► Amikor beszélgetünk, éppen zajlik a menetrendszerű, mármint az új kuratóriumi rendszerből egyenesen következő vita a hatos kategóriában a pályázati pénz elosztásáról, hogy vajon a színház vagy a tánc érdemel-e többet...
*Gergye Krisztián (GK):* Tavaly kapott először kevesebb pénzt a színház, mint a tánc. Előtte a színháznak mindig egy picivel több támogatást ítéltek meg, mint a táncosoknak. Ez az új helyzet a függetlenek közé szorult, de valójában nem függetlenként működő táncos társulatok miatt alakult ki. A pályázat során el kell dönteni, hogy hova tartozik az ember, a tánchoz, vagy a színházhoz. De én nem tudom eldönteni, hogy melyikhez tartozom...
► A társulatod neve után áll egy mottó: „nem csak tánc”. Pedig a tánc is színház – abban az értelemben, hogy emberek valamilyen formában kommunikációt folytatnak egymással.
*GK:* Ez annyira triviális dolog!
► Ha azt kérdezik tőled, hogy színházi vagy táncelőadásokat csinálsz – mit válaszolsz, hová tartozol?
*GK:* Ehhez egy bonyolult történet vezet – és ezért nem a színházasokat támadom –, aminek én a vesztese voltam. Van, akire rá lehet mondani, hogy "csak táncol", de valójában az is színházat csinál. Az évek során bekasztosodtam a táncszakmába, de a kuratóriumnak szerintem fogalma sincs arról, hogy én ténylegesen mit csinálok, és arról se, hogy mi az átjárás tánc és színház között – ahol én mozgok. Abban az érában, amikor Szabó György is kuratóriumi tag volt – ez tavaly előtt volt, őket három évre nevezték ki, abból egy ment le, aztán feloszlatták őket – ez remekül működött. A hatos kategória volt az egyetlen hely az előadó-művészeti törvényen belül, amely a lehető legdifferenciáltabban és a legjobban lekövethető módon pályázott – ez egyébként még a Szabó Györgyék előtti kuratórium idején működő AFSZSZ - Hudi László, Szögi Csaba érdeme. Számon kérték a pályázatban írtakat, és feltételeket szabtak annak, hogy ki, hogyan és miként akar és tud társulatot csinálni, projektet végrehajtani vagy egyéb módon alkotni. Ebben az érában Gergye Krisztián Társulatként pályáztam – akkor még volt átjárási lehetőség, tehát nekem nem kellett eldöntenem, hogy színház vagyok vagy tánc. Ettől függetlenül beadtam a tánchoz, meg is tartottak a táncnál, de azon belül is volt átjárási lehetőség, hogy én most társulat vagyok, vagy egyéni alkotó. Társulatként adtam be a pályázatot, de Szabó Györgyék különös figyelmessége – egyúttal bizonysága, hogy ők valóban elolvasták a pályázatot – az volt, hogy engem – egy elég szép összeggel, 17 millió forinttal – átraktak az egyéni kategóriába. Ez kimagasló összeg. A korábbi társulati támogatásomhoz képest ugyan kevesebbet kaptam valamennyivel, de ez az egész arról szólt, hogy a pályázat alapján úgy gondolták, hogy sok irányból jövő emberekkel dolgozó alkotó vagyok, de valódi társulatot nem tartok fenn. Projekttársulatnak nevezném ezt a formát – van egy csapat, akikkel gyakran dolgozom, de mindig nyitok valamerre.
► Ezek szerint ezzel nagyobb szabadságot is kaptál.
*GK:* Azzal, hogy engem a kuratórium átsorolt az egyéni alkotói kategóriába, nem kell álságos módon úgy tennem, mintha társulat fenntartására alkalmas kereteket tudnék biztosítani. Megjegyzem, 20 millió forint alatt ez szerintem lehetetlen. Így lekerült rólam az a teher, hogy havonta pár embert fixen kelljen fizetnem – azért mindenki itt él Magyarországon, és pontosan tudja, százezer forintból semmit se lehet csinálni. Amikor társulati formában működtem, akkor is azt gondoltam, hogy a nálam való munka ilyen félállás-szerű helyzet. A társulati lét alapfeltétele, hogy a művészeten belül értsük egymást, és együtt akarjunk dolgozni – ez pedig nem a társulati státusz, vagy az azon belül elfoglalt hely függvénye. Elégedett voltam az átsorolással.
Aztán a politikai váltáskor leváltották a kuratóriumot is, az új kuratórium tagjai Hegedűs Sándor, Kiss János, Mihályi Gábor és Fodor Antal lettek. A folytonosságban híve, naivan, egyéni alkotóként adtam be a pályázatot, mert a korábbi kuratórium – értve a munkámat – átsorolt ide, és miért ne vihetném ezt tovább? A pályázatom is a projekttársulati helyzetről szólt, valamint ugyanakkora összegre pályáztam, mint amennyit az előző évben megítélt összegből zárolás után megkaptam. Leírtam, hogy miért ezt a pályázatot adtam be, hogy miért szeretném visszavonni a repertoáromat, hogy miért tervezek csak perfomansz jellegű előadásokat, hogy szeretnék sokrétűen dolgozni – kvázi egy projekttársulatot vázoltam fel a pályázatomban. De amikor először meghallottam, hogy 5 és fél milliót kaptam, miközben az előző évben 17 és fél milliót ítéltek meg, miközben azt gondolom, hogy nem dolgoztam kevesebb emberrel, nem dolgoztam rosszabbul – mindegy, ebbe nem is kell belemenni –, hát az több mint lehangoló volt.
Valószínűsítem, ez összefüggésben van azzal, hogy a büdzsé keretein belül pár társulatot kiemeltté akartak tenni – ebből volt is botrány –, és a valóban független, kiemelt társulatok közé szépen besuvasztották Markó Iván Fesztiválbalettjét, Román Sándor ExperiDance-ét és a Szegedi Kortárs Balettet. Tehát három olyan csapat került be a nyolc kiemelt társulat – többek között Frenák Pál, Bozsik Yvette, Közép-Európa Táncszínház – közé bújtatva, akik 60 millió forintot vittek el az összesen 280 milliós keretből. Arra is rájöttem, hogy azon túl, hogy e három társulatot a kuratórium áttolta ezen a pályázaton – nyilván volt érte lobbi –, kitalálta azt is – persze ez továbbra is csak feltételezés –, hogy húz egy limitösszeget az egyéni alkotói kategóriában. Ez volt az 5 és fél millió forint. Így végül is egyéni alkotóként megkaptam a maximumot.
► Közben húzták meg ezt a limitet?
*GK:* Igen. És én meg persze ne szóljak egy szót se, mert a "kategórián" belül a "lehető legtöbbet" kaptam. Ehhez képest – és ez nem minősítés – kezdő társulatok, amelyek nem tekinthetők olyan nagy múltra visszatekintő csapatnak, de 7-14 millió forint között kaptak, ami szintén nem sok, és nem lehet belőle társulatot fenntartani – pont ezt felismerve tettek át engem akkor egyéni kategóriába. Az arányokat tartom sérelmesnek, és persze ebben nem a másik társulat vagy alkotó a hibás.
► Nem lehet, hogy egyszerűen nem ismerték, vagy tudták, hogy kinek és mire adják a pénzt?
*GK:* Ismerniük kellett, mert a kuratóriumban ott ült Fodor Antal, aki tanított engem a főiskolán, tehát azért – úgy gondolom – tudják, hogy ki vagyok. Gondolom, ezt honorálni is vélték, az egyéni alkotókon belül. De ha úgy van kiírva a pályázat, hogy egyéni alkotóként van egy maximális, 5 és fél millió forintos limitösszeg, akkor nyilván nem oda pályázom. Játék közben játékszabályt módosítani azért, hogy valakinek jobb legyen, nyilvánvalóan nem érvényes.
A másik fő probléma, hogy míg korábban volt lehetőség átjárásra, ezúttal ilyenre nem kerülhetett sor. Simán lehet mondani, hogy én voltam a hülye, miért pályáztam arra. Érdekes az is, ahogy pontozták a pályázatokat, ugyanis nincs összefüggésben azzal, hogy kinek mennyi támogatást adtak. Azok kaptak viszonylag normális összeget, akik társulatnak "vallották" magukat. De legyünk reálisak: 7–10–14 millió forintból valaki semmi mást nem tud csinálni, mint egy projekttársulatot fenntartani – amivel én is pályáztam.
► Te a Nemzeti Színház társulatának tagja vagy. Te lehetnél a Vidnyánszky-féle modell egyik példája, miszerint a független alkotók integrálódjanak a kőszínházakba. Mit gondolsz erről a helyzetről?
*GK:* Ez egy lehetőség és egyéni alkotói alkat kérdése, hogy ki, mit, kivel és milyen körülmények között képes megvalósítani. Azt gondolom, hogy kivételes pillanatokban nagyon jól lehet beilleszkedni egy-egy társulat életében ebbe a rendszerbe, de egy az egyben a független létformát bevinni a kőszínházi struktúrába, az majdhogynem irreális. Gondolatiságot maximum – bár azt is nehéz sok esetben. Amikor elterjedt ennek a modellnek a híre, akkor kitaláltam egy olyat – ami aztán nem valósult meg –, hogy az összes akkori független társulat, összes előadásának dvd-jét egy nagy dobozba rakja össze, és küldjük el Debrecenbe, hogy akkor jelentkeznénk a repertoárba.
Szerintem egyébként egészen egészségesen le tudom választani a függetlentől a kőszínházi létformámat, mint néha szereplő, de leginkább alkalmazott koreográfus. Nagyon szeretem azt a munkát, hiszen más a felelősség, más művészete alá kell menni. Teljesen másik funkció. Nagyon szeretem és élvezem, de ha csak ez lenne, az nyilván nem elégítene ki, emiatt csinálom a saját alkotásaimat. Vannak bizonyos művek, amik az emberben megformálódni látszanak, és van olyan, hogy csak koprodukcióban lehet létrehozni dolgokat, mert olyan háttér kell hozzá, amit csak a kőszínház tud. Nagyon jó kis fúziók tudnak létrejönni egy-egy ilyen alkalomra. Az én esetemben így született meg a két Nádas-darab a Bárkában (Találkozás és Temetés vagy a Nemzetiben a Kvartett
► De ehhez kell egy olyan munkakapcsolat, amilyen neked van Alföldi Róberttel. Ez nem feltétlenül adott mindenkinek.
*GK:* Ez az alkotók választása és döntése is, hogy mi az, ami kőszínházba való, és az is, hogy keressenek ilyen kapcsolatot. Vannak előadások, amiket lehet repertoárban játszani, és van, amiket nem. A függetlenek halála a repertoárjátszás. Én azért vontam vissza a repertoárt, mert például bármennyire is sikeres volt az Adaptácio trikolor egy kicsit nagyobb létszámú csapat szerepel benne, amit egy MU Színház nem tud finanszírozni, és én sem tudok rá annyit pályázni, hogy futtatni tudjam. Ugyanakkor nem tartottam elképzelhetőnek, hogy bevigyem egy kőszínházba, mert ott nehezebben működne. Nem akartam magamat abban az illúzióban ringatni, hogy képes vagyok fenntartani egy repertoárt. Persze nyilván ítéletnapig csinálhatnék szólókat, de az ember fejlődik és mindig másban lát fantáziát – én szeretném megőrizni az alkotói szabadságomat.
Ebből kikeveredve kerültem abba a helyzetbe, hogy kitaláltam az egész Trilógia Maratont. Hogy egyedi helyzeteket és pillanatokat tudjak generálni, azon belül pedig meg tudjam méretni magamat, azokat, akik velem dolgoznak, a tehetségünket, hogy legyen súlya és olyan helyzeteket teremteni, amikben van tétje a dolgoknak. Lehet, hogy valaki lemarad egyes részekről, lehet, hogy kevesen látják, de hiszek abban, hogy egy-egy ilyen eseményen belül – hiszen egyedi alkalmak – nagyon sok minden történik. Az energiák összeadódnak, még akkor is, ha kidolgozatlan, hiszen speciális pillanatokban nagyon sűrítetten történik valami, amiből a későbbiekben tovább lehet táplálkozni. Mindig érdekel ilyen szempontból a kihívás. Hogy ezek éles téttel rendelkezzenek, és ne hónapokig molyoljunk magunkban, önboncolva, önanalizálva minden pillanatot. Amúgy is annyira pörög a világ, ezért gondoltam, hogy ez egy jó energiahelyzet is lehet. Olyan, mintha egy mű létrehozását kiterjesztettem volna egy évre, és annak a különböző állapotait munkabemutatóként a közönség elé vittem volna.
► Ezek szerint a tavalyi évad vége vízválasztó volt, olyan értelemben, hogy eldöntötted, hogy nem szeretnéd tovább fenntartani a repertoárt.
*GK:* Illetve nem akarom azt állítani, hogy képes vagyok rá, ha egyszer nem. Nincs rá finanszírozási helyzetem, nincs rá biztonságom, nincs hozzá infrastruktúrám, nincs mögöttem kőszínház, teljesen irreális lenne az a helyzet, hogy én újra és újra szívességet kérve művészektől azt hazudjam, hogy erre képes vagyok. Ebből a függő-független állapotból akartam én valóban független lenni, hogy legalább az alkotói szabadságomban legyek tényleg független attól, hogy ne kelljen úgy csinálnom, mintha.
► Ez a Trilógia Maraton egy egészen merész dolog, hiszen az első állomása Kőszeg volt, a második Pannonhalma, a harmadik pedig a Szépművészeti Múzeum. Ez azért nem az a klasszikus forgatókönyv, hogy az emberek megveszik a jegyet és beülnek a nézőtérre. Valami teljesen más. Az is lehetett volna, hogy szeptemberben elkezded, és valamelyik, az ilyen előadásokhoz megszokott térben – MU Színházban, Trafóban – bemutatod őket. Nagyon határozottan más igény lépett be. Honnan jött az ötlet, hogy ezt Kőszegen kezdd el?
*GK:* Én kőszegi vagyok, és nagyon személyes indíttatásúnak szerettem volna ezt az egész dolgot. Kitaláltam a projektnek a szellemi vázát, hogy egy időív mentén halad a három trilógia, és azt gondoltam, hogy Kőszegre amúgy is évek óta, rendszeresen hívnak, úgyhogy érdemes lenne ott elkezdeni. Érdekes, hogy gyerekkoromban nem éreztem magam annyira otthon Kőszegen, mint ahogy most alkotóként otthon tudom magam érezni. Ott ténylegesen teljes alkotói szabadságot kapok, tehát a legzakkantabb kérésemet is teljesítik. Nagyon nyitottak. Előtte csináltam meg az Adaptáció trikolort, ami elég erősen reflektált az azóta is sajnos aktuális politikai helyzetre, és azt éreztem, hogy semmi másom nincs, minthogy személyeset mondok, vagy személyesen helyezem bele magam abba a közegbe és közösségbe, amelyben létezem. Azt gondoltam, kiírom magamból, vagy megpróbálom kiírni magamból azt a történetet, hogy újra feltépem a saját életemnek akár már pofátlanul személyes, intim részeit is, és kíváncsi voltam, hogy ezt a történetiséget hogyan tudom értékelni, illetve hogyan tudom most társadalmi közegbe átemelni. De ez nem puszta önmutogatás. Csak a személyesből lehet túllépni az embernek önmagán, és azáltal gondolkodni valahogy az emberi léthelyzetről – ha már ilyen magasröptűen beszélgetünk.
► De ebből a szempontból az első trilógiának volt egy íve is, hiszen az első rész a szabad ég alatt játszódott – ebben a totális színházi formában sokkal személyesebben fogalmazta meg az ember és a világ viszonyát, ami fokozatosan jutott el a harmadik részre oda, hogy ugyanannak az embernek már aktuális helyzetekhez, a művészethez való viszonyát láthattuk.
*GK:* Idézőjelbe véve sokkal meseszerűbb volt az első rész, sokkal gyermekibb. Az még nem annyira a művészsorsról szólt, míg a Szépművészeti Múzeumban játszódó darab a kirakott művészt, mint objektumot vizsgálta, hogy az tárgy? nem tárgy? hungarikum? vagy micsoda? És főleg az érdekelt, hogy egy kiállítás finisszázsára az ember odarakja magát, mint egy tárgyat, amely magáról beszél. Inkább a művészi létforma mai, magyar kérdőjeleit próbáltam megfogalmazni, azt is persze személyesen – úgy gondolom az ember teste a legintimebb személyessége. Nyilván tűnhet ez néha provokatívnak vagy öntetszelgőnek. De túlmutat rajtam.
► Ha jól olvassuk ezt a trilógiát, akkor a fekete bárány te vagy. Mennyire érzed magad fekete báránynak? Utólagos érzés vagy állandó?
*GK:* Amit Kőszegen meg talán Pannonhalmán próbáltam hangsúlyozni, hogy ez a gyökértelenség, mint olyan, ez nem indentitástalanság. Az identitás nagyon erősen megtalálja az embert. Csakhogy az én identitásom a gyökértelenségből fakad. A művészetben és a táncban tudtam valamilyen szinten gyökeret ereszteni. Igazából felvállalom ezt a fekete bárány szerepet. Nem kérdés, hogy én magamról azt mondom-e vagy sem, hogy az vagyok – ez különben is: kit érdekel? –, hanem, hogy én ezt a szerepet bevállalom, ha valaki annak tart.
► Van egy közeg, amiről úgy gondolod, érdemes beszélni, látsz benne bizonyos dolgokat, amiket meg akarsz mutatni. Vagyis van cél. A mi társadalmunkban viszont nagyon ritka, amikor az ember világosan látja ezt a célt. A fekete bárányság mintha erre reflektálna. Mintha az lenne a furcsa, hogy látunk valamifajta célt magunk előtt, és nem csak megyünk a falnak.
*GK:* Abszolút így van. Furcsa, amikor valaki a helyén van. Persze én se vagyok a helyemen, mert hogy lehetne helyén az ember ilyen körülmények között? De magamban én otthon vagyok, azt hiszem, értitek. Ehhez elég sok partnert is találok.
► A második trilógia – aminek az első részét már láttuk, a második és a harmadik még előttünk áll – egy-egy képzőművész köré szerveződik. Miért ebbe az irányba halad? Sőt, az első trilógia utolsó részében már megjelent a képzőművészet, hiszen nyolc nő volt a színpadon, ahogy a Szépművészeti épp aktuális kiállításának címe is ez volt, és a színpadon is voltak képek.
*GK:* A nyolcak portréi voltak a színen. Egyrészt a nyolcaknak az alkotói világa annyira sokrétű és mégis annyira egységes, hogy abba nagyon könnyen bele tudtam illeszkedni. Ugyanakkor érdekel a múzsaság kérdése, nagyon foglalkoztat, hogy milyen a művészet és a múzsa viszonya, mi a művészet alanya, tárgya, milyen a művész helyzete, léthelyzetének a maximuma. A Szépművészetiben főleg a finisszázs volt az, ami érdekelt, maguk a nyolcak, illetve a magyar kontextus is. Talán a pannonhalmi annyira nem, de a kőszegi is és ez a rész is elég sok aktuálpolitikai reflexiót tartalmazott. És hogy miért éppen festők? Talán azért, mert így indult a pályám, benne van a véremben, képzőművész akartam lenni. Talán erre a szintre is eljuthatok egyszer – majd ha már nem táncolok.
► Akkor találó, hogy ennek a trilógiának az utolsó részét David Lynchnek szenteled, aki szintén képzőművészként indult, sőt most is készít képeket.
*GK:* Igen, Lynchnek egyértelműen a festményeiből, nem a filmjeiből indulok ki. Persze vizuálisan nem választható el a kettő egymástól, sőt...
► Mindig erőteljes kérdés volt, hogy mi a művészet szerepe ma és attól egy alkotó nem tudja magát függetleníteni. Ma az anyagiak függvényében – állami szerepvállalás a kultúrában kontra civil mecenatúra – is fontos ez. Most nem feltétlenül az előadásokhoz kapcsolódva kérdezem: mit gondolsz, az emberek ma minek látják a művészt? Hol van a jelenlegi társadalomban a művész helye?
*GK:* Nem biztos, hogy baj, hogy már nincs az a búra a művészek körül, mint ami régen volt. Ma már nem fogják ki Blaha Lujza szekere elől a lovakat. De nem ebből a szempontból közelítek a kérdéshez, nem tudom, mit vagy kit gondolnak az emberek művésznek. Engem az érdekel a művészetben, hogy legyen benne kommunikáció, hogy amire rákérdezni vágyok, vagy rákérdezek, arra legyen reflexió, vagy legalább lehessen reflexió. Közben persze elég nehéz párbeszédhelyzetben vannak a nézők, hisz hogyan tudnak reflektálni? De előadás közben, energiában abszolút lehet érzékelni a figyelmüket.
► Ezért is kezdtél új tereket és formákat keresni?
*GK:* Egyrészt mindig nagyon izgalmas az a fajta közelség, amire ezekben a performanszokban lehetőségünk volt. Érdekes helyzetek alakulnak, kérdés, mi számít ebből a szempontból provokációnak, mitől az, vagy mi az amitől már megijed a néző. Az érdekel még, hogy milyen egyéb közegekben lehet még művészetet létrehozni. Nagyon ösztönzőnek tartok minden egyes színházi dobozból való kimozdulást. A Feltépett múltnál kimondottan inspirált, hogy színházidegen helyzetekben próbáljunk meg előadást, performanszot csinálni.
► Tulajdonképpen minden tér alkalmas művészetre. Viszont azért ez szembe megy azzal a kőszínházi struktúrával, hogy rakjuk bele a színházat egy épületbe.
*GK:* Ettől függetlenül imádom a kőszínházat, a színpadot, és azt hiszem, az egyik termékenyíti meg a másikat. Például az első trilógia három részének kvázi szabadtéri helyzetét berakni a MU Színházba izgalmas munka volt – bár kvázi színháztalanítottam a teret azáltal, hogy egy fotózás közegébe helyeztem az egészet. Azért is volt érdekes a feladat, mert az előző részek emlékeit sűrítettem bele egy színházi térbe. A mostani trilógiát – talán a képzőművészethez való kötődésem intimitása miatt – kimondottan a MU Színház színpadán bírtam elképzelni. Illetve van ebben némi bezárkózás is. Hogy a harmadik trilógia miként és hogyan fog történni – nem tudom. Lehet, hogy olyan szélsőséges helyzetek felé viszem el, mintha egy filmforgatás intim zártságában, egy szobában lennénk, kevés, kiváltságos helyzetbe hozott néző előtt. Mindenesetre kifejezetten keresni fogom a szélsőséges helyzetet.
Azt még hozzá kell tenni, hogy az első három előadásra még volt pénzem, a mostanira már nulla forint van. A MU Színház támogat annyival, hogy ad bizonyos összeget egy-egy előadásért. De a harmadik trilógiára már nincsen pénzem. Innentől kezdve megint visszasüllyedtem a szívességszínház kategóriába, amikor valódi belső szívességből jön el egy művész valamit csinálni – boldog lennék, ha ezért meg lehetne őket fizetni.
► Még öt előadás van hátra?
*GK:* Úgy terveztem, hogy három előadást követ egy összegzés. Ebből állna össze a tizennégy stáció. Azonban a három festőművész, Francis Bacon, Lucian Freud és David Lynch között annyira adekvát az összekapcsolódás, hogy ugyan a képzőművészeti íve megvan az előadásoknak, de nem tudnám őket egyben összegezni. Muszáj valahogy általuk megélnem a jelenemet, illetve a velem dolgozó embereknek a tőlem elválasztható saját jelenét ezeken a világokon belül. Nem tudom elképzelni, hogy ebből a három festőből adódó helyzeteket egybe kapcsoljam egy előadás erejéig. Azt hiszem, inkább jobb alaposan átszűrni magunkat ezeken a nagyon erőteljesen vizuális, mélylélektani, realista, szürrealista világokon. Úgyhogy ennek nem lesz végösszegzése, de azt, hogy a Bacont például háromszorozom, azt nem számítom külön stációnak, hanem egy résznek gondolom. Csak abban a saját jelenemnek a kérdéskörében olyan dolgokra találtam rá, amit minél több pillanatban szerettem volna kipróbálni. Kettő is volt belőle, az egyikben egy színészpartnerrel, a másikban pedig az ő hiányából dolgoztam. Nagyon izgatott a helyzet, hogy az ember öndefiníciója valakihez képest micsoda, illetve valakinek a hiányában micsoda. Ugyanaz volt a váza és a szerkezete a két előadásnak, csak kiemeltem vagy beletettem egy-egy elemet. Hogy a harmadik esetében mi lesz az a kis dolog, amitől ezen tovább tudunk lépni, azt még nem találtam ki.
► Van valami plusz ebben azáltal, hogy most a második és a harmadik rész két egymást követő napon – március 17-én és 18-án – lesz?
*GK:* Ezt most úgy veszem összegzésnek, hogy mind a három egymást követő napokon lesz. Tehát a Bacont még egyszer megismétlem – addig megálmodom, hogy mi az a plusz erő, amitől ez működni fog –, utána jön a Lucian Freudból készített rész, amiben – hogy a hosszú hétvégének is legyen előnye – az összes eddigi szereplőt szeretném felvonultatni, akik eddig megjelentek a maratonban. Szeretnék egy kicsit kimozdulni saját magamból, szeretném az egyedi emberi történeteket kibontani, ahogyan azt teszik Freud festményei. Olyan mélységek liturgiájával találkozik az ember, hogy csak vonulnak a karakterek benne. Láttatok már Lucian Freudot élőben?
► Sajátosan pszichologizáló a látványvilága, ahogy kezeli az emberi arcokat és a testet. Mindig szigorúan realista marad, de közben mégis belenyúl a valóságba. Azért érdekes, hogy egy trilógiába teszed őt Lynchcsel és Baconnel, mert az utóbbi kettő egyfajta szürrealista világot ábrázol, szinte kivehető alakok és figurák nélkül.
*GK:* Igen, a technikájuk között is van különbség. De ami nagyon izgalmas még Freudban, hogy – amikor Londonban láttam először élőben a képeit, akkor vettem észre – olyan dimenziótörések jönnek létre, és olyan plusz rálátások születnek meg, hogy kvázi elrepülsz tőle. Egy könyvben nézve a képeit ez a perspektíva nem is fogható föl. Remélem, ha sikerül egy kis pénzt összeszednem, akkor meg fogom tudni csinálni ezt a tércsalást. David Lynchre egy teljesen improvizatív elmebetegséget szeretnék végrehajtani a munkatársaimmal. Míg a Francis Bacon-ös előadás strukturálisan felépített a Nádas-idézetek és a festmények címe által, és ugyanez a vezetettség meglesz a második részben is, addig az utolsóban azt a kérdést szeretném feltenni, hogy mi van, ha nem vezetek senkit. Mi van, ha felvállalom a helyzeteket, hogy milyen közünk van egymáshoz? Mintha mindenki a saját maga filmjét akarná leforgatni, egy időben. De hogy ebből mi lesz? Biztos történni fog valami nagyon sajátos dolog a véletlenszerű dramaturgia mentén. Ebben szeretnék a legkevésbé megkötni dolgokat. Azt gondolom, minden egyes szereplővel megbeszélek egy saját improvizációs helyzetet, hogy milyen sztorit kellene a színpadra tennie, de hogy mi mentén, kivel találkozva, ütközve, azt nem szeretném meghatározni. Hogy ebből milyen gubanc alakul ki, majd kiderül. Óriási bukta is lehet. Azt gondolom, hogy egy ilyen kísérletező helyzetben, mint amilyen a maraton, muszáj, hogy adjak felületet véletlenszerű helyzeteknek... miközben nem hiszek a véletlenekben. Eddig minden improvizatív helyzetben nagy csoda élmény ért. Most extrán szeretném elszabadítani ezeket a dolgokat.
► Mi lesz a harmadik trilógia címe?
*GK:* Testre szabott idő. Ilyen költői.
► Akkor nem a jövőről szól.
*GK:* Nem, illetve annyiban igen, hogy ha testre szabod az időt, akkor te alakítod a saját sorsodat. Egyébként fordítva volt, ez lett volna a második rész, és a Folyamatos jelen az utolsó, de rájöttem, hogy nem ez a sorrend. Mert a folyamatos jelenben még nem feltétlenül tud dolgokat az ember, hanem jelen van, tapasztal ilyen-olyan szituációkban. A Testre szabott időben az érdekel, hogy hogyan vállalom fel saját magamat ahhoz képest, ahogyan alakítom a saját sorsomat. Vagy ha netán tragikus sors az enyém, akkor azt hogyan fogadom el. És aztán ebből lesz az Opera amorale...
► Amorális opera? Sokat sejtető a cím...
*GK:* Évek óta itt van a fejemben ez a cím. Nagyon nagy ívekben gondolkozva, nagyon sok szereplővel, valóban énekesekkel, valóban egy operát szeretnék csinálni. Bella Mátéval szeretném megíratni a zenét, Philipp György vezényelné és szerintem szerepelné is. Illetve a táncot, mint műfajt az operaénekesek szerepjelenlétének magasságába emelném. Hogy egy szóló tánc olyan energiajelenléttel és súllyal bírjon az operán belül, mint egy ária. Szeretnék egyenrangúságot adni egy nagyon furcsa történeten keresztül a táncosoknak és az operaénekeseknek.
► Kortárs tánc és színház mellé bejön még egy virágzó műfaj, a kortárs opera. Nagyon izgalmas vállalás, de azért nem lehet olcsó.
*GK:* Nem is tudom, ezzel aztán hova pályázzak...
► Pedig el kell döntened... De viccen kívül: szerinted van esély befejezni ezt a vállalást, ahogy elképzelted? És egyáltalán mi a jövő?
*GK:* Egy munkatársammal beszélgettem, hogy mire pályázzunk az Előadó-művészeti Kollégiumnál, és kérdezte, hogy miért nem csinálok végre egy forgalmazható produkciót. Minél kevesebb a pénz, annál nagyobb projektekben gondolkodom. Mit csináljak? Ez foglalkoztat. Előre kell menekülni. Az operát szívesen játszanám repertoárban, de majd meglátjuk.
► Látsz esélyt rá, hogy befejeződjön? Elképzelhető, hogy megjelenik egy támogató? Vagy marad a "szívességszínház"?
*GK:* Ha valamennyi pénzt összeszed rá az ember, akkor is vannak mögötte szívességek, hiszen csak minimális, jelképes honoráriumokat lehet adni. Örülnék, ha fejlődne a mecenatúra, ha emberek elgondolkodnának azon, hogy ki mit és miért csinál. Ha valódi érdeklődés lenne az iránt, hogy mi születik meg ezekből a munkákból. De ezek annyira speciális alkalmak, hogy muszáj független helyzetben tartani. Bízom abban, hogy a kortárs opera műfaja, ha máshol nem, akkor a kortárstánc-helyszíneken megpróbálhat előrenyomulni, ha már az Operaház erre kevés lehetőséget ad. Nem gondolom magamat kortárs operarendezőnek, csak ez az a műfaj, amiben lehet ezt a sokrétűséget és sokirányúságot egymás felé közelíteni. Mindegy: nyitottnak kell lenni a történetek felé, mert azok a történetek, amik meg akarnak valósulni, azok meg is fognak valósulni.
► Mi a távlati jövő? Ha jelen állapotok maradnak, akkor nagyon nehéz lesz. Szerinted van esély rá, hogy a mecenatúra és a színház egymásra találjon?
*GK:* Egy idő után kénytelen lesz, mondom, mert ha ez nem következik be, akkor európai meg világszinten gondolkodunk negatívan. A kis magyar valóságon belül is nagyon szomorú ez az egész. Ezért és sok más miatt is nagyon fontos lenne európainak gondolni magunkat itt, Magyarországon. Nem biztos, hogy ez a jó irány, amerre most megyünk, sőt: ez nem is irány. Nincsenek illúzióim, de ettől függetlenül én megyek feléjük.
A Maraton Trilógia a 7óra7 oldalain:
- I/1.: Passio reversible előadás | nézőpont
- I/2.: Áldozat előadás | nézőpont
- I/3.: Csendélet zajjal előadás | nézőpont
- II/1.: Studies of the Human Body előadás | nézőpont március 16. 20:00, MU Színház
- II/2.: Meztelen portré március 17. 20:00, MU Színház
- II/3.: Abszurd március 18. 20:00, MU Színház
