► Ha jól tudom, Miskolcon léptél először színpadra...
*Mikola Gergő (MG):* Így van, de kezdjük azzal, hogy engem nyolcadik próbálkozásra vettek fel a Színművészetire...
► Szép szám! Kitartó vagy...
*MG:* Igen, mindenki ezt mondja, de hozzátartozik az igazsághoz, hogy a negyedik felvételim után már nem foglalkoztam vele olyan görcsösen, egy fix éves programmá vált az életemben. Végig úgy éreztem, hogy nagyon komoly hiányérzetem lenne a későbbiekben, ha diploma nélkül maradtam volna a pályán. Valami hiányzott volna, aminek meg kell történnie az emberrel, ha színész akar lenni. Ez maga a Színművészeti volt. Egy pillanatot sem bántam meg ebből a most már majdnem öt évből. De szerencsém is volt, hiszen míg készültem a felvételire, közben aktívan játszhattam: voltam egy évet Miskolcon, aztán három évet a Madáchban, majd hármat az Operettben.
Az egész színházasdi az általános iskolában kezdődött. Az akkori irodalomtanárom, Nenicska Renáta, aki akkor végzett az egyetemen, nagyon lelkes volt. Színjátszókört csinált, jelentkeztünk is rá úgy tizenöten. Nagyon élveztem az egészet. Először a Négyszögletű kerek erdőt játszottuk – erre tisztán emlékszem. Amikor pedig eljött a pályaválasztás, hogy hova tovább, pont akkor indult először Miskolcon drámatagozat – teljesen egyértelmű volt, hogy jelentkezem. Sokat voltam az utcán, link voltam, nem nagyon tanultam, de volt ez az egész, ami ilyen furcsa és megfoghatatlan, ami nagyon megtetszett nekem. Egyértelmű volt: hazamentem és mondtam, hogy nincs más, csak ez. Elmentem felvételire, megírtam az irodalomtesztet. Édesapám kérdezte utána, hogy sikerült, én morcosan mondtam, hogy nem lesz meg. De volt egy gyakorlati része is a felvételinek, amin improvizálni kellett, ahol eldobtam az agyamat, és nagyon látszott, tetszik a tanároknak – onnan már úgy jöttem ki, hogy megvan. És meglett. Akkor bekerültem a Zrínyi Ilona Gimnázium drámatagozatára, közben a Pécsi Sándor Guruló Színházban is elkezdtem játszani. Ez egy amatőr társulat, amit Szép László vezetett Miskolcon. Gimnázium után pedig jelentkeztem a Színművészetire, majd a Nemzeti Színiakadémiára is, de nem vettek fel.
Ezután egy évet töltöttem a miskolci Csodamalom Bábszínházban, ahová – ne kérdezzétek, hogyan és mi módon – rögtön leszerződtettek bábszínésznek. Mondták a drámatagozaton, hogy üresedés van, írtam egy jelentkezést, meghívott az igazgató meghallgatásra, és mondta, hogy ne foglalkozzak azzal, hogy nem tanultam a bábozást, időközben meg fogom tanulni, meg egyébként is csinálnak élőszereplős előadásokat is. Ennek az évnek a második felében már a Miskolci Nemzetibe is bekerültem, ott két előadásban játszottam. Megint jött a felvételi, ami ismét nem jött össze. De a felvételi után Kerényi Imre, a Madách Színház akkori igazgatója meghívott a színházba egy kétfordulós meghallgatásra, aminek a végén szerződést ajánlottak. Három évet töltöttem ott, majd átmentem az Operettbe, ott is meghallgatás alapján leszerződtettek, végül pedig összejött a Színművészeti.
► Sok olyan történet van, hogy valakit kétszer, háromszor nem vesznek fel. Neked ez milyen visszaigazolás volt? Úgy értem, voltak igazgatók, akik számítottak rád, dolgoztak veled, közben meg a Színműn kaptál rendre olyan visszajelzést, hogy nem kellesz. Mit jelentett, hogy nem vettek fel? És miért mentél neki ennyiszer? Dacból?
*MG:* Amikor az első kettő nem sikerült, azt traumaként éltem meg, sötétek voltak a gondolataim. Aztán ez fokozatosan eltűnt. Ha kicsit reálisan vizsgálja az ember: jobb esetben felvesznek egy évben – ha egy zenés osztály indul – tizenöt-tizenhat főt, közben jelentkeznek kilencszázan, ezren, rengetegen. A tanárok, akik tanítottak minket és felvételiztettek, mondták, hogy egy idő után nehéz fenntartaniuk a figyelmüket. Nem mindenki alkalmas, de azt is meg kell hallgatni, aki nem az, legalább tiszteletből, ha pedig valamit éreznek, azt ki kell hozniuk az emberből, ez nagy felelősség. A felvételizőnek jó időben, jó helyen kell lennie, és jól kell betalálnia abban az öt-tíz percben. A felvételim sikertelenségében benne volt az is, hogy az első három-négy alkalommal borzasztó görcsös voltam. Az meg az én szent meggyőződésem, hogy más szerintem nem is vett volna fel, ennyi felvételi után pedig főleg nem. Nagyon kellett ehhez Novák Eszter bizalma. Pont az Operettszínházban játszottam, amikor eredményhirdetés volt a harmadrosta után. Az előadásban volt tizenhat öltözésem, kint volt a telefonom a székem mellett, úgy öltöztem, hogy a szemem egyfolytában a kijelzőt vizslatta. Az előadás közben derült ki az eredmény. Nagyon jó volt, mert ott állt a társulat, hallották, hogy csörög a telefonom – drukkoltak nekem. Molnár Piroska mindig kérdezgette, hogy – Hívtak már? Hívtak már? – Nem tudom. – Biztos nehéz a döntés, mert sokan voltak – mondta ő. Aztán csörgött a telefon, hogy felvettek, nagy üvöltözés kint a takarásban, Piroska meg mondta, hogy "én tudom, már olyan huszonöt perce, csak nem akartam ezt az örömöt elvenni". Nagyon édes volt.
► Amikor felvettek, már hét év profi gyakorlatod volt.
*MG:* Ne hívjuk annak. Persze, gyakorlat, de hozzá kell tenni, hogy amikor az első sorban áll az ember, az sokkal koncentráltabb figyelmet igényel, mint amikor hátrébb. És ez közben derül ki. Előtte is játszottam szerepeket, de az alapján, amit bent tanultam öt év alatt, nagyon sok mindent nem tudtam. Ahogy Móricka elképzeli, úgy csináltam. Visszagondolva akkor csak az ösztön alapján dolgoztam, ami olyan, mintha vakon dobálnál egy darts táblába: vagy belemegy, vagy nem.
► Így négy és fél év után átértékelődnek dolgok a megelőző évekből?
*MG:* Persze! Hogy mi miért volt fontos, mi volt haszontalan, mi volt veszélyes – és összeteszem a két kezemet, hogy akkor a Jóisten figyelt rám. Például az Operettszínház nagyon veszélyes: van egy csodálatosan kiépített, rajongói közönség, amire nagyon figyel a színház. Azért veszélyes, mert ugyanúgy üvöltenek és tombolnak, amikor a színész borzasztó volt, mint amikor jó. Mert a rajongásról szól, nem az élményről, amit aznap este kapott a néző. És amikor látod, hogy a színész elhiszi azt, hogy ő mindig jó, mindig tehetséges és bravúros, az baj! Ez hatalmas nagy csapda, borzasztóan észnél kell lennie az embernek, hogy az agya ne menjen el, ne húzza be az ego, mert az onnantól kezdve egyenlő a halállal.
► Ezt ugyanúgy láttad akkor is?
*MG:* Nem, csak azt éreztem, hogy ez hazugság. Azért nem adtam meg magam ennek, mert az, amit láttam a színpadon, az nagyon más volt, mint amit én gondoltam erről. Valami másra törekedtem, és azt éreztem, hogy az enyém ugyanúgy működik. Lehet, hogy hiba volt: egy előadásban egy másik előadást kezdtem el játszani – de ezt nem szabad, veszélyes, ma már nem csinálnék ilyet. Az Operettben töltött három év szép volt, de nehéz.
► És akkor beléptél az Operettből a Színműre, amire nyolc évig vártál. Az milyen volt? Nyilván voltak elképzeléseid arról, hogy ott mi fog történni, nyilván voltak elvárásaid is vele kapcsolatban. Mi történt bent, mit csináltak veled?
*MG:* Szortírozva lettek dolgok. Ami addig volt a fejemben, az nem törlődött – azt nem is akartam. Tudtam, ami velem megtörtént, az van, annak maradnia kell, és egyébként is büszke voltam rá, mert a saját erőmből, meghallgatások útján jutottam el odáig. Amikor bekerültem az egyetemre, Eszter azt mondta, hogy na, neked itt rengeteget kell dolgoznod, mert azt a sok mindent, amit magadra vettél, azt le kell pucolni. Tudomásul vettem, hogy teljesen le kell csupaszítani magam, kíváncsian nyitnom kell a világ felé. Az első év csodálatos volt, sok osztálytársamat elsőre vették fel, néztem és csodáltam őket. Élmény volt nézni, hogyan és mint csinálják, hogyan gondolkodnak ők erről az egészről. Visszamentem a Madáchba és az Operettbe, és a régi kollégáim azt mondták, hogy visszafiatalodtam, mintha most léptem volna ki a gimnáziumból, ezt látták a szememben. Ez nagyon boldog élmény volt.
► Fölkínálkoztál élveboncolásra – és ez megtörtént?
*MG:* Ez bonyolult, többrétű dolog. Volt egy komoly mélypont: második évben csináltuk a Kasimir és Karoline vizsgánkat. Volt egy jelenetfüzér, amiben többen is játszottunk. Nagyon sokáig, nagyon jól épült, és egyszer csak valami elromlott benne. Vizsga előtt ott álltunk teljesen kétségbeesve, hogy most mi lesz. Ott álltam és semmi sem jutott az eszembe, a teljes alkalmatlanság tényével szembesültem. Aztán bementem a jelenetbe, nagyon jó visszhangja lett. Akkor történt meg velem először az – valami nagyon furcsa és érdekes tudatállapot ez –, hogy mindent megcsináltam, amit meg kellett, de amikor kiléptem a jelenetből, olyan volt, mintha a régmúltban történt volna. Kint álltam a folyosón, és azt éreztem, hogy irgalmatlan módon fázok – a rajtam lévő ruhából csavarni lehetett az izzadságot, magam sem értettem, hogy mi ez. Kérdeztem Esztert, hogy ez miért van. Mondta, hogy talán elkezdtem színésszé válni, és elkezdett megtörténni bennem valami. Érdekes, hogy a fizikumod hogyan reagál egy szerepre – furcsa dolog, mert mindegyikre másképpen. Ez egy nagyon furcsa, izgalmas és jóleső érzés: bemész úgy, hogy tele vagy és kijössz úgy, hogy teljesen üres. Nem tudod, hogy célba ért, hogy bullt dobtál vagy sem, csak annyit, hogy valószínűleg mind a három a táblára ment. Szóval mit kaptam? Kaptam ízlést és gondolkodást, nyitottságot hogy hogyan lehet a színházról sokféleképpen gondolkodni. Régen sokszor csak játszottam bele a levegőbe, ami hol erre ment, hol arra. Ma már sokkal biztosabban tudom hozni estéről estére, amit bepróbáltam, mert okosabban próbálok. Okosabban tudom színészileg átgondolni azt az embert, akit el kell játszanom.
► Miért nem merül fel sokakban, akik ezen a pályán vannak, hogy meg akarják tanulni ennek a szakmának a csínját-bínját?
*MG:* Akarnak, be akarnak kerülni, de nehéz bekerülni, még így is, hogy ott van Kaposvár. Nézd meg, mennyi embert vesznek fel. Kevésnek tűnik – és közben mégis sok. A mi osztályunk nagyon szerencsés, szinte mindenkinek van munkája, és majdnem mindenkinek van évados szerződése is. Ez ritka dolog, nem így szokott történni. Azért vagyunk szerencsések, mert nagy a túlképzés, közben durván vonják el a pénzeket a színházaktól, ami azzal jár, hogy az igazgatók nem tudnak több embert szerződtetni. Itt, Pécsen is nagyon kicsi társulat van. A Cseresznyéskert próbafolyamata is elképesztő volt: úgy dolgoztunk, hogy reggel kilenckor kezdtünk, a színészek nagy részének közben minden nap duplát kellett játszania. Amikor itt beépítik A padlás díszletét, akkor az azt jelenti, hogy négy-öt napig napi kettő megy le belőle.
► Miben más a zenés színész, mint a színész? Zenés osztály vagytok – ez neked fontos volt?
*MG:* Nem, egyáltalán nem, amikor nem indult zenés szak, akkor is jelentkeztem. Azt gondolom, szerintem előbb-utóbb el fogunk oda jutni, hogy eltörlődik ez a szakosodás. Olyan nincs, hogy én szakosodott prózai vagyok, én meg szakosodott zenés. Kezd átalakulni az egész színházi rendszer. Mivel egyre kevesebb embert szerződtetnek le, vidéken is kisebb társulatot tartanak fenn, ezáltal mindenkinek kell mindent tudnia. Hozzáteszem: a prózának is van zeneisége és a prózai embereknek is nagyon hasznos a zene. Valamennyire kell hozzá konyítani, szükséges hogy mindenki tudjon valamit kezdeni legalább egy hangszerrel – most nem az észt akarom osztani, de kevésbé kerülhetsz kiszolgáltatott helyzetbe. Mindamellett persze lehet beszélni művészetről, esztétikáról, hogy a kultúra oltárán akarunk meghalni, de egy idő után valahogy meg kell élnie ebből az embernek, ami csak akkor lehetséges, ha nem tudnak zavarba hozni, ami pedig úgy jöhet létre, hogy ha folyamatosan képzed magad, és mindenhez konyítasz egy kicsit. Így labdába tudsz rúgni.
► Te színész akartál lenni. Nem is volt más elképzelés?
*MG:* Nem, ez így alakult. Voltak nehéz időszakok – hálát adok az égnek, mert mindig jókor és jót adott, rosszabbul is elsülhettek volna dolgok –, mielőtt nem vettek fel a Színműre. Minden azt erősítette bennem, hogy menjek csak tovább, nem lesz egyszerű az út, de valahogy majd kiadja magát. Ezt lebeszéltem a Jóistennel.
► Mi a te utad? Percek múlva vége a Színműnek, mi lesz azután?
*MG:* Máshogyan lesz, mint ahogy volt előtte. Ez az öt év – furcsa dolog, de érteni fogjátok: egy idő után terhes. Borzasztóan nehéz és egyre nehezebb úgy tekinteni a többiekre – miközben imádod a társaidat –, hogy kíváncsi vagy rájuk. Mindent tudsz a másikról. Kicsit ingerszegénnyé válik a közeg, amiben élsz. Mi lesz? Majd lesz valahogy. Nagyon szerencsésnek tartom magam, itt vagyok, és ezek szerint nekem itt kell lennem. Ezt adta a Jóisten. Ha majd nem itt kell lennem, akkor biztos jelez, és nem itt leszek. Nem nagyon szoktam ezen gondolkodni, hogyan lenne jobb. Szerencsés vagyok, hogy olyan színházba kerültem, ahol játszhatok, mindenfélét és sokat.
► És a megélhetés?
*MG:* Biztos az is alakul valahogy. Nem fog felkopni az állam, az biztos.
► Nem is úgy értem, hogy mit fogsz jövőre dolgozni, hanem van olyan, hogy mit szeretnél elérni és látod, hogy el fogod tudni érni? Látsz magad előtt kihívásokat vagy rábízod magad a sorsra?
*MG:* A fene tudja, ha valamit, akkor jó ízlésű és igényes színházat akarok csinálni, és közben nyugodtan és békében élni az életemet. Nagyon szeretnék sokat filmezni. Olyan nagyon konkrét dolog más nincsen... Illetve, vannak ilyen nagy gondolatok, hogy egyszer nyitok egy éttermet és az milyen jó lesz. Egy halászcsárdát. Ez például egy nagy álom: egy halászcsárda tulajdonosának lenni. Abban nagyon látom magam.
► Miskolcról indultál, most itt vagy Pécsen, egy másik vidéki város másik színházában, a kettő között négyszáz kilométer és nyolc-kilenc év. Mennyiben más a két Mikola Gergő, aki ott volt, és aki itt van?
*MG:* Mikola Gergő ma sokkal tapasztaltabb, nyugodtabb, nem annyira forrófejű – úgy értem, hogy nem megyek fejjel a falnak –, sokkal inkább ésszel él, de közben van valami... Nehéz ez, nehezet kérdeztél... Azon gondolkodom, hogy mi az, ami maradt... Tudod, mit mondok? A pofontűrés nem változott. Elég szegény család voltunk, nagyon sokat éheztünk, abból a környezetből csak úgy tudtam kikeveredni, hogy tűrni kellett a pofont, amit az élet adott. Kaptam egyet, jól van, akkor jöjjön még egy, és felállsz. Egy idő után azt mondja az élet, hogy hát ez feláll, menjen tovább, a következő majd biztos kiüti. Mész tovább és valahogy történik. De azzal, hogy továbbléptél, erősödsz, kibírod a következőt. Érdekes, ez a fajta pofontűrés a nővéremben és bennem van meg. Azért is jöttünk el Miskolcról, mert éreztük, hogy nem lesz ott semmi olyan, amit mi szeretnénk az élettől. Furcsa a viszonyunk: a nővérem szokott járni jósnőhöz, aki azt mondta, hogy mi ilyen furcsa remeteségben élünk egymás mellett. Kérdezte, hogy sokat beszélnek maguk? Mondta, hogy amikor kell, akkor beszélgetünk. Amikor együtt laktunk, nővérem mondta, hogy tudta, amikor kinyitottam a lakásajtót, hogy kijöjjön-e beszélgetni vagy hagyni kell – a kulcscsörgésből tudta. Sokszor volt olyan, hogy éltük az életünket, és eltelt két hét úgy, hogy egy szót se váltottunk. Amikor baj volt vagy kellett, akkor igen, akkor beszéltünk. Ez a mai napig így van. Sokszor segítettünk egymásnak.
► Az elmúlt öt évben nyilván voltak olyan dolgok, amik hiányozni fognak és vannak, amik nem. Tudsz ilyet mondani?
*MG:* Ami talán hiányozni fog – de remélem, hogy nem, mert az azt jelenti, hogy megtörténik – az a fajta műhelymunka és gondolkodó közeg, ahogy bent ültünk és akár egy évig foglalkoztunk egy anyaggal. Bent ültünk a teremben, és figyeltük egymás szenvedéseit, hogyan próbálunk valamit létrehozni, hogyan vitázunk egy hétköznapi ember számára nem is annyira fontos dologról. Volt olyan ötperces jelenet, amiről két és fél órát beszéltünk, valaki úgy kiakadt, hogy kiment a teremből, és aztán visszajött, hogy akkor se úgy van, aztán lenyugodott. Az öt együtt töltött év azért nem kevés idő. Az osztálytársaim biztos hiányozni fognak. Biztosan próbáljuk majd tartani a kapcsolatot. Erre megpróbál az ember odafigyelni. Marika néni kávéja is nagyon fog hiányozni, mert az életet ment. Az órarend fejetlensége nem fog hiányozni. Mit értek ez alatt? Eszter szokott így fogalmazni erről a képzésről, hogy ez egy kiképzőtábor – pláne a mi időnkben volt az, amikor nem volt szénszünet, nem zárt be az egyetem este tízkor, sokszor mentünk úgy haza, hogy már jött fel a nap. Az a fajta fejetlenség, hogy az ember hajnalig próbált, aztán beült a büfébe, mert meg kellett váltani a világot, lefeküdt a feje fölött lévő kollégiumban négykor, aztán ment reggel kilencre énekelni. El lehet képzelni, hogy az énektanárnak miből kellett hangot csinálnia. Amikor a vizsgák felé közeledtünk, ez még inkább így volt. Úgy volt az órarendünk három éven keresztül, hogy hétfőtől szombatig minden reggel bementél, kettő-három körül volt tizenöt-húsz perc szüneted, aztán hat után még egy kis idő, amikor vége volt a mesterségóráknak, de legkésőbb hétkor már kezdődtek a próbák. Abban nehéz volt megtalálnia magát az embernek. Ez nem fog hiányozni.
► Jövőre maradsz Pécsen? Szereted a helyet?
*MG:* Igen, maradok. Szeretem, kicsit elegem is lett Budapestből. Nagyon hangos volt. Jó itt, meglátjuk, mi lesz. Úgy érzem, bíznak bennünk, amit próbálunk az osztálytársaimmal a legjobb tudásunk szerint megszolgálni. Aztán kiderül, hogy mit tudunk ebből főzni.
_Végzős színészek 2013:_
1. Ágoston Péter: Két Valahol Európában között 2. Nagyhegyesi Zoltán: Többféle gól létezik 3. Szilágyi Csenge: Színészemberek 4. Kosik Anita: Lássátok meg, ember vagyok! 5. Dénes Viktor: De akkor miért harcolunk? 6. Törőcsik Franciska: Nem lehet megunni 7. Szabó Irén: Szeretem, ha nyílik a tér 8. Ódor Kristóf: Nem akartam lenni igazán semmi, így hát lettem színész 9. Kulcsár Viktória: Másfajta önismeretet igényel 10. Hekler Melinda: Már nincs visszaút
