– Nem először veszem elő Feydeau remek bohózatát. Húsz éve megrendeztem Kassán, később az Új Színházban, a kijevi Orosz Nemzeti Színházban pedig tizenhat évig volt műsoron, négy szereposztást ért meg – mondja Vidnyánszky Attila, a Csokonai Színház igazgatója, az október 5-i premier rendezője. – Nagy karneváli ünnep ez a darab, de most van még egy konkrét apropója annak, hogy ismét nekifutok a színrevitelének: úgy érzem, áttételesen, komikus fénytörésben beszélhetünk általa a helyünkről Európában, a világban. Természetesen bohózat marad, de lesz egy különös alapfelállás, ami miatt aktuális felhangot kap – sok különböző nemzetiség futkározása a nagy európai bordélyházban, ahol mi is elfoglaljuk a saját, szerény, mégis sorsfordító szerepünket.

– Mondják, hogy Feydeau-ból nőtt ki Ionesco abszurdja. Valóban a darabban a figurák, a helyzetek olykor az őrület határán mozognak, és azok az erők, amelyek az embereket mozgatják, metafizikaivá tudnak nőni. Persze a célom az, hogy a nézők rengeteget kacagjanak, ahogy az ősbemutatón tették, ahol két embert kellett kórházba szállítani, mert előadás közben kiakadt az állkapcsuk. Ezt persze nem szeretném, de azt igen, hogy közösen oldódjunk fel a ráismerés gyógyító komikumában – mondja Vidnyánszky Attila.

Ráckevei Anna - Lucienne Homenides de Histangua szerepében

– Mennyiben tekinthető ez jutalomjátéknak egy színész számára?

– Amit a szakmai zsargon „jutalomjáték”-ként emleget, az nem lubickolás, sokkal inkább kemény munka, minden eddig megszerzett tudás, tapasztalat, eszköz összpontosítása, felhasználása, vagyis olyan szakmai kihívás, aminek megfelelni mindig nehéz, de nagy öröm színésznek is, nézőnek is, ha sikerül.

– Vékony a határ a karikatúra és a lélektanilag is hiteles húsvér emberábrázolás között e darab esetében. Hogyan tud egyensúlyozni e határvonalon?

– Nagyon nehéz megtalálni azt a lelkiállapotot, ami ezeket az abszurditásig fokozott helyzeteket hitelesíti, de tulajdonképpen minden jó, izgalmas, érdekes darabnál ugyanez a feladatunk, mert egy jó darab mindig különleges helyzeteket kínál.

Mercs János - Camillo Chandebise

– A darabban a beszédhibás unokaöcs szerepét alakítja. Milyen nehézségekkel kell megküzdenie?

– Itt is, mint általában, több nehézség van. Az egyik, hogy értsék is amit mondok, meg ne is.
Egy beszédhibás embert kell játszanom, úgy, hogy a néző, ha lehet minden szót értsen. Valójában tehát a partnereknek kell eljátszani, hogy nem értik, amit mondok, hiszen ebből adódnak a félreértések. Nem állítom, hogy már „megvan a figura”, de örömmel keresgélek.

– A nagyfokú fizikai intenzitás, amit rendszerint belevisz a játékába, hogyan vihető át verbális szintre, hogy valamiféle tánc legyen maga a szövegmondás is?

– Nem tudom… Inkább azt érzi a színész egy ilyen szerepben, hogy amit nem tud verbálisan kifejezni, azt át kell vinnie a testébe. Mint ahogy látjuk a süketnémákat, akik sokkal intenzívebben kommunikálnak egyéb jelrendszerek által, mivel hiányos a verbalitásuk. Érzi a színész, hogy valahogy meg kell értetnie magát, és ezért plusz eszközöket használ, mert azt szeretné, hogy átjöjjön a szándéka. Lesznek mindenféle mutogatások, de közben meg nem szabad hülyét játszani, hiszen nem barkochbáról vagy activityről van szó, csupán egy fogyatékosságról, amit megpróbál az ember kompenzálni.

– A mulatságos az, hogy nála vannak általában a legfontosabb üzenetek, és pont ő nem tudja átadni. Akkor működik a komikum, ha az egy életbevágó dolog az illetőnek.

– Igen, ez így van. És kiderül, mennyire lesz hiteles, mármint nemcsak az én alakításom, hanem az egésznek a tétjét mennyire tudjuk átadni, illetve saját magunkon átszűrni. Muszáj, hogy az életünk legyen a tét itt is – mint mindig –, különben nem olyan érdekes. Csak ez most komikumot szül, vagy valami abszurd őrületet, és nem tragédiát. Valahogy minden megoldódik, de az energiákkal ugyanúgy kell gazdálkodni, mintha a tragikus végkifejlet felé sietne az előadás.