► Ha jól tudom, már 2002-ben szerepeltél színpadon: Egerben, a Valahol Európában című produkcióban...

*Ágoston Péter (ÁP):* Így van, Béres Attila rendezte az előadást. Ekkor játszhattam először színpadon. Részt vettem egy meghallgatáson és beválogattak. A szüleim zenészek és zenepedagógusok, akik színházi előadásokban is részt vesznek. Így kerültem kapcsolatba a válogatással. És amint bekerültem az előadásba, meg lettem fertőzve. A bemutatón – és nem utoljára – több, mint húsz percen át, állva tapsolt a közönség. Így láttam először nézőteret színpadról. Több, mint hatvan előadást élt meg, ami vidéken nem kis teljesítmény. Azután is folyamatosan hívtak, míg fel nem vettek a Színművészetire, 2008-ban. Így hat éven keresztül évadonként két-három bemutatóm volt, természetesen mint gyerekszereplő – tehát nem hihettem, hogy ez egy hosszú távú perspektíva. De egyre jobban bíztak bennem, idővel kicsit nagyobb szerepeket kaptam, 2006-ban például az Oliver!-ben már Dörzsölt szerepét játszhattam. Az utolsó előadásom 2008-ban volt: A konyha A próbák alatt már erősen foglalkoztam a színművészetis felvételivel.

► Volt alternatívád a színészet mellett?

*ÁP:* Nem, mindent egy lapra tettem fel, annyira beleszerettem a színházba – bár korábban is nagyon szerettem, sokat jártam előadásokat nézni. Tizenhárom éves korom környékén eldöntöttem, hogy ezt akarom csinálni. Sokan persze azt mondták, hogy majd elmúlik, mert mindenki akar egyszer színész lenni – vagy épp mozdonyvezető… De részemről komoly elhatározás volt. Egyre inkább azt láttam, hogy nem csak az öröm van bennem, hogy kiállhatok a nézők elé, hanem az is, hogy estéről estére olyan energiákat mozgósíthatok meg, ami több egy véletlenül színpadra került civil ember élvezeténél, vagy az exhibicionizmusnál. Elkezdtem rájönni, hogy ez egy szakma és érdekelt.

► Van olyan élményed ebből az időszakból, ami meghatározó volt?

*ÁP:* Több is. A Valahol Európában azért fontos nekem, mert akkor tanultam meg, mit jelent csapatban dolgozni. Iskolában is vannak 30 fős osztályok, de nem működik úgy, mint egy csapat, mert nem tud úgy működni. Ebben az előadásban értettem meg, mennyire fontos a másik a színpadon, mennyire kell számítani egymásra. Tizenkét évesen kellett létrehozni azt a fajta koncentrációt, ami felnőtteket is megterhel. Ráadásul nagyon különböző korosztályú gyerekek szerepeltek az előadásban: 7-től 18 éves korig. Mindenki máshonnan jött, volt, aki rossz családi háttérből, volt, aki gazdag, polgári nevelésből. Különbözőek voltunk és a színház csinált belőlünk csapatot. A premierre már olyanok voltunk, mint egy mikrotársulat - mindig együtt ültünk a színészbüfében, a legutolsó fakkban. Kialakultak beszélgetések, elemezgettük az előadásokat, vitáztunk – tizenévesen.

Emellett elkezdtem dolgozni Venczel Valentin egri amatőr társulatában is, sok előadást hoztunk létre, sokat köszönhetek neki. Rengeteg dolgot tanított, csak azáltal, hogy beszélt, vagy instruált. Például általa lett tudomásom arról, hogy nem csak Magyarországon létezik színházi kultúra; ő 1991-ben érkezett Magyarországra a Vajdaságból. Meghatározó volt számomra az is, hogy 2002-től Egerben, a Gárdonyi Géza Színházban végigkísértem egy társulat születését – egy olyat, amiről ma csak álmodunk. Láttam azt is, hogy emberekből hogyan válik színész, hogy ez hosszú évek folyamata. Ezek előttem zajlottak, a részesévé válhattam: a gondok, a problémák, a művészi hibák, az örömök, minden.

► Ezek szerint elég sok időt töltöttél a színházban.

*ÁP:* Voltak időszakok, amikor hetekig nem jártam iskolába. A főpróbahéten egyáltalán nem. A szüleim nyilván izgultak, hogy mi lesz így velem, de – úgy érzem – előnyömre vált. A konyha is fontos pont volt: olyan színházi munkafolyamat részese lettem, amiből nagyon sokat tanultam. Ízlésem és gondolkozásom alakulásában nagyon nagy szerepe volt a Máté Gáborral való egri találkozásomnak. Az egy remek előadás volt. Ha Budapesten mutatjuk be, szerintem a mai napig játszanánk.

► Nagyon erős társulati munka volt, valóban különleges előadás. Abban szerepelni jó tanulási helyzet lehetett.

*ÁP:* Akkor voltam először úgy az egri színpadon, hogy nem volt társam a gyerekek közül. Gábor nem úgy kezelt, mint egy gyereket, aki nem színész. Részese voltam a társulatnak, persze a hierarchia legalján. A színház mellett ifjúsági magazint csináltunk a tévében két barátommal, Szőts Orsolyával, aki ma bábszínész és Ivanics Tamással, aki a most szintén végzős, bábos osztály tagja. 2007-ben Orsival ketten megcsináltuk Spiró György Prah című darabját, ami hát nem éppen fiatalokra íródott. Nagy élmény volt – létrehoztunk önerőből egy előadást, amit aztán hatszor eljátszottunk. Lehet, hogy utólag jót röhögünk rajta, de az így kapott energia felbecsülhetetlen, ami a felvételimhez szükséges volt. Az akkori egri kulturális élet pedig biztosította mindehhez a lehetőségeket.

Egyébként ebben a mi kis társaságunkban sokan maradtak a pályán – lettek közülünk bábszínészek, táncosok, énekesek.

► Ilyen, amikor a színház betölti a feladatát: szellemi műhelyként működik. Egyébként csak ezt írtad be a jelentkezési lapra?

*ÁP:* A Színművészeti Egyetemet első helyen, utána pedig a Kaposvári Egyetemet.

► Elsőre felvettek Budapesten. Hogyan készültél? Segítettek a színházban?

*ÁP:* Az ember kér segítséget, mert azt gondolja, hogy ha valaki felkészíti, az segít, attól jobban fog szerepelni, jobban fogja mondani. Akkor én sem tudtam, amit azóta tudok: a felvételi nem arról szól, hogy színészként megálljam a helyemet, hiszen azért vesznek fel, hogy azzá válhassak. Akiktől segítséget kértem, többnyire visszautasították, ez ugyanis felelősség. Nincs nagy esélye annak, hogy jót tesz, én is nemet mondanék. Annyira önmagunk kell legyünk a felvételin, hogy ha valaki segít, hogy önmagunk lehessünk, akkor már nem tudunk önmagunk lenni. Beállítottá válhat az ember és eltűnhet az, amire kíváncsiak. Hisz nem vagyok színész, csak annak készülök, ezért felvételizek. Miért szerepelnék jól, miért mondanám jól? Novák Eszter pont azt a monológot állította meg, amire előtte felkészített valaki. Lényegében viszont egyedül készültem fel – közben szinte már egyáltalán nem jártam iskolába. Próbáltuk A konyhát – reggel 8-kor bementem a színházba, magamra zártam a balett termet és elkezdtem kőkeményen foglalkozni ezzel. Aztán a délelőtti próba után megint; tulajdonképpen úgy éltem, mint itt a Színművészetin: két próba között lejártam magamban próbálni és este is, ha volt rá szükség.

► Aztán elérkezett a felvételi...

*ÁP:* Tulajdonképpen A konyha előadások alatt voltak a rosták. Pesten az első rostán továbbengedett Novák Eszter, Selmeczi György és Széles László – ők hárman voltak bent, a leendő osztályvezető tanárok. Kaposváron az első rosta rettenetes élmény volt nekem. Szerintem megpróbáltak valami olyat kihozni belőlem, ami nem volt bennem – ezt utólag látom így. Görcsös állapotba kerültem, rengeteg verset és monológot meghallgattak tőlem, de csak az első három sorig. Nagyon feszült volt a hangulat, de végül ott is továbbjuttattak. Valószínűleg valami olyan dolgot kerestek, ami nekem nem volt. A Színművészetin az első két rostán soha nem adtak instrukciót, inkább engem hallgattak. Ez szimpatikusabb volt, megvolt a szabadságom. A másodrosta nagy földrengés volt, nagyon izgultam.

► Előtte nem?

*ÁP:* Úgy mentem neki, mint az ökör, hogy át a falon is. A másodikra is így indultam. Leszálltam a buszról – még arra is emlékszem, ahogy megcsapott a szaga az épületnek. Szituációs játékokat kaptunk, hogy amíg valaki bent van, a kintieknek legyen mit csinálni az idegeskedésen kívül – ezt Novák Eszter csinálta először a felvételin. A „nagy megpróbáltatás” viszont velem kezdődött, mert az Ágoston ugye névsorban az első. Én egyszerűen elkezdtem remegni. Eszter rám is szólt, hogy ha ennyire izgulok, akkor a végén mentőt kell hívni. Rémes volt. Aztán rám került a sor, de gondoltam, kint hagyok mindent és berobbanok. Aztán láttam, hogy nem hárman, hanem harmincan ülnek bent – tele Kossuth-díjas színészekkel –, úgyhogy azt mondtam, hogy innen már úgyis mindegy. Ami a csövön kifér. Ebben a pillanatban elmúlt az izgalom. Mondták, válasszak, hogy mit szeretnék mondani. Gondoltam, akkor elmondom a nekem legjobban fekvőt. A párnaemberből mondtam a "süket kínai kisfiú sétál a síneken és mögötte jön a vonat" monológot. Továbbjutottam. A harmadik fordulóra negyvenen maradtunk a nyolcszázból. Gondoltam, innentől kezdve csak rajtam múlik, hogy hogyan dolgozom – és persze ez sem igaz, mert egy osztály összetétele is kidolgozandó az osztályvezető tanároknak; mondta Eszter, hogy itt már mindenki alkalmas arra, hogy felvegyék, a kérdés, hogy kikkel tud eredményesebben eltölteni öt évet. De jöttek a további sorscsapások: dupla A konyha előadás Egerben a harmadrosta alatt – ami ugye egy bentlakásos történet: egy egész napot kihagyni egyenlő azzal, hogy tuti nem fog sikerülni. Gábor pedig nem tudott elengedni, abba nem lehetett beugrani ilyen rövid idő alatt. Innentől kezdve nem izgultam – nem is volt rá időm, mert reggel kilenctől éjszakáig dolgoztunk. Úgyhogy reggel bementem a felvételire, délben elindultam Egerbe vonattal, megérkeztem, mint egy csontváz, lejátszottam a két előadást, majd felhoztak autóval, mert éjfélkor volt a harmadrosta vizsgájának a főpróbája. Négy csoportba osztottak minket, tehát volt négy vizsgaelőadás – ezek alapján döntöttek a tanárok. Aztán felolvasták a nevemet az Ódry Színpadon – ezekre a percekre már nem emlékszem…

► Szép út... Ez egy megérkezés?

*ÁP:* Azt hiszem, ez még nem...

► Zenés osztályba jársz. Kényszerűségből választottad ezt, mert nem indult prózai osztály, vagy feküdt neked a szakirány? Végül is a szüleid zenészek, a testvéred is énekel...

*ÁP:* Nem igazán értem, miért vannak ilyen szakosodások – színművész szak és azon belül van olyan, hogy zenés színész szakirány, bábszínész szakirány. Nem értem a szakirányokat. Szerintem nincs olyan ma már, hogy szakosodott színész, mint ahogy szakosodott színház is nagyon kevés. Azt látom, hogy mindenkinek mindent kell tudnia. Éneket, zenét, bábot, prózát. Prózai szakra akartam jelentkezni, de tudtam, hogy ha zenésre jelentkezem, attól csak több lehetek – ugyanazt a képzést kapja az ember, több hangképzéssel, a zenei készségekre való nagyobb odafigyeléssel. Ettől sokkal fogékonyabb lesz a színész a zenére.

► Pedig szeretik azt mondani, hogy a Színművészeti Egyetem nem készít fel a zenés színpadra, ami "teljesen más"... Ez szerintem óriási tévedés, ahogy azt is gondolom, igazad van abban, hogy egy színésznek mindenhez kell értenie. Ez egyébként lefektetett konszenzus az osztályban?

*ÁP:* Azt hiszem, igen. Ha valaki azt gondolja, hogy a zenés színház arról szól, hogy a színész jól táncol és énekel, a zenés színészet, pedig az, hogy a színész minél magasabb hangokat énekel ki, komoly tévedésekben él. A zenés színház is elsősorban színház: embereket kell megformálni. Abban különbözik a prózai színháztól, hogy van benne zene, és zenében meg énekben is kell tudni fogalmazni. De fogalmazni kell, esetekben más energiákkal és más eszközök segítségével. A színész feladata tehát ugyanaz. Kicsit úgy érzem, mintha ezt nagyon kevesen tudnák. Nagyon sok csodás hanggal lehet találkozni, de annak, hogy énekben-zenében úgy fogalmazzanak meg gondolatokat, mintha beszélnének – ahogy egy ember szokott gondolkodni és beszélni –, ritkán vagyok tanúja.

Amikor színpadi szituációban éneklő embert látok, megőrülök. Azt szeretem nézni, ha éneklésében – persze nem feltétlenül reális eszköz- és gesztusrendszerrel – azt a hatást kelti, mintha beszélne, magyarul: fogalmaz. Értékek is ritkán születnek – sőt, katasztrofális a helyzet. Shakespeare-nek, Wedekindnek, vagy akár irodalomtörténetünk híres íróinak nincs köze a musical világához – már bocsánat. Óriási zenés színházi irodalom van. Azzal pedig, hogy létezik „zenés színész”, nem tudok mit kezdeni. Színészet létezik, zene létezik és a kettő közötti összhang létezik. Egyik sem alárendelhető, szerintem.

► Az Egerben töltött hat év után volt képed erről a pályáról. Az egyetemen azt kaptad, amire számítottál?

*ÁP:* Nem lepődtem meg nagyon. Ha csak az egri színházat látom hat évig, akkor is rájövök, hogy ez egy szakma, amit korábban nem tudtam. Emiatt biztosra vettem, hogy ennek a tanítása nem úgy zajlik, ahogy azt a laikus elképzeli. Nem arra épül az elején, hogy hogyan lehet valaki jó a színpadon, hanem arra, hogy ki vagyok én, miből építkezek, mit gondolok és mit érzek. Erre fel voltam készülve, leginkább az Egerbe szerződött fiatal színészek miatt: Mészáros Mátéval, Kovács Patríciával és Jordán Adéllal hébe-hóba beszélgettünk – ők osztálytársak voltak –, és általuk sok mindent megtudtam erről a világról, hogy hogyan élték meg ezt a négy évet. Nem voltam meglepve… csak most, a vége felé. A negyed- és ötödév afféle átfordulás – mi vagyunk a második színészosztály, ami öt évig jár a Színművészetire, és ezt az öt évet érdemes lenne jobban kihasználni. Tudok megvonásokról és egyeztetési problémákról, de mégis azt látom, hogy az évad elindulása óta üresen áll az Ódry Színpad, például én se játszottam rajta szeptemberben, októberben és novemberben. Pedig így, hogy öt éves lett a színész szak, kiváló lehetőség, hogy úgy működjünk rajta a gyakorlati években, akár egy társulat. Ahhoz azonban, hogy a néző eljöjjön és színházat lásson benne, színházként kéne kezelnie mindenkinek, noha tudjuk, hogy iskoláról van szó. Tavaly a Vígszínházban voltam gyakorlaton, sokat játszottam. Közben az Ódryn is csináltunk három bemutatót: egy zenés, két prózai darabot, de az utolsó prózaiban már nem volt mindenki benne. Ez mondható egy évadnak. Ebben az évadban először lesz most bemutatónk _(az interjú november közepén készült – a szerk.)_, pedig lassan itt a karácsony, többről pedig még egyelőre nem esett szó. A lényeg, hogy színészhallgatóként sokat próbáljunk és játsszunk, mert így fejlődünk. A színházaknak pedig nagyon látniuk kellene a végzős színészeket, de ehhez folyamatosan szem előtt kellene lennünk – én ezt hiányolom most. Sokan szerencsére elmentek vidékre gyakorlatra és rengeteg munkájuk van. Vidéken több a bemutató és nagyobb feladatokban gondolkoznak rólunk. Régen még olyan is volt, hogy vidéken kellett tölteni pár évet egy színésznövendéknek és ez egyáltalán nem lenne ma sem rossz dolog… De Budapesten más a helyzet: kevesebb bemutató van egy színházban és kisebbek a feladatok a gyakorlatosoknak. Az Ódry viszont teret adhat arra, amit egy külső színházi gyakorlat nem biztos, hogy meg tud teremteni, hisz ott már más a szempontrendszer. Nagy kincs ez, erre nagyon oda kellene figyelni.

► Ez már a bőrötökre megy.

*ÁP:* Valóban, ez már téthelyzet. A Színművészeti egy páratlan művészi képzést és ízlésvilágot ad, ami három évig műhelyszerűen épít. De ezt csak akkor tudom érvényesíteni, ha a most már két gyakorlati évben folyamatosan színpadon vagyok. Ha kint nem, hát bent. Sajnos az Ódry Színpad nincs a köztudatban, ami nem volt mindig így. Ez nem jó és erről mi is tehetünk, nem csak a gazdasági világválság.

► Tavaly valami elindult, de az egyetemnek, gondolom, erre sincs pénze...

*ÁP:* Ez igaz. Hozzátartozik, hogy az elmúlt másfél évben több, mint 200 millió forintot vontak meg az egyetemtől, ami egy lehetetlen lebénítás. Csodálom ilyen téren az iskolám küzdelmét, ahogy talpon próbál maradni. Az ország egyetlen Színház- és Filmművészeti Egyetemét nem lenne szabad megfojtani.

► Érdekes, hogy nagyon kívülről látod ezt a dolgot, úgy, hogy közben benne vagy. A négy év alatt mi volt a leginkább meghatározó a számodra? – gondolok akár szerepre, akár emberre, akár darabra.

*ÁP:* A vihar kapuja című vizsgánk nagyon meghatározó pont volt. Azt az osztályt kellett eljátszanunk, melyből páran tanítanak minket, egyikük ráadásul – akit Ascher Tamásnak hívnak – maga a rektor. Voltak benne parodisztikus elemek is, de a saját képzeletünk által szült figurák is, még azokról is, akiket ismertünk. Azért volt fontos, mert a nézőinket játszottuk a vizsgán, akik egyben a tanáraink is. Nagyon meghatározó színészi élmény volt számomra. Abból a szempontból is, hogy lehet ma ilyet csinálni: nem voltak félreértések és személyeskedések. Intelligens és pontos munka volt.

Azt sem felejtem el soha, hogy egy jeleneten fél évet kellett dolgoznom.

Ez egy olyan részletes és szerteágazó folyamat – amilyen például soha többet nem lesz. De az egész eddigi négy és fél év így, kompletten fontos volt. Úgy vagyok vele, mint egy fürdőszobaszőnyeg: próbálok magamba szívni mindent. Valakivel szót értettem, valakivel nem – ez így természetes. Szerintem minél több emberrel dolgozik egy növendék, annál jobb neki, és minél türelmesebb, annál jobban jár. Persze ez nem könnyű. Sokat jelent nekem Bagó Gizella törődése. Ő a hangképzőmesterem, akinek nem csak a hangom fontos, hanem az is, hogy hogyan alakul a jövőm. Termes Ritával pedig, ha csak tíz perces korrepetícióra is futja, mégis mindig úgy érzem, zenélünk.

Volt még egy igen meghatározó dolog: 2011 nyarán a Szegedi Szabadtéri Játékokon dolgoztam Béres Attilával a Valahol Európában című produkcióban. Ez visszaigazolás volt számomra. Nehéz döntés volt, mert az osztályom New Yorkba utazott Fischer Iván Don Giovanni produkciójával, és döntenem kellett: New Yorkba megyek, vagy Szegedre. Az utóbbi mellett döntöttem – szerintem nagyon jól. Engem nem tud annyira vonzani külföld. Persze nyitott vagyok; van, hogy kimegyek egyedül Bécsbe – felszállok a vonatra és este visszajövök. Most Prága van porondon. Nyáron nagy európai vonatkörutat tervezek, vagyis szeretek világot látni. De ha munkáról van szó, akkor ide jobban vonzódok. Nem tudok kint mit kezdeni magammal – nagyon tetszik, de nem ad sokkal többet egy élménynél. Egy munkafolyamat többet ad. Pláne ebben a helyzetben a Valahol Európában, amiben úgy dolgoztam fantasztikus partnerekkel, ahogy akkor Egerben olyanok, akik hasonló helyzetben voltak, mint most én. Ez afféle furcsa bólintása az életnek arra, hogy valami út lezárult, ebben ott van az a bizonyos megérkezés. Csodálatos volt hetven gyereket látni a színpadon dolgozni.

Arra is rávilágított a szegedi előadás, hogy mennyi mindennel vagyok elmaradva. Hogy évtizedbe is kerülhet, mire én tényleg színész leszek. Akkorra fogom tudni talán azt mondani, hogy tudok valamit a szakmáról. Jelenleg még nem, bár igen jól haladok. Kevés dolgot próbáltam ki. Például nem forgattam még. Lehetetlennek tartom, hogy egy ötödéves színész nem forgatott még. Nagyon szívesen kipróbálnám. Egyáltalán nem vagyok nyugodt, de nem mondhatom, hogy nem jól alakulnak a dolgok: Szegedi Szabadtéri Színpad, Vígszínház, most Bárka Színház és lesz egy Kolibri Pince is.

► Ez így azért elég széles spektrum.

*ÁP:* Igen, de még mindig úgy érzem, hogy kevés. Nagyon kevés társulatot láttam.

► Talán azért láttál keveset igazi társulatból, mert nagyon kevés van.

*ÁP:* Lehetséges. Most, a Bárkában nagyon jól éreztem magam. A Vasárnap 16:48 próbafolyamata alatt megtaláltam a közös hangot az emberekkel. Dolgozhattam. Hagyták, hogy dolgozzak, mert kíváncsiak voltak rám és nyitottak voltak felém. Nekem ez kell, hogy el tudjak indulni. Viszont azt az élményt meg nem tudja más színház megadni, amit a Vígszínház tudott; 1200 fős nézőtér előtt létezni egy színpadon – ehhez mérten beszélni, mozogni. Az egyetlen ekkora színház, ami még prózát is játszik. Ott is van egy társulat, ami nem érdemli meg azt a „kirekesztést”, amit érezni a levegőben, vagy a kulturális sajtóban.

► Tehát színházigazgatók kerestetnek, akik kíváncsiak Ágoston Péterre, aki már tíz éves színházi tapasztalattal rendelkezik. Hol találhatnak meg téged?

*ÁP:* Jelen pillanatban a Bárka Színházban és az Ódry Színpadon – épp Csehov-egyfelvonásosokat próbálunk, november 30-án lesz a bemutató. Decembertől tovább játsszuk a Terrorizmust fontos feladatom van benne. Az 1/2 kegyelműben is merek reménykedni, de egy négy órás előadást nagyon nehéz már egyeztetni, de szó esett róla.

► Jut eszembe: hogy tudsz ötven percen keresztül folyamatosan remegni Az 1/2 kegyelműben?

*ÁP:* Nem tudom, fizikailag nagyon megterhelő. A főpróbahéten alakult ki ez, folyamatos feszültségben tartom a testem. A legnagyobb fejtörés az volt, hogyan csináljam meg ezt az embert. A dramaturgia ugyanis nem segített túl sokat: bejön valaki, aki fel van háborodva, mámoros, önző, de alig beszél. Innen jött az ötlet, Zsótér indított el ezen az úton: görcsös, idegbeteg állapot. Aztán sok idő eltelt, míg kialakult, hogy hogyan tudom abszolválni ezt, de megérte.

► Miben vagy még benne?

*ÁP:* A Csehov után jön a Kolibri Pince, ahol egy új kortárs darabban fogok próbálni Vidovszky Györggyel – a Bárkában ismerkedtem meg vele. Nem tudok a darabról még semmit, csak a címét: Delete. Párszereplős lesz, és egy furcsa iskolai helyzetről fog szólni, a középpontban egy fiúval, akinek nincs rendben a családi háttere. Novemberben van az olvasópróba, kíváncsi vagyok. Aztán, hogy a második félévben mi lesz, kérdéses. Remélem, ez mihamarabb változni fog.

► És a diploma után mi lesz?

*ÁP:* Mi lenne más: megyek oda, ahol kapok munkát. Abszolút nyitott vagyok. Minden érdekel, de nekem fontos lenne, hogy legyen egy társulat, ahová tartozok. Szép dolog a szabadúszás, de pályakezdőként nem lenne túl szerencsés. Nagyon szeretnék együtt lélegezni egy társulattal, egy színházzal, mert láttam valaha, hogy nagyon jól tud működni. Abba beleadnék mindent.

_(A cikk elkészítésében nyújtott segítségért külön köszönet illeti Gál Gábort.)_

|{background:#ddd}. A jövő héten a sorozatban: *Nagyhegyesi Zoltán* |