► Amikor beszélgetünk, ahhoz képest tegnap beugrottál az Örkény Színház Pillantás a hídról előadásába. Volt már ilyen feladatod ezelőtt?
*Nagyhegyesi Zoltán (NZ):* Igen, az volt az első színházi szerepem is: Ladányi Andrea hívott, hogy be kellene ugranom a Bárka Színház Piaf Piaf című előadásában a Katona szerepébe. Akkor is volt időm felkészülni, nem váratlan feladat volt. Viszont azt játszhattam tovább, a mostani csak egyszeri alkalom volt. Azt mondták, jól sikerült, és ennek nagyon örülök.
► Mennyiben más a beugrás annál, mint amikor egy szerepre készülsz? Nyilván kevesebb az idő...
*NZ:* Valahogy próbálom sűríteni azokat az impulzusokat, amiket az emberektől kapok. Próbálok minden mást kizárni, és csak a feladatomra figyelni, minél gyorsabban átlátni a szerepet – és az egész szituációt, amibe kerültem. Nagyon izgultam akkor is, most is. Na, ezt is leplezni kell. Ami most könnyített a helyzeten, hogy az Örkény Színház társulata nem ismeretlen számomra. Tulajdonképpen Ascher Tamás hívott a Peer Gyntbe egy kis szerepre, utána pedig Bagossy László A viharba Nekem nagy öröm az Örkényben játszani, kitűnő színészek vannak ott, és azt látom, hogy nagyon jól működik a társulat.
► Szerencsés, hogy van gyakorlatra helyed, ahogy az osztályban sokaknak, noha nem mindenkinek.
*NZ:* Ez így igaz. Most fogok új tapasztalatokat is szerezni, máshol is kipróbálni magam. Legközelebb Tatabányára megyek, Hargitai Iván rendezi az Édes Annát, ebben Jancsit fogom jásztani, Törőcsik Franciska – akivel A viharban is együtt játszom – és Kerekes Éva lesznek a partnereim. Ezután a Veszprémi Petőfi Színházban, A montmartre-i ibolyában fogok játszani, Kéri Kitty rendezésében. Operettfőszerepet kaptam, nagy bizalmat jelent, aminek igyekszem megfelelni. Jó az, hogy ilyen sok dolgot és helyet kipróbálhatok.
► Sok mindent kipróbálsz – ehhez kell motiváció. De mi motivált téged arra, hogy színész legyél?
*NZ:* Focista akartam lenni. Fociztam is, korosztályos válogatott voltam, de nyolcadikban megsérültem. Szívritmuszavarom is volt, bár arra azt mondták, hogy valószínűleg kinövöm, mert serdülőkorban gyakori az ilyen. Folytattam a focizást, de aztán egyszer eltörtem a kezemet. Úgy gondoltam, ez jel: abba kell hagyni. Ezután kezdtem verset mondani – előtte is jártam versmondó táborokba és nagyon szerettem olvasni. Érdekelt a színház is. Nálunk, Kecskeméten akkor Bodolay Géza volt az igazgató. Sok előadást megnéztem, de nem merült fel bennem, hogy nekem ott kellene játszanom vagy ilyesmi, nem vágytam a Katona József Színház nagyszínpadára. Viszont maga az, amit csináltak, a színészet kifejezetten érdekelt. Valahogy úgy gondoltam, hogy ez egy szakma, amit meg kell tanulni, és aztán kell fellépni a színpadra. Talán féltem is attól, hogy színpadra lépjek. Szerettem volna részt venni ilyesmiben, de éreztem és láttam, hogy azért ez ennél bonyolultabb, nehezebb dolog. Inkább a velem egykorúakkal dolgoztam, és minél többet meg akartam tudni a színházról meg erről az egészről.
Kisebb csapatokkal találkoztam, jártam énekórára, versmondó versenyekre, táborokba, voltam Újvidéken, Baján. Valahogy mindig jöttek az újabb és újabb dolgok, engem meg minden érdekelt, ami színházzal kapcsolatos. Így alakult ki, hogy én a Színház- és Filmművészeti Egyetemre jelentkezem. Oda is mentem nagy hévvel, hogy itt vagyok, készültem, ide akarok járni. Novák Eszternek pedig tetszettem és felvett. Szerencsém is volt persze. Itt aztán megtapasztaltam ennek az egésznek a milyenségét, amiről előtte fogalmam sem volt. Mert nagyon élveztem idejárni, de rengeteg kudarcélménnyel járt. Ha nem sikerült egy jelenetem, azt akkor fel kellett tudni dolgozni. Elég sok feladatunk is volt, ami közben az ember próbálja megtalálni, hogy mi érdekli, aztán azt eldobni, hogy ne csak egy dologra koncentráljon, hanem nyitott legyen mindenre. Fontos, hogy legyen valami elképzelésem, hogy ha kapok egy szerepet, akkor tudjam, hogyan lehet azt megformálni. Eszter ebben próbált nekünk segíteni: hívott embereket, akikkel dolgozhattunk – Zsótérral például már elsőben találkoztunk. A zenei részért Selmeczi György volt a felelős – tőle is rengeteget kaptam.
► Ha korábban jártál énekórára, akkor neked feküdt a zenés szakirány is.
*NZ:* Éppen az énekórák miatt nem ijedtem meg ettől. Persze nem tudtam, hogy a többiekhez képest hogy énekelek... Mindenesetre úgy mentem be, hogy mást nem tudok tenni, mint megtanulni minden verset, minden dalt. Úgy voltam vele, hogy mindent tudok azokról, amiket mondok, és azt is, hogy miért akarom mondani. Onnantól kezdve ott álltam, és annyit mondtam: én szeretnék ide bekerülni. Szerettem játszani – voltak játékos feladatok is a felvételin, amiket élveztem. Próbáltam jó dolgokat kitalálni.
► Ezek szerint korábbi, erőteljesen meghatározó színházi élményed nem volt...
*NZ:* Talán a Krétakör hamlet.ws és Bánk-bán előadásai voltak ebből a szempontból fontos élmények – bár akkor már tudtam, hogy a színművészetire akarok menni. A Katona József Gimnáziumban készített fel egy tanár, és ő mondta, hogy játsszák náluk a hamlet.ws-t. Ugyanaznap, utána volt a Református Gimnáziumban a Zsótér Sándor rendezte Bánk-bán. Mind a kettőt megnéztem, egymás után. Aztán elolvastam A Szabadulóművész apológiáját, Schilling Árpád füzetét. Ezek után azt éreztem: egyértelmű, hogy én ezt szeretném csinálni.
► Változott azóta benned ez a fajta színházeszmény, amit az előadások adtak neked?
*NZ:* Úgy fogalmaznék, hogy kitágult. De fontos számomra Zsótér, akivel dolgoztam azóta és ezáltal megismertem őt. Nagy hatással volt rám, nagyon szerettem a vele való munkát. Bagossyval is nagyon szerettem dolgozni, bár máshogyan próbál. Ők ketten azok, akik az osztályfőnökeim mellett nagy hatást gyakoroltak rám, de nincs bennem olyasmi, hogy csak és kizárólag ezek az irányok léteznek.
► Zsótér súlyos főszerepet osztott rád: Miskin herceget Az 1/2 kegyelmű előadásban.
*NZ:* A félkegyelmű hatalmas regény. Másfél hónapunk volt rá, hogy megcsináljuk a vizsgát belőle. Közben alakultak ki a szövegek – és egy négy és fél órás előadás született, ami végül három és háromnegyed órára szűkült. Minden nap hajnalig szöveget tanultam, és a Zsótér állandóan azt hajtogatta, hogy nem tudom jól a szöveget. Mindent próbált kicsikarni és kicsavarni belőlem – azért, hogy jó legyen és tudjon működni az előadás. Voltak mélypontok és persze viták is...
► Olyan lelkesen beszélsz erről, hogy úgy tűnik, ezeket is élvezted.
*NZ:* Ezek nagyon hasznos viták voltak, és igen, nagyon élveztem az egészet! Élmény vele dolgozni. De: Miskin herceget szerintem nem lehet megcsinálni. Talán ha tíz évvel később kapom... akkor talán sikerült volna. Nem tudom, hogy fogjuk-e még játszani, de ha még öt évig menne, akkor is találnék benne új dolgokat. Annyira nehéz és bonyolult, annyi kiskapu és apróság van benne – főleg ha az ember igazán belemegy –, hogy képtelenség igazán megcsinálni. Nem tudom, hogy ez baj-e, de valamiért így van. Egy nagyon hosszú monológra végül azt mondta Zsótér, hogy akkor mondjam el, ha úgy érzem, itt a helye. Egyszer sem mondtam még el – viszont el szeretném. Úgyhogy nagyon jó lenne még játszani.
► Mi volt még ilyen meghatározó munka a számodra, akár az egyetemen, akár gyakorlaton?
*NZ:* A Máthé Zsolt rendezte Roadmovie – Th&L ami tulajdonképpen a Thelma és Louise kamaraadaptációja. Nagyon szerettem Máthéval dolgozni, nagyon örülök, hogy megismerkedtünk. Nemsokára rendezi a Szentivánéji álmot a Sanyi és Aranka Színházban, amiben én leszek Zuboly és Lisander. Kaposváron A kéz is emlékezetes – ez volt az első kőszínházi szerepem és az első főszerepem. Ha jól tudom, ők a BÍÍT-ben láttak, és az alapján hívtak el. Küzdelmes munka volt, főleg amiatt, hogy elfogadjanak a kaposvári színészek, a társulat. Nem tudtam, hogy működik egy ilyen helyzet. Ők nagyon nyitottak voltak felém, rengeteget beszélgettem velük. De amikor először bementem a büfébe, nagyon féltem. Egyedül voltam: Pestről jöttem egy idegen városba, egy idegen színházba, és magamra voltam utalva. Félelmetes volt. Ilyen helyzetben semmi másra nem figyelek, csak arra, amit csinálok. A munkámba menekülök, azt hiszem. Végül fel tudtam oldódni, főleg amikor már többet játszottuk az előadást. Úgy érzem, meg is szerettek. De kifejezetten nagy feladat volt a próba.
► Új Háy János-darab, kortárs musicalként, Lovasi András zenéjével, ez valóban nagy feladatnak tűnhetett...
*NZ:* Igen, emiatt nagy volt a felelősség is. Úgy érzem, sikerült megoldanom. Van valamennyi belőlem a darab főszereplőjéből, de eddig minden szerepben, amit kaptam, volt valamennyi belőlem. Nem kellett teljesen átformálnom hozzá a lényemet, mindegyikben meg tudtam találni a velem közös dolgokat.
► Van valami nagyon erős rácsodálkozós élményed? Olyan "aha" élmény, hogy "sosem gondoltam volna, hogy ez így van"?
*NZ:* Ez érdekes kérdés. Úgy fogtam fel ezt az egészet, hogy itt vannak emberek, akiktől ezt a szakmát meg tudom tanulni. Próbálom a saját értékrendemet követve megtalálni azokat az embereket, akiktől igazán tudok kapni – kitől többet, kitől kevesebbet. De ilyen nagy rácsodálkozás élményem nem igazán volt. Láttam korábban sok színházi előadást, bár a bőrömön nem tapasztaltam, ez igaz. Kaposváron volt valami ilyesmi, amikor egyedül voltam egy vidéki színházban, egy színészlakásban, teljesen idegen emberek vettek körül, akik egy társulat tagjai, és nem volt semmi segítségem, teljesen egyedül kellett mindent megoldanom – ez volt az egyik legnehezebb. Ezután jött az Örkény, ami társulati szinten teljesen másfajta létezés, azt is meg kellett szoknom, meg kellett értenem. Utána jött Az 1/2 kegyelmű, ami igazán nagy feladat volt – párhuzamosan próbáltuk a Peer Gyntöt, és bár nem volt nagy szerepem benne, a próbákra bejártam, így nem tudtam csak Miskin hercegre figyelni. Kaposvár és Zsótér a két igazán markáns élmény, abban az értelemben is, hogy megtudtam sok mindent arról, hogyan tudok dolgozni, hogy mennyi minden van bennem. Abból a szempontból volt talán meglepő, hogy milyen érzés, ha igazán meg akar csinálni az ember egy szerepet.
Most Simon Balázzsal próbálunk Csehov-egyfelvonásásokat ahol érdekes szerepem van: öregembert játszom – ilyet még nem csináltam. Azt sokkal karakterisztikusabban fogom megcsinálni, mint az eddigi szerepeket – persze lényegi dologra fog épülni, azt gondolom, ezt érdemes keresni. Ezután jön Tatabánya, ami megint egy új közeg, majd irány Veszprém, operettet játszani, ismét új közeg. Szerintem – ezek most lehet, hogy nagy szavak – nekem, mint fiatal embernek az a feladatom, hogy minél több dolgot lássak, megtapasztaljak, megismerjek – és emellett tisztességesen elvégezzem a feladatomat.
► Tulajdonképpen a te életfilozófiád arra épül, hogy nyitott vagy.
*NZ:* Igen. Azt tudom, hogy fejlődni szeretnék, meg akarom csinálni a dolgomat a lehető legjobban, és közben bízom abban, megoldódik az a kérdés, hogy hova kerülök. Talán sikerül elhelyezkednem egy társulatnál – de akkor is megpróbálok mindenhez nyitottan viszonyulni. Közben kell valami egységes dolog, a figyelem. Most sok helyen dolgozom, és ezeken a helyeken mindent meg kell tennem azért, hogy minél jobban tudjam megoldani a szerepemet, miközben egyre közelebb kerülök magamhoz.
► Ez élethosszig tartó feladat.
*NZ:* Igen – de ilyen a színészet, ez egész életre szól. Én pedig erre adtam a fejemet.
► És ez így kerek?
*NZ:* Igen. Vagyis most azért nem kerek, mert nem tudom, mi lesz velem jövőre.
► Milyen az a színház, amiben te jól éreznéd magad?
*NZ:* Nekem az a fontos, hogy egy társulatban elfogadják az embereket, és mindenki megtegye a tőle telhető legtöbbet és legjobbat a munka érdekében, és hogy szakmailag is jó emberek legyenek benne. Ez nagyon tág, de szerintem fontos, hogy legyen egy közös akarat, ami tud érvényesülni. Nem is tudom, erre így nem könnyű válaszolni... Jó színészekkel akarok dolgozni és jó rendezőkkel – hiszen ők is fontosak, ők alakítják az egészet. Olyan emberekkel akarok találkozni, akiktől tudok tanulni – és akinek én is tudok adni valamit, még így, fiatalon is.
► A fiatalság kizáró ok?
*NZ:* Nem, éppen azért mondom.
► Mit tud adni szerinted egy színész? Van egyáltalán abba beleszólásod, hogy mi jut el a nézőkhöz? Vagy elég az, hogy a magad részéről mindent megteszel?
*NZ:* Ezt nem tudom, viszont nagyon érdekel a dolog. Most próbálok csinálni egy előadást Shakespeare-szonettekből, amit januárban fognak bemutatni a Sanyi és Aranka Színházban – Lukáts Andor nyitott erre –, ezt én rendezem. Nem akarok soha többet rendezni, de ezt az egyet, úgy érzem, muszáj. Kaposváron rengeteg Shakespeare-szonettet olvastam, amikor rossz kedvem volt. Minden elemzését is elolvastam, nagyon beszippantott. Hat hónapot készültem erre. Azért szeretném megcsinálni ezt az előadást, hogy megismerjem a másik oldalt, a rendező oldalát, hogy jobban megértsem annak a bonyolultságát és nehézségét, hogy hogyan épül fel ez a rendszer, hogyan működik. A tatabányai előadás után fogjuk megcsinálni. Máthé Zsolt lesz Shakespeare, a két operaénekes lány, Murányi Márta és Szathmári Judit, akik a Road movie-ban is játszottak, szintén szerepelnek benne – velük jól tudok dolgozni. Ez egy kis szelete annak, ahogy próbálom minél jobban látni az egész színház működését. Hogy én mit tudok adni, mint színész, arra csak azt tudom mondani, hogy magamat. Meg persze ötleteket is, de mégis a rendező az, aki szervezi az egészet.
► Úgy látom, neked nagyon fontos a csapat.
*NZ:* Igen és az, hogy inspiráljon a csapat. Fontos, hogy kikkel hozol létre valamit, hogy kikkel vagyok együtt és hogyan működünk együtt. Fontos az is, hogy értelmes legyen a munka, hogy mindenki tudja mit csinál és miért.
► Hogy ne csak alibiből szülessen a színház. Változtál ebben a lassan négy és fél évben, amit a színművészetin töltöttél?
*NZ:* Sokat, de nem tudom megmondani, hogy miben. A gondolkodásomban biztos. Olvasottabb lettem, toleránsabb vagyok dolgokban, jobban helyre tudom rakni magam, fel tudok állni, ha kudarc ér.
► De a foci miatt nem ismeretlen számodra ez a fajta küzdés.
*NZ:* Nem, de ez mégsem egy sport, hanem művészet. Lényegi különbség nincs: ugyanúgy gólt kell rúgni – jó előadást kell létrehozni, amiben nem is az a fontos, hogy tessen a nézőknek, hanem hogy megértessük velük, amennyire lehet, hogy mi a hitele, hogy miért jött létre. Aztán kinek bemegy, kinek nem. A foci mégis tisztább terep: ha gól van, gól van. Van egy bíró, aki ezt eldönti. A művészet és a színház annyira tág, hogy nagyon sok minden jelenthet művészetet – többféle gól létezik, és nem tudjuk pontosan, mikor és miért találunk be a kapuba: nem mindig tudjuk, hogy mitől tud valami érvényes művészet lenni, de megpróbálunk törekedni rá, keresni.
► Vagyis a küzdés alapélmény.
*NZ:* Igen, sajnos. Illetve nem sajnos.
► Miből írod a diplomamunkádat?
*NZ:* A félkegyelműből. Az én Félkegyelműm – ez az egyszerű címe lesz. Most fogom elkezdeni, nagy meló lesz. De most az Édes Anna, illetve Jancsi az első.
► Hamarosan vége az egyetemnek, és már a megélhetés, a munkalehetőség a tét. Zavar az ezzel kapcsolatos bizonytalanság?
*NZ:* Már máshogy állok hozzá, mint tavaly: foglalkoztat, de mégse annyira – csak amennyire kell. Nem azért, mert annyira bíznék magamban, hanem mert most csinálom a dolgomat, most ezt tudom tenni. Ha nem adódik semmi, akkor minden bizonnyal felhívok embereket, hogy csináljunk valamit. Gondolkoztam rajta, hogy mi lesz, ha nem kell senkinek, amit tudok: akkor fejesugrás valami teljesen másba. Szeretném, ha színházigazgatók megnéznének, és ha akarják azt, amit csinálok, akkor szóljanak és megyek. Hiszek abban, hogy színházhoz fogok kerülni, bár tényleg fogalmam sincs, hol lesz ez. De küzdök érte.
|{background:#ddd}. A jövő héten a sorozatban: *Szilágyi Csenge* |
_Végzős színészek 2013:_
