem tiszta az elején minden, amikor nyomoznod kell, hogy rájöjj, mi ez.

► Akkor a krimikedvelőket is szívesen várod.

*KM:* Például igen.

► Többször dolgoztál a Pulzus Társulattal.

*KM:* Az Kroó Balázsék társulata. Engem hívtak dolgozni, a Foglalkoztató után, amikor volt a hatos kategóriával kapcsolatos felhajtás. Az volt az ötlet, hogy a Foglalkoztató munka nélküli szereplőivel páran összeállunk, leültem mindenkivel beszélni, hogy csináljunk közösen színházat, legyünk társulat meg ilyen nyalánkságok, mondták, hogy jó, de amikor igazán melózni kellett volna, akkor meg a vége az lett, hogy összevesztünk, ami lehet, hogy az én hibám volt. Akkor megint elegem lett az egészből, és ekkor jött a Balázs, hogy csináljunk valamit: ebből lett a MaNNával a Valika világa, utána pedig a FÜGÉ-vel a Belső gyermek. Arról, hogy most mik a tervek, még nem akarok beszélni, mert rengeteg van, a fantáziám határtalan, csak nincs konkrét dolog a kezemben. Van, ahol nyitottak az emberek, valahol meg nem. Vidéken például nem. Pedig a Pilonont például vidékre eladnám, de hát a kutyának sem kell, nemtom, biztos szarnak rá, meg hát tényleg még a címe se normális. De most komolyan. Hát nem?

► Hát valószínűleg nem látták, de az a színházigazgató, aki nyitott az ilyesmikre, és szeretne valami tényleg nagyon jót mutatni a fiataloknak, annak ezúton jelezzük, hogy itt van a Pilonon, nem fogják megbánni, ha meghívják. Van néhány igazgató vagy éppen művészeti vezető a kőszínházakban, akinek nagyon bejönne a cucc, ha tudna róla. A jelentkezéseket Pilonon jeligére várjuk, továbbítjuk az összes érkező meghívást. Amúgy az előadó-művészeti törvényben van egy olyan, hogy segítik a független produkciók kőszínházba való meghívását, nem?

*KM:* A Valikával szerettünk volna vidékre menni, meg valamiféle drámafesztiválra, de nem jött össze. Hát ennyi. Bécsy Tamásnak még Veszprémből volt mindig egy állandóan ismételgetett mondata: „Magyarországon nem érdemes megsértődni, mert az ember úgy marad.”

Amúgy az elmúlt öt évben sokkal többet tanultam a szakmáról, mint az egyetemi évek alatt. Az egy dolog egyébként, hogy kinyírták a függetleneket, de mi van azokkal, akik most kezdenék a pályát? Nem magamról beszélek, nekem se volt könnyű, de én még tudtam pályázni az előadásokkal, volt a Merlin, a Tűzraktér és más helyek, ahol ki tudtad magad próbálni – még akkor is, ha nem végeztél egyetemet, nem voltál tagja semmilyen érdekkörnek. Nincs se hely, se elegendő pályázat – illetve van pályázat, de az csak a rendszerben lévő művészeket támogatja. Nem azt mondom, hogy fiatalok kapjanak elsőre több millió forintot, mert abba is bele lehet ám pusztulni szakmailag egy életre, hanem hogy nincs egy olyan rendszer, ami abban segítene, hogy a nulláról fejlődj felfelé. Kijössz az egyetemről, akarsz valamit csinálni és kapsz egy lehetőséget, hogy megmutasd, alkalmas vagy erre. Ilyen most nincs.

► Sőt már az sincs, hogy az egyetemen éjszaka megcsinálod a Pilonont, mert este bezárják. A negyedikes színészek nagy részének nincs gyakorlatra lehetősége. Aztán persze az se szerencsés, amikor igazgatók fiatal rendezők kezébe nyomnak darabokat, amiket meg kell rendezniük, úgy, hogy közben semmi közük nincs hozzá.

*KM:* Én nagyon szerencsés vagyok. A Centrálba hívtak. Először nem is értettem, mit keresek én ott. Nagyon féltem, hogy lesz rajtam valami nyomás, de nem volt. Nem éreztem különbséget ilyen értelemben független és kőszínházi létezés között. Persze nagy dolog, hogy eddig csinálgattam a kis költségvetésű előadásokat, most meg kőszínházban dolgoztam. De tök szabad voltam, azt választottam a társulatból, akit akartam. Azt írhattam, amit akartam. Abból a szempontból persze érzékelem a különbséget, hogy a színház éli a megszokott életét, és abban kell tudnod működni, de ezt nem éltem meg rosszul.

Egyébként utólag kiderült számomra, hogy a nevem Németh László egyik darabjában van benne, így hívták Széchenyi István személyi titkárát a döblingi elmegyógyintézetben – szigorlatra elolvastam rengeteg Németh László-darabot. Tudom, ezért lehet kiátkoznak majd az igazgatók, színházi vezetők meg kultúrpojácák, de akkor is: mondják, hogy Illyést kell játszani, Németh Lászlót meg régi magyar darabokat, mert azok el vannak feledve. Azok nincsenek elfeledve, azok egyszerűen szarok. De tényleg, csak senki nem meri kimondani. Borzalmasak. Olvastam őket, tényleg. Ez most nagyon nagyképű, tudom, de egy-kettő kivételével nincs köztük játszható. Valaki régi iskoladrámákat emleget, hogy azokat kéne elővenni, hát attól mentsen meg mindenkit a jóisten. Tudom, ez is szűklátókörűség, vállalom, de én depressziós lettem tőlük egy egész télen 2003-ban.

► Abban a közegben azok a darabok szóltak valamiről.

*KM:* Biztos. Ezeknek esztétikai és filozófiai értéke lehet, de egyáltalán nem színházi anyagok. Ha odaadod egy színésznek, bele fog halni, mert nincs benne helyzet, hanem csak irodalmi rizsa és beszélgetősdi. Tőlem mindig kérdezik, hogy akkor én író vagyok-e. Nem, egyáltalán nem gondolom úgy, hogy lenne irodalmi értéke annak, amit csinálok. Színházi értéke talán. Sokan irodalomként kezelik a kortárs drámát. De amit én csinálok, az színházi szöveg, nem irodalom.

|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. >>> Kiss Márton következő előadásai |