► Tavaly, a Black Comedy előadásban léptél színpadra először Pécsett, a szabadtérin. Hogy érkezett a felkérés?

*Kulcsár Viktória (KV):* Érdekes helyzet volt. Hallottuk, hogy Pécsett be akarják mutatni a János vitézt és ezt megemlítettük Novák Eszternek, aki felhívta az igazgatót, Rázga Miklóst, hogy vannak ám itt tehetséges fiatal zenés-színész hallgatók. Miklós, Böhm Györggyel, Méhes Lászlóval, Nagy Viktorral, Szikora Jánossal Pestre jött meghallgatni minket. Az osztályunk fele vett részt ezen, és leginkább a János vitézből énekeltünk. Szikora félrehívta Esztert – akkor még nem értettem miért –, majd egy nappal később jött a telefon: Rázga Miklós hívott, hogy a János vitézről még ugyan nem tudnak semmit, de Szikora azt mondta, hogy velem szeretne dolgozni nyáron a Black Comedyben, elvállalom-e. Mondtam, hogy persze. Bár akkorra repülőjegyem volt Írországba, a bátyámékhoz.

► Akkor választanod kellett.

*KV:* Bár nagyon sajnáltam, hogy nem mehetek ki a testvéremékhez, mégis egyértelmű volt, hogy ekkora lehetőséget nem hagyhatok ki, ráadásul jó szerep. Na jó, ezt akkor nem teljesen gondoltam így... mára már megszerettem. Úgy hívtak fel, hogy, igaz, ez egy nyári produkció, de később bekerül majd a Nemzeti Színházba – ez tette igazán egyértelművé a választásom. Így nagyobb esélyt láttam arra, hogy akkor talán lesz majd itt még más munkám is és egy kicsit jobban reménykedhettem abban, hogy a János vitézben megkaphatom a francia királylányt. Rá egy hétre kiderült, hogy a János vitézben mint Iluska és mint francia királylány is számítanak rám.

► A pécsi közönséggel a Káptalan utcái szabadtéri színpadon szembesültél. Voltál már ilyen klasszikus szabadtéri színpadon?

*KV:* A Szegedi Szabadtérin, amikor Novák Eszter a My Fair Ladyt rendezte, vitte az osztályt magával. Akkor például egy kisebb, nevesített szerepet is kaptam. De az más helyzet volt, mert ott sokkal nagyobb a színpad és a nézőtér, minden mikroporttal hangosítva is van. Itt mások az arányok, a színpad ugyan hatalmas, de a szegedinél jóval kisebb, nem szoktak mindent hangosítani. Nem könnyű frissen kikerülve a Színmű kis, fekete 46-os osztályterméből egyszer csak egy hatalmas teret bebeszélni – ilyenkor hirtelen előjön az ember összes beszédhibája és ennek az összes technikai nehézsége. Furcsa tapasztalás volt. Közben nyilván nagyon jó, mert úgy voltam vele, hogy ha ezt a teret be tudtam beszélni, akkor talán a nagyszínpaddal sem lesz baj. Jó, annó már játszottam Pécsett, a POSZT-on, amikor Gothár Péter A filozófus rendezése a versenyprogramba került, de az egy szűkített tér volt. Nagyon más különböző méretű, és akusztikájú színpadokon játszani. Más-más technikát követel.

► A társulat hogyan fogadott benneteket? Az érkezésetek elég jelentős vérfrissítés itt...

*KV:* Ez egy nagyon pici társulat, tényleg agyondolgozza magát mindenki, emiatt azt hiszem, örültek nekünk. Nem tapasztaltam olyasmit, amit hallani lehet, hogy a vidéki színházakban mennek az intrikák és mindenki fúr mindenkit. Eleinte féltünk, mert tartottunk tőle, hogy lesznek, akik féltik a szerepköreiket. Szerintem nem volt ilyen, sőt. Három játszóhelye van a színháznak és 13 társulati tagja. Emiatt mindenki benne van mindenben, egyesek már most elérték a századik előadást az évadban, havi huszonnyolcszor lépnek színpadra. Szóval nekik is jó, ha van frissítés. Meg tudják, hogy kellenek a fiatalok.

Vicces, hogy itt a Kamaraszínház nagyobb, mint mondjuk az Örkény vagy a Katona. Más az itteni munkamorál. A rengeteg előadás miatt nehéz dolgozni is, pl. ez a hetünk úgy telik el, hogy a Lopahinunk minden nap dupla előadást játszik, a Ljubov Andrejevnánk pedig öt vagy hat nap duplázik a héten, ami azt jelenti, hogy érdemben nem tudunk próbálni, csak reggel kilenctől egyig. Így nagyon nehéz – nem is csodálom, ha néha felteszik a kezüket. Pesten nem tűntek ennyire hajszoltnak a színészek, bár tudom, hogy ők is számos munkát vállalnak a színházon kívül.

► De van szünetük, nincs benne mindenki mindegyik bemutatóban.

*KV:* Teljesen más az alaphelyzet, Pesten általában többfélét csinálhat a színész. Színesebb a paletta. Több az inger. Szinkron, rádió, film, médiaszereplés, külső produkció... Emiatt egyébként nehéz is összehasonlítani a kettőt. A nézők között Pesten meghatározó, hogy melyik színház nézői. Vannak tipikus katonás nézők, tipikus örkényes nézők. Itt ez sokkal összetettebb: a bérlet összeállítás például nagyon meghatározza az aznapi közönséget – van nyugdíjas meg ifjúsági bérlet. Az is különbség mondjuk a Katona és a pécsi színház között, hogy ott két játszóhelyen kell elosztani a színészeket, itt pedig háromban, miközben kevesebb a színész.

► Akkor itt nagy szükség van rátok. Gondolkodnak bennetek hosszútávon, ti is úgy vagytok itt, mint az osztálytársaitok Miskolcon, hogy több évadra hívták őket?

*KV:* Konkrétan nem volt még erről szó, de a tapasztalataim alapján elég valószínű, hogy ez hosszú távú közös munka lehet. Emberre szükség van, kipróbáltak minket, és valószínűleg helytálltunk, mert már a negyedik bemutatóm lesz itt. Különben még e. h. vagyok, de közben mint vendégművészt kezelnek minket, nagyon pozitívan állnak hozzánk. Nem iskolásnak, hanem kollégáknak tekintenek bennünket, ami nagyon jó.

► És van kedved pécsi színésznek lenni?

*KV:* Kicsit szerencsétlen a helyzetem, mert hajdúböszörményi vagyok, aztán amikor felvettek az egyetemre, Pesten kialakítottam a saját életemet, aztán egyszer csak elkerültem ide, amivel nem lenne semmi baj, ha a magyarországi tömegközlekedés működőképes lenne – pláne kutyástul, mert időközben lett egy kiskutyám is. Szóval emiatt nehéz. Ugyanakkor csodálatos lehetőségeket kaptam és a jövő évadban is jelentős feladatok várnak rám. Ekkora bizalmat talán meg sem érdemlek. Bíznak bennünk. A nézők is kedvelnek és érdeklődnek. Amíg ez így van, addig jó itt lenni.

► Amikor öt évvel ezelőtt beléptél Színművészeti Egyetemre, akkor erre számítottál – vagy valami egészen másra?

*KV:* Nem voltak ilyen jellegű elképzeléseim. Közben alakult ki, hogy hova szeretnék menni vagy mi a vágyálmom. Amíg nem vettek fel, addig szép leányálom volt a színészet, amihez kellett valami: a Színmű, hogy ott tényleg fejlődjek, bővüljön a színészi eszköztáram, és tényleg színésznő legyen belőlem. Az első évben kezdtem el nézelődni és másodikra kialakult, hogy a Katona József Színházban és az Örkény István Színházban szeretnék játszani. Vicces volt, amikor harmadikban jött Máté Gábor kurzust tartani, és feltett egy kérdést, én egyből azt válaszoltam, hogy a Katonában szeretnék játszani – amúgy a kérdés nem is erre vonatkozott, félreértettem. Ez kissé kínos volt, ezután szemlesütve járkáltam előtte. De végül is bejött. Az első gyakorlati munkám a Katonában volt. Gothár Péter hívott a kurzusa után. Aztán mentem az Örkénybe. Egy kaposvári munka nem jött össze, aminek köszönhetően szabad lettem és Zsótér Sándor megkérdezte, hogy játszanék-e a Nórában (Mi történt, miután Nóra elhagyta a férjét, avagy a társaságok támaszai ennek köszönhettem aztán, hogy Ascher Tamás mondta, hogy a következőben, a Peer Gyntben is legyek benne. Maguktól alakultak a dolgok. Amikor felvettek, akkor csak a feladatot láttam magam előtt, amit teljesíteni kell, tisztában voltam azzal, hogy milyen a munkatempó. Az első két évben arra koncentrál az ember, hogy ezt tudja tartani, harmadikban már persze elkezd tervezni.

► Tehát harmadikosként teljesült az álmod, úgyhogy most már jöhet a többi...

*KV:* Igen, azért szerencsés embernek mondhatom magam. Első gyakorlati évem Pesten, szakmai szemmel nézve talán a legjobb helyeken tölthettem. Aztán az ember mérlegel, hogy megéri-e Pesten színházban maradni kisebb szerepekkel, vagy nem is szerepekkel, csak beállni statisztálni, vagy inkább vidékre kell menni, ahol szeretettel fogadnak és sok nagy feladatot bíznak rád. Elsőre nem tartottam magamat késznek arra, hogy főszerepeket játsszak, úgy fogalmaztam meg, hogy szerepeket szeretnék, ha nem is főszerepeket, de szerepeket, és majd haladok felfelé a létrán. A Katonában egy igazán szép szereppel kezdtem, utána jöttek kisebbek, Pécsett pedig a János vitézben és a Black Comedyben nagyobbak. Nem is mondom, hogy adjanak nekem kisebbeket, örülök, hogy ezek vannak, de nem dőlök a kardomba, ha nem én leszek a nagy primadonna.

► A vidéki színházakban az nagyon jó, hogy elvileg vetésforgó van: kapsz egy nagyobb szerepet és utána kisebbeket, hogy tudjon az ember pihenni és mindenki lehetőséghez jusson. Tapasztalatszerzésnek ez nagyon jó.

*KV:* Igen, folyamatos kihívás van. Mi most ismerjük meg magunkat megint. Az, hogy egy fekete teremben saját osztálytársaimmal, saját tanárainknak kell bizonyítanunk teljesen más feladat. Nem mondom, hogy nem lettem vérvörös és nem reszkettek a kezeim, amikor az első sorban Zsótér Sándorok, Ascher Tamások, Zsámbéki és Máté Gáborok... ültek. Egészen más az iskolai közeg után itt dolgozni, ismeretlen emberekkel, ismeretlen közönségnek. Ez egy egészen másfajta önismeretet is igényel.

► Úgy tűnik, számodra ez az ötödik év sikertörténet. Hamarosan vége ennek az évadnak, és kihullik a színlapokon a neved mögül az e. h. Hiányozni fog valami? Vagy jó, hogy vége van?

*KV:* Nagyon szeretem az egyetemet, már most nagyon hiányzik, hogy nincsenek közös munkáink. Igaz: már annyira ismertük egymást, hogy nagyon össze tudtunk veszni vizsgák után, vagy próbák közben. Ez nem hiányzik. Nyilván ha egy társulatba beilleszkedik az ember, akkor a második év után elő tud jönni ilyesmi. Itt most még nincs ez, itt finoman zajlik mindez. Hiányozni fog, hogy kísérletezhettünk, tanulhattunk. Jó volt látni egymás fejlődését. Voltak, akik jól tudtak egymással dolgozni, és a második évre az is kiderült, hogy kik azok, akik nem. Nem azért, mert nem szeretjük, hanem mert nem inspiráljuk egymást. De volt olyan is, hogy akivel az elején nem tudtam együtt dolgozni – most pont összekerültem vele, a Csehovban az Ódryn – és most minden tökéletesen működött.

Az mondjuk nem volt túl jó, amikor reggel kilenctől bent voltunk az egyetemen, és hajnali hatkor – a takarítónéni az aulát takarította már – mentem haza, aztán reggel kilencre mentem újra mozgásórára. Meg a vizsgaidőszakok sem fognak hiányozni, amikor az embernek van tizenhét jelenete, reggel kilenctől hajnali négyig csinálja őket, és még nem végzett velük. Magánélet nincs. Hirtelen a barátai is lemorzsolódnak mellőle... szóval ez a "börtönélet" nem hiányzik. Erős emlékem, amikor május 1. környékén Oleg Zsukovszkijjal volt egy kurzusunk a pici fekete termek egyikében – talán ezek a pici fekete termek sem fognak hiányozni – kinyitottuk az ablakot, és egy lufi szállt el a szemünk előtt... És az jutott eszembe, hogy két órája tekergünk egy metronómra, már semmi kedvem semmihez, nem aludtam egy hete, közben száll fel egy lufi, lent a tavaszi napsütésben él a város, boldogan ugrálnak a kislányok és mennek az apukájukkal. Ezek kicsit keserű élmények... ugyanakkor viccesek is, így visszagondolva.

► Amíg az emberek élik az életüket, addig a színész...

*KV:* Más az élettempó, az biztos. Sokan irigykednek, hogy nekünk csak kilencre vagy tízre kell járnunk. De közben esti műszak is van, sőt ha lelkesebb a színész, akkor tovább marad. Ezzel persze sok mindentől megfosztja magát. Én még nem is tartok ott, hogy családban gondolkodjak, így egy kicsit egyszerűbb, de azt nem tudom elképzelni, hogy mi lesz, aztán. Amikor már, megmozdulnak, az eddig elnyomott anyai ösztönök. Ilyenkor már ezen is kattog az ember.

► Kívülről ebbe a néző bele se gondol, a színészé olyan irigyelt foglalkozásnak tűnik.

*KV:* Sokat beszélgetek mostanában ilyenekről, mert a távolság végett sokat utazom, és mostanában a telekocsit használom, ami azt jelenti, hogy idegenekhez ül be az ember – nagyon jól működik a rendszer egyébként. Ekkor nyilván megismerkedünk egymással kicsit, és eljut oda a beszélgetés, hogy a színházban dolgozom és színész vagyok. És akkor elindulnak a szokásos témák, például, hogy gyerekkorukban mennyit jártak színházba, mennyire szerették és mennyire sajnálják, hogy most már nincs rá idejük és pénzük. Pécs felé nyilván pécsiekkel utazom, odafelé az utazók körülbelül 5%-a mondta, hogy volt a pécsi színházban az utóbbi időszakban, ők leginkább A dzsungel könyvét látták, egy ember mondta, hogy a lánya látta a János vitézt. Budapest felé a Pesten élők pedig általában az Operettszínházat és a Madáchot emlegetik. A Nemzeti, amit mint nem zenés színház, még talán megemlítenek. Amikor szóba kerül a színészet, a telekocsiban nem hiszik el, hogy mennyit dolgozunk. Azt gondolják, hogy felmegyünk a színpadra, és játszunk egy kicsit. Azt szokták nehézségként mondani, hogy ennyi szöveget nem tudnának megtanulni. Akkor elmagyarázom nekik, hogy a szövegtanulás annyira nem is nehéz, mert azt tudja az ember mihez kötni ...mozgáshoz, meg ott a partner, aki mindig segít, tehát beépülnek dolgok. Akkor felteszik a kérdést, hogy mit kell akkor ezen ennyit dolgozni? Ilyenkor mesélek arról, hogy miket kell tudni, hogy mennyi ötlet, kreativitás, szellemi munka kell hozzá, hogy poénok, szereplők kerülhetnek bele, nem feltétlen van megírva minden, hogy dalokat kell megtanulni, hogy egyáltalán... ez egy külön szakma. Mindig hüledeznek ezen. Amikor az egyetemről mesélek, azt gyakorlatilag szerintem el sem hiszik. Már többen mondták, hogy a lányuk biztos nem lesz színésznő. Ilyenkor azt felelem, hogy azért nem olyan rossz az, sőt egyébként jó, mert stramm emberek jönnek ki, akik dolgozni akarnak – és szeretnek is.

► Ezek szerint te stramm ember vagy.

*KV:* Novák Eszter azt mondta egyszer rám, hogy egy versenyló vagyok. Félreértések elkerülése végett: ezt szimbolikusan értette. A tavasz ébredése vizsgánk volt és nekem volt a legtöbb jelenetem benne. Reggel kilenctől minden nap bementem, és hajnali 3-ig, 4-ig dolgoztam bent, különböző karakterekkel. Egy ilyen nap után, amikor bent maradtunk beszélgetni, akkor mondta ezt. Azt hiszem, tényleg jó lehet a munkabírásom.

► Hány előadásod volt a héten?

*KV:* Ez pihenős hét, három vagy négy előadásom volt. Most nincsenek is dupla előadásaim, a múlt héten volt öt A sivatag hercege és két Black Comedy.

► De közben próbálsz.

*KV:* Igen. Néztek is ránk nemrég a színházban, mert ki volt írva a próbatáblára, hogy Mikola Gergő, Kulcsár Viktória este 10-től próbál. Gergő estig játszott, és máskor nem tudtuk megnézni a jelenetünket. Mindenki kérdezte, hogy ez el van írva, vagy ez komoly? Igen, mondtuk, mi írattuk ki, mert akkor tudunk dolgozni. Erre ők: ilyet még nem is láttak! És nagyon sajnáltak minket. Nekünk meg mindegy, mert az egyetemen ekkor mindig próbáltunk: 6-ig általában óráink voltak, utána egy kis pihenő, majd hajnalig dolgoztunk a jeleneteken. A hasznos időszakom olyan éjfél után kezdődött.

► Gondolom, most a Cseresznyéskert esetében is így lesz...

*KV:* Nem tudom még. Nagyon ígéretesnek tűnik, de még nem tudom, mi sül ki belőle. A rendezőt, Dömét (Dömötör Tamás – a szerk.) nagyon megkedveltem, nagyon jó gondolkodású ember. Értékes munka folyik a próbán, és ilyenkor valahogy senki nem fáradt. De hogy mit hozunk ki belőle, március végére kiderül.

_Végzős színészek 2013:_

1. Ágoston Péter: Két Valahol Európában között 2. Nagyhegyesi Zoltán: Többféle gól létezik 3. Szilágyi Csenge: Színészemberek 4. Kosik Anita: Lássátok meg, ember vagyok! 5. Dénes Viktor: De akkor miért harcolunk? 6. Törőcsik Franciska: Nem lehet megunni 7. Szabó Irén: Szeretem, ha nyílik a tér 8. Ódor Kristóf: Nem akartam lenni igazán semmi, így hát lettem színész