► 10 éve kezdtétek a zsámbéki előadásokat. Nem tűnik nagy időnek, de elég meghatározó időszak egy ember életében. Visszatekintve erre az elhatározásra, hogy minden évben egymást fogjátok feldolgozni, ami tizennégy évnyi kötelezettséget jelent...

*Szandtner Anna (SzA):* Nem tizennégy, hanem tizenöt! A végén Gáborról is csinálunk majd egy előadást! Erről is volt szó. Persze nem biztos, hogy ő is akarja...

► Akkor ez egy tizenöt évre előre szóló elhatározás. Te hogyan emlékszel vissza a kezdetekre? Hogy született ez az egész?

*SzA:* Mindannyian máshogyan emlékszünk erre. Én például nem voltam ott, amikor az ötlet megszületett. Nem is igazán tudom, kik voltak ott, Járó biztosan... Ott volt?

► Ő már a sorsolásról mesélt azon biztosan ott volt, némi megelőző kétséggel...

*SzA:* A lényeg, hogy az ötlet megszületésekor szinte biztosan nem voltam jelen, de aztán közprédává lett téve a gondolat. Nem volt fogadalom, vagy eskütétel, egyszerűen csak egy jó ötletnek tűnt. Olyannak, hogy legalább nem kell minden évben azon gondolkodnunk, hogy miért is jövünk össze, hanem van egy állandó apropó. Azt talán mondanom sem kell, hogy azért volt bennünk kétely az ötlettel kapcsolatban. Egyrészről van ebben valami öntetszelgés. Ha én látnék egy osztályt, akik magukról csinálnak előadást, nekem biztosan nagyképűnek tűnnének, azt gondolnám, hogy csak magukkal vannak elfoglalva. Közben mégis jó dolognak, sőt kézenfekvőnek tűnt, mert hát mi másról beszéljünk mi, színészek, mint önmagunkról és önmagunkon keresztül a világról. Olyan témát, ami tizennégy embert egyszerre foglalkoztat, nemigen tudsz találni. Az a jó, hogy ezen keresztül bármiről lehet beszélni. Most például egészen másról fogunk, mint tavaly. Az is jó, hogy mindig van egy főszereplő, akinek nagyobb feladat jut, mint a többieknek, sőt valamilyen irányító szerepet is kap, mármint ha vállalja. Mert nem mindenki vállalja. A legutóbbi nyáron Péter Kata például nagyon odarakta magát, nem volt kérdés, hogy nagyon szeretne megmutatkozni. Én például sokkal visszafogottabb voltam, inkább arról volt szó, hogy a többiek hogyan látnak engem.

► Te voltál a második.

*SzA:* Igen, de ez így utólag annyira furcsa. Nem is emlékeztem arra, hogy második voltam.

► Amikor te maradtál utoljára abban a kalapban, arra emlékszel?

*SzA:* Nagyon is emlékszem. Annyira, de annyira nem akartam, hogy valószínűleg ezért lettem én. Ez akkoriban volt, amikor szabadúszó voltam, ami elég bizonytalan élethelyzet volt. Nem volt túl sok önbizalmam akkoriban és elég bezárkózott állapotban voltam. Úgyhogy nem véletlen, hogy kihúztak. Az előadás kifejezetten jót tett, már csak azért is, mert volt egy évem rákészülni. Emlékszem arra, hogy kizökkentett egy állapotból. Eléggé elnyomtam magam abban az időszakban, az előadás pedig, hogy is mondjam, ráébresztett arra, hogy vagyok és fontos vagyok. Valamilyen szinten ez az egész mindenki számára egyfajta pszichoterápia. Is. Hogy aztán sikerül-e a terápia vagy sem, az már más kérdés. A tavalyi szerintem nagyon jól sikerült, mint előadás és mint terápia is. Az enyémet szerettem, de nem tudom, kívülről milyen volt. Mint terápia – azt tudom, abszolút sikeres volt.

► Ahogy emlékszem rá, picit melankolikus volt a sok spanyol dallal – olyan mediterrán hangulata volt, és egyfajta két világ közötti érzés is megmaradt még. Akkor tényleg foglalkoztál azzal, hogy abbahagyod a színészetet?

*SzA:* Igazából ez egy kísérlet volt. Megfordult a fejemben ilyesmi a Katona után, de valahol belül éreztem, hogy ez inkább egy útkeresés, önmagam keresése. Tisztáznom kellett, mi a fontos nekem, ki vagyok én, miben találom meg önmagam. Tanítottam spanyolt, fordítottam filmeket, de nem nagyon ment. Mégpedig azért nem, mert nem voltam benne jó, és ezt érzi az ember. Kérdés volt, hogy mennyi idő után kezd el hiányozni a színház. Nagyon hamar eljött, már négy-öt hónap után. Ez nem pont a kihúzásom és az előadás között volt, hanem kicsit előtte. Már egy kicsit összefolynak az évek.

► Amikor az ember szembesül azzal, hogy a többiek hogy látják őt, nem könnyű dolog. Téged ért meglepetés, hogy a többiek mit látnak belőled, hogy fogják meg a világodat?

*SzA:* Nem emlékszem, hogy nagy meglepetés ért volna. Akik közelebb állnak hozzám, azoknál azt éreztem, hogy többet látnak belőlem, és az alapján beszélnek rólam, mások pedig másik felületet láttak. Az volt inkább az izgalmas, amikor előjöttek a főiskolai történetek. Nekem nagyon rossz a memóriám, nem tudom miért, de rengeteg mindent törlök, és szinte semmire nem emlékeztem abból, amiket meséltek. De ez egyébként minden évben megtörténik. Ámulattal hallgatom a sztorikat, sokszor még azokra sem emlékszem, amikben én voltam a főszereplő… Ez azért elgondolkodtató… Az is nagyon érdekes, hogyan változunk, és hogy ezt vajon észrevesszük-e egymáson. Tavaly, azt hiszem, elkezdtük. Azok a jó élmények, amikor meglátjuk egymásban ezt. Nekem ezek az igazán emlékezetesek. Tíz év alatt másmilyenné válik az ember, és ezt két hét alatt nagyon nehéz észrevenni. Például amióta Vajda Milán idejött az Örkénybe, azóta látom, miben más mint korábban, óriási a változás, és nagyon jó látni a fejlődést, a személyiség és a színész fejlődését is. Viszont két hét vagy tíz nap alatt nem biztos, hogy erre felfigyelnék. Ehhez nagyobb nyitottság és kíváncsiság kéne. Minden évben kihívás, hogy elég nyitott tudok-e lenni, vagy csak elvárom a többiektől, hogy vegyék észre: már nem olyan vagyok, aki minden órán elsírja magát – mert én voltam, aki minden órán elsírta magát. És valakinek még mindig ez vagyok. Ez is egy harc, hogy minden évben fel-, vagyis bizonyos értelemben visszaáll a főiskolai hierarchia, ez ellen mindannyian küzdünk.

► Reflex?

*SzA:* Igen, és szenvedünk tőle. Próbáljuk átrendezni, de olyan, mintha láthatatlan energiavonalak határoznák meg a viszonyunkat, amik a négy év alatt stabilizálódtak.

► Voltak elvárásaid az előadásoddal kapcsolatban?

*SzA:* Nem. Nagyon nyitottam jöttem, úgy, hogy bármi történhet. Azt tudtam, hogy nem fogok úgy megnyílni, mint mások, de ez az alkatomból adódik, de az is bennem volt, hogy ha valamit gondolnak, vagy mondanak rólam, akkor az legyen benne.

► Az előadás címében – Szan(d)tner Anna – volt egy zárójel, amiatt volt, hogy a Katonában rávettek arra, hogy vedd ki a nevedből a 'd' betűt...

*SzA:* Máté Gábor mondogatta már negyedévben, hogy mi lenne, ha nevet változtatnék. Gondolkodtam, de nem jutott eszembe semmi jobb. A nővérem megváltoztatta a vezetéknevét Szamosira, úgyhogy az pont nem akartam lenni... Végül is akkor azért döntöttem így, mert a 'd'-t úgysem ejtjük, anélkül kimondva ugyanez marad a nevem – sőt ha jól tudom, pár generációval ezelőtt nem is volt még benne ez a 'd' betű.

► De a kitérő után a visszakerült a 'd'.

*SzA:* Visszaraktam, mert mégiscsak ez a nevem, nincs mit tenni, és igazából ez vagyok én. Semmi értelme nem volt kiszedni egy betűt.

► De ez a betűmizéria mintha része lenne az énkeresésnek. Azt mondod, az előadásod segített helyrerakni dolgokat. A többiek előadásánál mit érzel? Működik? Te hogyan tudsz benne részt venni, amikor neked kell beletenni, amit te látsz róluk?

*SzA:* Ez is minden évben más, attól függ, kit mennyire ismerek, kivel milyen a viszonyom. Máthé Zsolt előadásának például egyáltalán nem volt terápia jellege, tudta, hogy a zenés vonalat akarja követni, hogy legyen koncerthangulata az előadásnak. Nem is nagyon boncolgattuk az ő életét. Vagy legalábbis nem emlékszem rá, inkább arra, hogy állandóan dalokat gyakorolunk. Én nem éreztem, hogy az az előadás olyan lett volna, mint a Zsolt. Szerintem talán Katáé volt leginkább olyan, ami ő. Nekem az volt a legkedvesebb előadás, minden szempontból. Szakmailag is azt tartom a legjobbnak, én is abban éreztem magam a legjobban. Megmozdultak olyan energiák, amik egy ideje kicsit elaludtak. Sokkal többet raktunk bele, mint az előző években, volt egy fáradása a dolognak, de tavaly összeszedtük magunkat. Hogy most mi lesz, azt egyelőre nem tudom.

► Változik valami avval, hogy nem Zsámbékon mutatjátok be? Bár tavaly se ott kezdtétek a próbákat.

*SzA:* A második héten mentünk le, Pesten próbáltunk sokat. Biztos vagyok benne, más lesz attól is, hogy nem Zsámbékon csináljuk. Zsámbék maga is erősítette, hogy visszaálljon a régi hierarchia, lehet, hogy mivel új helyre kerülünk, könnyebb lesz másfajta módon dolgozni. Ennek most az az érdekessége, hogy Dénes nem is lesz benne. Kicsit kérdőjel számomra a dolog. Olyan érzésem van, mint ami a címben áll: vele, de nélküle. Ott is lesz, meg nem is, részt fog venni a próbákon, de nem játszik. Ez az egésznek ad egy bizonytalanságot, legalábbis bennem van egy bizonytalanság. Most akkor csinálod vagy nem csinálod? Sőt szerintem mindnyájunkban vannak ilyen érzések. Elfogadtuk, hogy csak félig van benne, közben mégis van bennem feszültség ezzel kapcsolatban. Nem mondom, hogy jó vagy rossz feszültség, de letagadhatatlanul van.

► Te el tudod képzelni, hogy valami miatt azt mondd: nem folytatod tovább?

*SzA:* Biztos van ilyen helyzet, el tudom képzelni. Sőt volt egy év, amikor én magam sem jöttem. És el is tudom fogadni, ha Iván azt mondja, vagy Dénestől is el tudom fogadni. Csak nem hoznak teljes értékű döntést. Akkor tudom valakinek elfogadni a döntését, ha az egy valódi döntés. Még csak meg sem kell indokolni, csak érezzem benne, hogy az egy igazi, határozott döntés. Ivánnál nem azt érzem, hogy az egy döntés, hanem hogy legbelül igazából nem döntötte el. Velünk is akar lenni, nem akarja elveszíteni a szeretetünket, hosszabbnál hosszabb leveleket ír erről az egészről, hogy miért nem jön. Annyi energiát rak abba, hogy elmondja, hogy miért nincs velünk, hogy azt érzem, ezzel neki mégiscsak problémája van legbelül, amit nem tud feldolgozni. Mi pedig ebben most nem tudunk segíteni, neki magának egyedül kell eljutnia a döntésig. Ez egy kemény időszak, szerintem én valami hasonlót éltem meg, amikor nem mentem Zsámbékra, amikor abbahagytam egy időre a színészetet.

► Érdekes, hogy Gál Kristóf, aki már nem színész, benne van mindegyikben.

*SzA:* Igen, ő például hozott egy döntést, amiről nem tudjuk, hogy milyen, de aszerint él. És ez így rendben is van. Nem akarom azt érezni, hogy valaki ott van, de neki az rossz. Mi azért vagyunk ott, mert az jó.

► Kívülről nézve milyennek látod ezt a közösséget? Akikben van egy olyan pont, hogy akárhol vannak, akárhol tartanak, összejönnek két hétre, hogy újra létrehozzák és megfogalmazzák ezt a közösséget. Mit jelent, hogy nem bomlik fel egy szükségszerűen létrejött osztályközösség? Miért jött ez létre?

*SzA:* Szerencsés csillagállás volt, hogy minket felvettek. Olyan embereket válogattak össze, akik nem csak a tehetségük révén találkoztak, hanem a gondolkodásuk, az ízlésük, a világnézetük által is. Egy hullámhossz. Valami többlet, amitől erősebb lett a kötelék. Mert szerintem ez kötelék, van valami családi érzés az egészben, ahogyan mi találkozunk. Nem is az, hogy annyira fontosak vagyunk egymásnak, van önzés is a dologban, felismertük, hogy erősítjük egymást, hogy együtt még jobbak vagyunk. Tudjuk, hogy a csapatmunka látszik és ereje van, jól érezzük magunkat a közös munkában.

► Szerinted végigmegy a tizennyolc év?

*SzA:* Szerintem végig. Ha már tíz év végigment... Amikor elkedvetlenedek, akkor is tudom, hogy az első nap, amikor majd találkozunk, akkor nem lesz kérdés, hogy ezt csináljuk.

► Nem rossz érzés, hogy te már túl vagy rajta?

*SzA:* Sokkal jobb érzés, hogy már túl vagyok rajta. Biztos nagyon izgulnék, ha újra kihúzhatnának. Bár nem tudom. Egyébként meg lehet, hogy majd újrakezdjük. Lesz Járó Zsuzsa 2, Szandtner Anna visszatér... Bár azért itt még nem tartunk, most arra koncentrálunk, milyen lesz a Száraz Dénes.

Az AlkalMáté-sorozat a 7óra7-en:

>>> Fontos ebben az országban – Máté Gábor az AlkalMáté Trupp nyári sorozatáról >>> „Félnék tőle nagyon” – Járó Zsuzsa, aki az első volt

_Kapcsolódó előadások:_

>>> 2007: Járó Zsuzsa >>> 2008: Szandtner Anna >>> 2009: Kovács Patrícia >>> 2010: Baróthy (Máthé Zsolt) >>> 2011: Mészáros Máté >>> 2012: Péter Kata >>> 2013: Száraz Dénes – Vele, de nélküle