► Tavaly júliusban nyerted meg a Marosvásárhelyi Színház igazgatói posztjára kiírt versenyvizsgát. Előtte három évig csak ideiglenes vezetői voltak a színháznak – azt mondtad, hogy sok változást szeretnél eszközölni, stabilizálni a helyzetet. Miket sikerült megvalósítani?

*Gáspárik Attila (GA):* Sokszor mondják a színházról és általában a művészetről, hogy a bohémság meg a felelőtlenség jellemzi. Ezért ha nincs gazda, akkor a nyáj ezerfelé kezd húzni, nem dolgozik jól, és egészségtelen paranoiák alakulnak ki. Amikor idekerültem, felborult renddel találkoztam, amiben senki nem tudta, hogy mit akar, csak azt, hogy mit nem akar: mindig valami ellen szövetkeztek. Az elmúlt hat hónapban próbáltam párbeszédet provokálni a kollégák között arról, hogy mégis merre induljunk el, mi lenne a színháznak az a vonala, ami bennünket érint – túllépve az önmegvalósítási vágyakon. Azt javasoltam, először keressük meg, mi az, amiről egy nemzeti színház egyáltalán szólhat a mi korunkban, és ehhez illesszük az egyéni elgondolásokat, érdekeket. Úgy gondolom: a színháznak a folyamatos párbeszéd, a dialógus, a provokáció fellegvárának kell lennie, egyfolytában kérdéseket kell feltennie arról, ami körülöttünk van. Legyen az a hazaszeretet, a szerelem, vagy az euróválság – persze nem a napi politika szintjén. Ezeket a kérdéseket próbáljuk felvetni, ezekről próbálunk beszélgetni a közönséggel is. Úgy érzem, hogy ennek során sikerült már megszólítanunk egy réteget, amely az elmúlt években hűtlen lett a színházhoz.

► Az elmúlt időszakban nagyon sok néző pártolt el a színháztól, összetépett bérleteket lehetett találni a széksorok között

*GA:* Így van. Úgy néz ki, hogy ők visszajöttek hozzánk. Bevezettük az online jegyrendelést, aminek köszönhetően pontos kimutatásaink vannak, hány diák-, nyugdíjas és szakmai jegy kel el. A statisztikákból úgy tűnik, egy részét már sikerült visszahozni a nézőknek. Feladat visszahozni a másik részét is, és meg kell szólítani olyanokat, akiket évtizedekig nem tudtunk. Marosvásárhelyen jelenleg – népszámlálási adatok alapján – több mint ötvenezer magyar ember él. Hozzájuk el kellene jutni valahogy. Abból kell kiindulni, hogy ha egy ember színházba jár, akkor legalább évente négyszer elmegy oda. Tehát ha nekem negyvenezer nézőm van az első évben, az azt jelenti, hogy tízezer embert szólítottam meg – majd a szociológusokkal megtárgyaljuk, meddig és hogy lehet terjeszkedni. Nagyon szeretnénk – és ez az új stratégiánkhoz tartozik – megszólítani a román közönséget is, illetve szeretnénk a magyar közönséget a román tagozat által is megszólítani. Évtizedes, ha nem évszázados fájdalmaink vannak, amikor a román-magyar kérdés felvetődik, nem tudom, hogy ezt meddig lehet még fokozni. Van, akinek a magyarságtudata csupán a romángyűlöletéből fakad – ezzel most nem akarok foglalkozni. De sokan vannak, akik le-lenéznek, mint a nagy hegyről, hogy mi van ott. Nekik lehetőséget kell adni, hogy ezt megtehessék, hogy láthassák, hogy mi történik. Éppen ezért bevezettük például az előadások feliratozását.

► Kéttagozatú a marosvásárhelyi színház, egy román és egy magyar társulat is játszik benne. Kialakult valamilyen átjárhatóság a két tagozat között, vagy szerepel ilyen a tervekben?

*GA:* Most van kialakulóban. Február 18-án tartunk egy bemutatót, a Carmina Buranát ami non-verbális előadás lesz – mozgásszínháznak szokták nevezni, bár szakmailag ezen lehet vitatkozni: mutasson már valaki egy előadást, amiben nem mozognak. Ebben összeeresztettük a román tagozatot a magyarral, érdekes eredmények vannak születőben. A két különböző temperamentum, mentalitás és munkához való hozzáállás – nagyon remélem – kohéziós erőt eredményez. A rendezőt Párizsból hívtuk, hogy ne legyen probléma ebből se.

► Ez is része a szakmai hitel visszaszerzésének?

*GA:* Igen. De ennek igazából az első lépése, hogy a színész eldöntse, hogy akarja. Amikor eldöntötte, akkor át kell ültetnie a gyakorlatba is, és amikor ez hosszabb ideig jól működik, akkor lehet olyan rendezőket hívni, mint Andrei Şerban, Alföldi Róbert, vagy Robert Wilson.

► Szerepel valamelyikük a hosszú távú tervek között?

*GA:* Hosszú távon, ha nem leszünk Európa húsz legjobb színházában, akkor nem érdemes vele foglalkozni. Szerintem az emberben ötven alatt még legyen ennyi provokáció. Még nem a boldog, naplementés öregek házára gondolok, hanem arra, hogy forrjon kicsit a világ körülöttünk. Nézzük meg, hol vannak a határok, meddig lehet elmenni, próbáljuk meg újrafogalmazni azokat a kérdéseket, amelyeket évek óta nem merünk, vagy nem tudunk őszintén feltenni. Ehhez keresünk darabokat, előadásokat. Éppen ezért holnapután kezdődik a Bölcs Náthán próbafolyamata, amit soha nem mutattak be Erdélyben magyar nyelven. Nagyon aktuális és érdekes szövege van. Február 5-én volt Háy János A Gézagyerek című darabjának bemutatója, amit Rusznyák Gábor rendezett. Kiváló előadás született, mert egy picit érződik benne az erdélyiség, az erdélyi kisváros korántsem romantikus hangulata.

► Tehát adaptálva lett az adott közegre?

*GA:* Nem kellett adaptálni, Háy szövege teljes mértékben érvényes bármelyik erdélyi falura. A szerző jelezte is, hogy eljönne megnézni. Ezek azok az örömünnepek, amikért érdemes színházat csinálni, amikor nem a biztos felé megy az ember. Persze volt erre is példa. Szilveszterkor megcsináltuk Verebes István Senki sem tökéletes, avagy nincs, aki hűvösen szereti című darabját, ami közben egy nagyon jó terápia is volt, mert negyven ember egyszerre volt jelen a színpadon. Nálunk ilyet nagyon régen nem lehetett látni. Az volt a cél ezzel az előadással, hogy kohézió kezdjen kialakulni a társulaton belül, hogy megérezzék: milyen közösen kilépni a színpadra. A közönség nagyon hálás is volt ezért.

► Alapvetően egy menedzserszempontú pályázatot írtál, ami valószínűleg nagyon sok gazdasági és strukturális átalakítással jár. Hol tart ez a folyamat?

*GA:* A szakmám alapvetően a színészet, amiben mindig azt tanultam, hogy empatikusan közelítsek meg egy szerepet: az, aki nézi, az mit érezhet közben. Amikor pályázok, tudom, hogy nem csak művészek, hanem gazdasági szakemberek előtt is pályázok, akiknek a szemszögét szintén kell tudnom képviselni. Hiába jövök lila köddel, hogy jó és jobb előadásokat fogunk gyártani, azt nem lehet számszerűsíteni. Ez az első része a dolognak, a második része, hogy azt látom, hogy azok a klasszikus struktúrák, amik eddig voltak, azok nem fognak működni. Például nálunk a színházaknak még mindig van 5-6 műhelye, ahol a díszleteiket gyártják, de ezek a helyek már rég alkalmatlanok arra, hogy a mai modern technikával lépést tudjanak tartani. Olyan színpadi elemek vannak, amiket csak díszletgyárban lehet elkészíteni. Szeretnék ezektől a műhelyektől lassan megszabadulni. Most Somogyi Szilárddal folynak a tárgyalások, hogy az Abigélt megcsinálná Marosvásárhelyen, amihez az Operettszínháztól fogjuk bérelni a díszletet. Szeretném karcsúsítani az egész rendszert, és professzionálisabban, orbitaszerűen rátelepíteni a színházra a külső bedolgozókat. Szeretném, ha a színészek nagy része is magánvállalkozó lenne, így nem kéne azon törnöm a fejemet, hogy két hete nem játszott semmit, mit csináljon. Mert ő közben elmenne egy kicsit haknizni, vagy más városba játszani, vagy Pestre szinkronizálni, de nem tud, mert a szerződése köti. Ezek lennének a nagy átalakítási formák. De ehhez bizalomra van szükség, hogy amikor azt mondom: itt színház lesz, akkor számítsanak rá, hogy itt tényleg színház lesz. Túl sok volt a változás az elmúlt időszakban, hogy ezeket a nagy strukturális változásokat hirtelen meg tudjuk valósítani, ugyanakkor nem bújhatunk ki az alól sem, hogy egész Európában a gazdaság rosszul áll.

► És erre reagálnia kell a színháznak és alkalmazkodnia hozzá.

*GA:* A pénzosztó sem tud annyi pénzt adni, bárhogy szeretném is. Ezt tudomásul kell venni. A szponzorok is jobban megnézik, hogy hova teszik a pénzüket. Emiatt az inventivitásunk sokkal nagyobb kell, hogy legyen. Még nem tudom meggyőzni a színészeket, hogy magánvállalkozók legyenek, mert látják a gazdasági bizonytalanságot. Azt mondják, hogy inkább kevesebb pénzért dolgoznak, de legalább tudják, hogy minden hónapban megkapják azt az összeget. Ez egy bonyolult, sokismeretlenes játék, de mindig szerettem sakkozni, és úgy érzem, hogy van vagy két gyalog előnyöm.

► A nemzetis vendégjáték is, gondolom, a szakmai hitel és ismertség visszaszerzésének egyik lépése. Kinek a részéről jött a kezdeményezés?

*GA:* Én hívtam fel Alföldi Róbertet, aki rögtön tudta, hogy melyik az a két előadás, ami őt érdekli. Biztos vagyok benne, hogy ha nem lett volna ilyen, akkor nem hív, hanem nagyon udvariasan azt mondta volna, hogy ez nem megy, amiből én értem, hogy mi a helyzet. De vagyunk olyan régi viszonyban egymással, ami miatt azt érzem, hogy ez egy biztatás is a számunkra. Úgy érzem, hogy a Marosvásárhelyi Nemzeti Színháznak a Nemzeti Színházzal kell elsősorban kommunikálnia, a többi pedig kialakul.

► Látta is ezeket az előadásokat?

*GA:* Ő mindent lát, de ha nem lát, akkor remek, megbízható referensei vannak ehhez. A Nemzeti Színház igazgatójának szüksége is van erre.

► Mik a terveitek Marosvásárhelyen a közeljövőben?

*GA:* Rengeteg tervünk van. Most kezdtük el a Bölcs Náthánt próbálni Harsányi Zsolt rendezésében, utána A komédia művészete következik, Kövesdy István vezetésével a magyar tagozaton, a románon pedig gőzerővel folynak az Ötvenéves az állandó román színház Marosvásárhelyen munkálatai. Idén lesz ötven éves a román tagozat – a magyar hatvanhét éves. Nagyon szépen szeretném megünnepelni a román tagozat a jubileumát, az interkulturalitásra helyezve a hangsúlyt, hogy mit adott a két kultúra egymásnak az elmúlt ötven évben. Nem egy úgymond nacionalista ünnepet szeretnénk ülni, hanem megpróbáljuk megnézni azt, hogyan rendezett Harag György a román tagozaton, vagy hogy hogy alkotott Romulus Feneş kiváló díszlettervező a magyar tagozaton, és a többi átjárást is megismerni.

► Vagyis a közös szellemiséget keresitek meg és idézitek fel?

*GA:* Pontosan ezt szeretném. Ennek persze rengeteg ellensége van mind a két oldalról, de ha egyszerű volna a feladat, nem engem választottak volna igazgatónak. Amúgy a román tagozat két hét múlva mutatja be Spiró György Prah című darabját. Minden évben kötelező módon a román tagozat egy magyar szerző művét, a magyar pedig egy románét mutatja be. Ez az én ötletem volt, és ehhez ragaszkodom is. Úgy érzem, hogy ha a kultúra nyelvén tudunk beszélgetni, akkor valószínűleg talán a kenyérsorokban sem fogunk összeverekedni. Talán túl optimista és túl romantikus ez az álláspont, de mégis: hiszek abban, hogy a kultúra nagyon sok görcsöt fel tud oldani.

>>> A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata a 7óra7-en

_Kapcsolódó:_

>>> Budapesten a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház >>> Tragédiától Tragédiáig tart – sajtótájékoztató a Nemzetiben >>> Harsányi Zsolt: „A biztos recept birtokában elveszíteném a keresés örömét” >>> Sebestyén Aba: A Bányavirág Budapesten