► Három szerepet is játszol a Jadvigában, Misót, egy férfit és a karnak is tagja vagy. Az, hogy végig színpadon vagy, mennyiben más, mint amikor az ember csak egy-egy jelenetre jön be?

*Gáspár Sándor (GS):* Ebben van már némi gyakorlatom: a Bethlent – ami szintén Závada Pál írt – úgy játszottuk az Új Színházban, hogy folyamatosan színpadon volt mindenki. Nehezebb így színpadon lenni, sokkal jobban érződik a tűrésküszöb – viszont az előadást kifejezetten gazdagítja. Ráadásul ezáltal sokkal nagyobb rálátásunk van a produkcióra: sokkal inkább benne vagyunk és sokkal inkább találkozunk egymással. Úgy fogalmaznék, hogy kicsit szemérmetlenebb helyzet – ami a színházban nem biztos, hogy baj.

► Mennyiben nehezít vagy könnyít ezen, hogy három szerepet kell eljátszani?

*GS:* Színészileg szeretem. De könnyíteni csak akkor tud könnyíteni, ha a közönség is érti, hogy miért van. Ha nem érti, akkor vesztesek vagyunk. Például ha nem tudja követni a három szerep útját, mert összemosódik benne azáltal, hogy egy színész játssza őket. Pontosan fel kell tudni építeni azt a rendszert, amin keresztül megérthetik, hogy mi miért történik. Misót például nagyon erősen el kell helyeznem az előadásban, meg kell találnom az arányait, mert nagyon személyes dolgokat oszt meg magáról. Fontos kérdés például, hogy amikor Misó a saját történetét látja, az hogyan hat rá vissza, mert annál cikibb dolog szerintem nincs színpadon, mint amikor a színész "leillusztrálja" a látottakat. Ezek kényes dolgok, de bízom a rendező ízlésében és a közösség intelligenciájában.

► De ezek a szerepek egy tőről fakadnak, nem?

*GS:* Persze, noha ez kétségtelenül nincs kiírva a homlokomra. Utólag gondolhat rá az ember, de akkor már mindegy, a nézőnek ott kell leesnie, hogy éppen ki vagyok. Ha belegondolok, hogy milyen emberek társaságában törjük a fejünket ezen a fantasztikus kihíváson, akkor minden fáradság és egyebek ellenére azt mondom, hogy ez a Paradicsom – remélem, a közönség számára is az lesz.

► Miért tartod fontosnak ezt a történetet? Egy nagyon komplex szerelmi kapcsolat látható benne, amiben nagyon sok görög drámai elem jelenik meg.

*GS:* Számomra hihetetlenül izgalmas, ahogy látom dolgozni Pál Andrást és Ónodi Esztert. Csodálatos napról-napra látni, ahogy ők belebonyolódnak ebbe az egész szerelmi ügybe. Maga a regény a 20. századból majdnem 80 évet ölel át, az esküvőtől Misó haláláig, 1915-től 1987-ig. A színházi változat nem dolgoz fel ekkora időt, nálunk Jadviga halálakor kezdődik a történet, a jelen 1954-ben van, innen lapoz vissza Misó 1917-ig. Bár ez az idő se kevés.

► Eseménydús, sőt viharos időszak.

*GS:* Igen. Ezért érdekel a történet. Van egy elképesztően izgalmas, titokzatos családi dráma, ezer szálon felfejtve, amihez kötődik két ember. De míg ők ebben vannak, zajlik körülöttük a világ, amiben ezáltal öntudatlanul sodródnak: egyáltalán nem látnak rá, de hat rájuk – megélői és szenvedői annak. Mindez a mára vonatkoztatva is rendkívül izgalmas. Mi is így vagyunk ezzel. A saját életemre nézvést: a színház amellett, hogy munka és egy igazi menedékhely, terápia is mindarra, hogy magamról beszélhessek szerepek által, szerzők, rendezők és partnerek gondolatait közvetítve, miközben ami körülvesz, öntudatlanul hat rám. Ez a párhuzam számomra borzasztóan izgalmas és nagyon korszerű.