► Ha jól tudom, először 2007-ben szerepeltél a Bárka Színház Mágnás Miska előadásában. Ebből arra következtetek, hogy régóta foglalkoztat a színészet gondolata. Jól emlékszem, hogy ez KIMI-s vizsgaelőadás volt?
*Marofka Mátyás (MM):* Igen, a Bárkában voltam egy évet az egyetem előtt, azelőtt pedig a Magyar Színház Akadémiáján. A Bárkában a korábban végzett osztály készített egy vizsgaelőadást, amit aztán repertoáron tartottak, ez volt a Mágnás Miska. Ebbe ugrottam be. Nagyon szerettem azt az előadást. Jártunk vele Szlovákiában is, kétszer vagy háromszor játszottuk olyan embereknek, akik valószínűleg még életükben nem láttak színházat előtte. Nagyon meghatározó élmény volt, tipikusan az, amikor beleszólnak az előadásba, válaszolnak a kérdésekre; a nézők igazi résztvevők voltak.
► Mi volt az utad a Magyar Színházig, és aztán az Színművészetiig? Miért választottad éppen a színészetet?
*MM:* Gyerekként szerepeltem Szolnokon, a Szigligeti Színházban a Twist Oliver című előadásban, amit Bor József rendezett. Nagyon jó élmény volt, még mindig emlékszem a dalra, amit énekeltünk. Meg arra, hogy valójában nem vált külön az öltöző és a színpad, ugyanaz a játékos hangulat volt miközben vártunk a jelenetünkre, mint bent a nézők előtt, csak felraktunk egy kis sminket. Persze voltam versmondó meg mesemondó versenyeken is kisgyerekként, nyolc-tíz éves koromban.
► Hogy kerültél Szolnokra? Ott születtél?
*MM:* Abonyi vagyok, de gimnáziumba Szolnokra jártam. Ez egy reál iskola volt, nem nagyon ért olyan jellegű hatás, ami a színészet iránti érdeklődésemet erősítette volna. Amikor a továbbtanulásra jelentkezés zajlott, azért megnéztem a felvételi tájékoztatót, hogy mivel kell készülni a Színművészetire. Teljesen elképedtem, amikor láttam, hogy tizenöt vers, öt monológ. Tizenöt vers! Annyit képtelenség megtanulni.
► És végül mit választottál?
*MM:* Az orvosi egyetemet.
► Hű, hát ez elég távol van a színművészetitől...
*MM:* Nem annyira... Édesanyám egyébként orvos, pont ezért nem akartam orvos lenni sokáig, de különben sem láttam magam előtt sok lehetőséget. A gimnáziumban már második év elején fakultációt kellett választani, gyakorlatilag tizennégy-tizenöt évesen kellett eldönteni, hogy milyen irányba akarok továbbtanulni. Ezen teljesen felháborodtam. Hogy lehet ilyen fiatalon eldöntetni, hogy mivel foglalkozok később, amikor még azt se tudom, milyen szakmák léteznek? Először közgázra akartam menni, de nem tűnt jó ötletnek, úgyhogy jött az orvosi egyetem. Fel is vettek, jártam oda két évig. De közben lassan rájöttem, hogy nem akarok orvos lenni. A Lépésről-lépésre című előadásunkban benne is van ez a történet: amikor Pestre kerültem, az egyetem mellett rengeteget jártam színházba, és sokszor azt éreztem a nézőtéren, hogy ezt én jobban tudnám csinálni. Elkezdtem énektanárhoz járni, táncolni tanultam, és azon kaptam magam, hogy valami nem stimmel, nem véletlenül történnek ezek a dolgok. Másodév elején mondtam azt magamnak, hogy várok még egy évet, és ha akkor is ezt fogom gondolni, akkor ez komoly. Eltelt egy év – és ugyanúgy éreztem. Akkor halasztottam az egyetemen és elkezdtem készülni a színműs felvételire. Ebben az évben dolgoztam mint mentőápoló, aztán még tanultam masszőrnek, mixernek. Kipróbáltam sok mindent.
► Mentőápoló? Az egy nagyon komoly cucc...
*MM:* Nem volt jó: nagyon kevés pénzért nagyon sokat dolgoznak ott az emberek, tragikus körülmények között. Az viszont nagy haszna volt, hogy közben beleláttam a gyakorlatba és bizonyossá vált bennem, hogy nem akarok orvos lenni. Amikor elmentem felvételizni Gálffi László osztályába és tovább jutottam az első rostán, annak nagyon megörültem, mert az volt számomra az első megerősítés, hogy lehet, hogy nekem érdemes ezzel foglalkozni. Aztán a második rostán nagyon megijedtem, a magabiztosságomból semmi sem maradt, nem is jutottam tovább. Ezután elmentem Kaposvárra is, ahova nem vettek fel, de Mohácsi János mondott egy-két biztató szót.
Szétnéztem a stúdiók között, és a Magyar Színháznál láttam egy nagyon jó vizsgaelőadást, ami után azt éreztem, hogy oda lehet, hogy érdemes lenne tartozni: felvételiztem és felvettek. Az ezt követő évben mentem át a Bárkára, közben meg kaptam egy levelet az orvosiról, hogy nem passziváltathatok többet, de most még visszamehetek. Döntenem kellett: ugyan a Bárkán sem volt garancia semmire, de ekkor már egyértelműen úgy gondoltam, hogy ez az én utam. Azt éreztem, hogy fel fognak venni a Színművészetire. És így is lett. Korábban, Gálffinál és aztán rá egy év múlva Máté Gábornál még azt éreztem, hogy nem venném fel magamat. Novák Eszternél viszont azt éreztem, hogy most már igen.
► Így látod magad kívülről?
*MM:* Nem mindig. De azt érzi az ember, hogy mikor van tehetséges állapotban. A bárkás időszak alatt nagyon sokat nyíltam. Alföldi Róbert volt ekkor az igazgató és bekerültem pár nagyon jó előadásba, a stúdióban pedig Spolarics Andrea volt az osztályfőnököm, de a többi tanárnak is sokat köszönhetek. És ekkor ismertem meg Beczásy Áront, aki rengeteget segített a felkészülésben. Nagyon szerettem ezt az időszakot, sokat is fejlődtem. De az egyetem már kevésbé volt jó élmény. Nagyon be voltunk zárva, és valószínűleg volt valamiféle elvárásom, hogy legyen egy mesterem, hogy vezessenek, hogy megmondják a tutit, vagy adjanak utakat, mutassanak lehetőségeket, amikből majd tudok választani. Nagyon hamar azon kaptam magam, hogy ebből a szempontból magamra vagyok maradva, vannak feladatok, amiket el kell végeznem, és abból vagy megtanulom, amit kell, vagy nem. Az első három évben nagyon rosszul éreztem magam, bezártam. Amikor kikerültem gyakorlatra, akkor megnyíltam egy kicsit.
► És így végigcsináltál három évet? Azért ehhez kellett kitartás. Nem merült fel benned, hogy mégis csak jobb lenne az orvosi?
*MM:* Nem. Az ekkorra már biztos volt, hogy nekem ezzel kell foglalkoznom. Nem láttam már más lehetőséget. És abban is biztos voltam, hogy a Színműnél nincs jobb hely, ha az ember meg akarja tanulni a szakmát. Nem akartam abbahagyni, annak ellenére, hogy azt éreztem, nem tudok kibontakozni.
► Mi változott, amikor gyakorlatra mentél?
*MM:* Nem tudom pontosan megmondani. Új közeg, új csapat, új emberek vettek körül, olyan volt, mintha megnyílt volna a világ. Ismeretlen emberek bíztak és hittek bennem. Először a Régi nyár című operettben szerepeltem Kaposváron, ahol Kerekes Évával, Seress Zoltánnal és Koltai Róberttel játszottam, három teljesen különböző emberrel. Nagyon szerettek és sokat segítettek. A szerepem nem volt se kicsi, se túl nagy: pont ideális elsőnek, ráadásul zenés darabban játszhattam. Eleve már annak is nagyon örültem, hogy zenés osztályba kerültem, világéletemben szerettem énekelni.
► Van, ami pozitívan marad meg az egyetemből?
*MM:* Erre a kérdésre valószínűleg csak pár év múlva fogok tudni okosan válaszolni. Biztosan sok minden ragadt rám szakmailag, de az igazán lényeges a kialakult kapcsolatok a tanárokkal és a diákokkal. No meg más úgy jelentkezni egy színházhoz, hogy a Színművészetin végeztél.
► Ráadásul most már törvényi előírás is, hogy a társulat hány százalékának kell rendelkeznie diplomával.
*MM:* Igen. És ha megkérem Novák Esztert, akkor biztos vagyok abban, hogy segít nekem munkát keresni ha úgy alakul az életem, és hát más, ha ő ajánlja az embert.
► Van fontos vizsgaelőadás, amiben úgy érzed, hogy valamit megragadtál, valamit adott?
*MM:* Van, persze. Első év végén volt egy mozgásszínházi kurzusunk a Derevóból kivált Oleg Zsukovszkijjal, aki az orvostudományt adta fel a színházért.al, s ez nagyon nagy élmény volt számomra. Olyan izolációs technikát és testtudat-fejlesztési gyakorlatokat tanulhattunk tőle, amit azóta sokszor használtam és a jövőben is biztosan alkalmazni fogok. Idén, ötödévben, a Csehov egyfelvonásosok vizsgánk alkalmával én Simon Balázzsal dolgoztam, s ez is egy nagyszerű találkozás volt. Megismerkedhettem egy számomra teljesen új színházi nyelvvel, az Utcaszínházi Alkotóközösségben a mai napig kísérlet alatt lévő commedia dell' arte alapú játékformával. Mikor egyetemre jöttem, csak súlyos, mély, drámai dolgokat tudtam a színpadon elképzelni.
Idén a színházi gyakorlataim is sok erőt adtak. A Bárkában beugrottam az Iskola a határon egyik főszerepébe, mert aki játszotta, felvették az egyetemre – milyen furcsa helyzet, hiszen én meg most végzek. Az egy nehéz, de rendkívül örömteli munka, bár sokszor még keresgélem a bakancsomat előadás közben, mert elég ritkán játsszuk. Vidovszky György hívott A harmadik hullámba is dolgozni. Nagyon jó csapat, nagyon szeretem csinálni, noha azt érzem, hogy nem sikerült vele teljesen elkészülni.
► Tudsz valamit a jövődről? Két sarkalatos pont van: a hogyan tovább és a szakdolgozat.
*MM:* A szakdolgozatomat nyáron fogom megírni. Több váratlan munkát kaptam mostanában és nem akarom összecsapni. Nagyon izgalmas dologba vágtam a fejszémet. Sok kérdés merült fel bennem az színészettel kapcsolatban, nagyon sok hiányérzetem van, sok mindent nem tudok, amit szerintem már kéne tudnom. Szeretném összegezni, hogy mik a gyakorlati alapok és hogyan tudom megtanulni, amit nem tudok. A különböző metodikák érdekelnek, hogy hogyan érdemes ehhez az egészhez hozzáállni a gyakorlatban, hogy otthon, a takarásban, a próbán, az előadáson mit lehet tenni azért, hogy valóban azt csináljam a színpadon, amit szeretnék. Kézzelfogható választ ezekre a kérdésekre még nem kaptam. A hogyan tovább ezzel összefügg: jó lenne kialakítani egy olyan csapatot, ami nem csak mint előadásokat létrehozó társulat, hanem mint afféle önképző, állandóan fejlődő közösség is tud működni.
► Magyarországon az elmúlt 20-30 évben nem jelentek meg ilyen elméleti munkák a színészetről.
*MM:* Igen, ezt én is hiányolom.
► Vagyis a tanulmányaid végén azzal foglalkozol, hogy mivel kéne az elején foglalkoznod?
*MM:* Olyasmi. Az önképzés amúgy sem idegen a színháztól, a színháztörténelem naggyá váló csapatai mind önképző jelleggel léteztek. Ez a típusú munka különben már elkezdődött, nyaranta szoktam dolgozni és tréningezni azokkal, akikkel az elmúlt években valamilyen színházi munka kapcsán találkoztam, és hasonló a gondolkodásunk, az ízlésünk. Ebből egy kisebb csapat már kialakult. Idén nyáron készítünk egy előadást Osborne Dühöngő ifjúság című darabjából, amit Zsámbékon fogunk bemutatni, Beczásy Áron rendezésében. Hiszem azt, hogy idővel létre tudunk hozni egy működő csapatot, de ehhez pénz és hely kell. Szerencsére rátaláltunk a Mannára, Gáspár Anna nagyon bizakodó és segítőkész. Emellett meglátjuk mi lesz. Csizmadia Tibor hívott a Honvéd Egyesület keretein belül működő társulatba, Simon Balázs is egy munkára az Utca-SZAK-ba. A Bárkában a francia Philip Genty Társulat két tagja tart most egy fantasztikus kurzust, erre Seress Zoltán hívott. Ebből lehet hogy születik egy előadás jövőre. Konkrétan nem tudom, mi lesz, de vannak tervek. Elsősorban a függetlenekben látom a szakmai jövőt.
► Akkor van perspektíva, még ha ezek nem is annyira biztosak.
*MM:* Kacérkodom a rendezéssel is, de előtte, úgy érzem, a színészetet kell még tanulnom.
► Milyen lesz ez a csapat ideális állapotban?
*MM:* Nem tudom, és szerintem addig jó, amíg így van. Hagyni kell kialakulni. Talán szemléletében különbözne egy szokványos társulattól. Persze nehéz ügy, mert meg kell élni valamiből és ez mindenképp egy hosszú távú építkezés. Most egy előadást létrehozunk, aztán meg kiderül, hogyan tovább.
|{background:#ddd}. Legközelebb a sorozatban: *Sándor Péter* |
_Végzős színészek 2013:_
1. Ágoston Péter: Két Valahol Európában között 2. Nagyhegyesi Zoltán: Többféle gól létezik 3. Szilágyi Csenge: Színészemberek 4. Kosik Anita: Lássátok meg, ember vagyok! 5. Dénes Viktor: De akkor miért harcolunk? 6. Törőcsik Franciska: Nem lehet megunni 7. Szabó Irén: Szeretem, ha nyílik a tér 8. Ódor Kristóf: Nem akartam lenni igazán semmi, így hát lettem színész 9. Kulcsár Viktória: Másfajta önismeretet igényel 10. Hekler Melinda: Már nincs visszaút 11. Mikola Gergő: A pofontűrés nem változott 12. Wunderlich József: Legegyszerűbben az igazságot 13. Nagy Dániel Viktor: A kellő mennyiségű szenvedés