► Az előadásban nagyon sok személyes kérdést és kétséget feldobtatok azzal kapcsolatban, hogy milyen színházat csinálni és a közönséggel foglalkozni, holott papíron tőlünk távoli emberek tőlünk távoli világában játszódik. Hogy jött az a nagyon valószínűtlen ötlet, hogy ezt ti meg akarjátok csinálni, a Színművészeti egy eldugott zugában, egy öltöző előterében?

*Fehér Balázs Benő (FBB):* A darab főszereplője, Frank hihetetlen tehetség. Képessége, a hitgyógyászat embereket vonz mellé, szociális értelemben azonban tönkremegy, ő és az őt kísérő két ember: Teddy, a menedzsere, és Grace, a felesége is. A másik dolog, ami érdekelt: a csoda, pontosabban az, hogy miyen utat kell ahhoz bejárni, hogy létrejöjjön. Frank központi küzdelme, hogy tízből kilencszer nem működik a képessége. Identitásának alapja, hogy hittel képes gyógyítani, de ez egy nagyon sérülékeny és ritkán eredményes tudás, vagy inkább tehetség. A hitgyógyászatot általában kuruzslásnak tartják – nálunk ez egyértelműen a művészet analógiája.

► Hogyan találtátok a darabot?

*FBB:* A darabot Mesterházi Márton fordította, de még nem jelent meg sehol. Zsámbéki Gábor kérte meg, hogy adja oda a Katonának – azt hiszem, látta benne, mennyire színészközpontú anyag, és mennyire jó tanulópénz színészeknek. Elsőben Zsámbéki behozta hozzánk, ajánlatként egy monológvizsgához. Idén pedig, amikor a Bűn és bűnhődést befejeztük, akartunk még valamit csinálni, és erre esett a választásunk.

► Nagyon erős dramaturgi jelenlétre utal, hogy ez a szövegtenger érvényesen át tud jönni.

*Fekete Ádám (FÁ):* Úgy kerültem a történetbe, hogy felvételi után elmentem a gólyatáborba, ahol egyszer csak odaült mellém ez az ember, és elkezdett a Bűn és bűnhődésről beszélni, megállás nélkül mondta, hogy meg kellene csinálni, meg kellene csinálni. Mondtam, jó, csináljuk meg. Hosszú folyamat volt, több mint egy évig készítettük elő. Elég speciális előadás volt, mivel egyetlen néző nézte, Raszkolnyikov szemszögéből. Lehetetlennek tűnt az ötlet, tehát belefogtunk és végigvittük. Nagyon jó munkafolyamat volt, jól értettük egymást. Márciusban megmutattuk több embernek, aztán elkezdtük keresni a következő falatot. Benő mondta, hogy van ez a darab, amit Zsámbéki vitt nekik, és ez teljesen más természetű, mint amit előzőleg csináltunk. A Bűn és bűnhődésben sok effekttel dolgoztunk, sok volt az interakció – ezzel szemben a Hitgyógyász sokkal színészközpontúbb, és nem úgy kívánt rendezői truvájt, mint a Bűnhődés. Itt a színészekkel és a szöveggel kellett foglalkozni. A szöveget közösen húztuk meg. A drámát megrendeltem az eredeti nyelven is, hogy össze tudjam hasonlítani a fordítással. Elég sok nyelvi modorosságot találtunk benne, ami ugyan nem volt teljesen indokolatlan, hiszen Frank figurája állandóan szépít, de helyenként muszáj volt korrigálni, mert mondhatatlan volt. Körülbelül az egyharmadát húztuk ki: azokat a szálakat, amik minket kevésbé érdekeltek. Így is bő másfél óra az előadás, de sokkal fogyaszthatóbb.

► Amikor csináltad a szöveget, pontosan tudtad, kinek a szájába fogod adni. Ez hogyan befolyásolta a munkát?

*FÁ:* Segít az embernek, ha hallja a színészt, ismeri a viselkedését, és sejti, hogy egy mondat mit fog kipattintani belőle. Ez befolyásolt minket a szöveg kialakításában. Számomra mindhárom szerep nagy titok, és jól is vannak megírva, bár ez elsőre nem látszik, mert olyan tragédiák kerülnek felszínre, amikkel könnyű érzelgősségbe, "nagy átélésbe" átcsúszni. Az volt a feladat, hogy mindenki próbálja meg eltartani magától, ne vonódjon maradéktalanul bele, illetve csak akkor, amikor a figura valamit el akar érni a nézőkben. Az elmesélt tragédiákat nem kell újraélni – ez nehézség volt, mert ez kicsit színészreflex, nagy tragédiát játszani. Akkor jó az előadás, amikor azt érzem, hogy a figurák ferdítenek, hazudnak nekünk is, maguknak is. Teddyről például az állandó beszédkényszere árulja el, hogy valami lappang benne.

*FBB:* Az előadásban erősen jelen van az önzsongítás. Azzal kezdődik a darab, hogy Frank brit falvak nevét sorolja, ezzel hergeli bele magát abba az állapotba, hogy utána gyógyítani tudjon. Aztán ez az elem visszatér a feleségénél, Grace-nél is. Nála ez tulajdonképpen a feszültség levezetése: Grace egyfajta végállapotban van, közvetlenül az öngyilkossága előtt találkozunk vele. Mi végül ezt az önzsongítást kihúztuk, mert az a zeneiség, amivel egy walesi vagy egy ír ember ki tudja ejteni ezeket a településneveket, nem tud érvényesülni magyarul. Így ezt csak iránymutatásnak használtuk: amikor a szereplők eljutnak az önzsongításig, akkor valamilyen módon le kell nyugtatniuk magukat, mert olyan, számukra ingoványos talajra tévednek, ahol elárulnák magukat a nézőknek. A nézői attitűd ezért folyamatos vizsgálódás, hiszen azt figyeljük, hogy mikor kapjuk őket rajta. Ezt erősíti az a dramaturgiai fogás, hogy a három szereplő ugyanazokat a helyzeteket saját szemszögből meséli el, így aztán három különbőző sztoriból kell a nézőnek eldöntenie, hogy éppen melyik szereplőnek hisz.

► Harmadikos dramaturg- és negyedikes színészhallgatók vagytok, amikor az ember világmegváltó duhajkodást várna. Ehelyett ezzel az előadással egy egészen nagy kérdőjelet tesztek az egész közegre, amiben vagytok.

*FBB:* Frank elhagyott skót és walesi falvakban próbál gyógyítani, mi pedig az Ódry Színpad alatti öltözőben csinálunk előadást. Nem látom a mi helyzetünket sokkal fényesebbnek. Dühít, hogy negyedéves színészhallgatóként nincs gyakorló helyem. Persze, lehet, hogy nem vagyok elég jó, és ezért nem hívnak, de az osztályból csak két embernek van gyakorlata. Az is árulkodik a helyzetről, hogy Máté Gáboron kívül egyetlen színházigazgató sem látta egyetlen vizsgánkat sem, pedig három és fél év alatt volt egy pár. Ez önmenedzselés kérdése is, amiben valami hülye szemérem miatt el vagyunk maradva, meg az érdeklődés hiánya a másik oldalról. A világmegváltó duhajkodás ettől függetlenül bennünk van, csak akik már kiduhajkodták magukat, nem nézik meg. Azért erre remélem, eljönnek.

► Azt gondolom, ha fiatal emberek ilyet mutatnak, az két dolog miatt lehet: vagy még soha nem láttak ilyet, vagy csak ilyet látnak maguk körül. Igenis van, hogy folyamatosan pofázik az ember, hogy ne vegye észre, mi van maga körül, vagy hogy el tudja mondani szenvtelenül és racionálisan, hogy hol és hogyan rontottam el, úgy, mintha az egészhez semmi köze nem lenne, mert jönnek körülmények, amiknek mindenki az áldozata. Ti miért voltatok ezekre az állapotokra kíváncsinak?

*FBB:* Mert mind ismerős. Mindenki ezekkel dolgozik. A saját életében mindenkinél látunk valamiféle torzulást, aminek következtében nem tud valami egy az egyben kijönni. Így rakódnak az emberre a személyiségjegyek. Ezeket pontosan látjuk egy beszélgetés során: hogy ki az, aki ferdít. Ezek nem szándékos hazugságok, csak belecsúszik az ember.

*FÁ:* Az ember úgy alakítja az emlékeit, hogy együtt tudjon velük élni. Ha az ember mindig totálisan őszinte lenne önmagával, nem biztos, hogy tudná tovább csinálni a dolgát, tovább élni az életét. Ez legalábbis a nehezebb út.

► Ilyenkor két választásod van: vagy megváltoztatod a viszonyt az emlékhez, vagy eltakarod magad elől. Kognitívdisszonancia-redukció.

*FÁ:* Ők eltakarják. A legtöbben eltakarják. Szerintem sokszor mi is eltakarjuk. Ezt szerettem ebben a munkában: nem különleges, egzotikus dologként kezeli az önbecsapást és a hazugságot, hanem teljesen hétköznapi módon közelíti meg. Megtalálni a színészekkel ezeket a pontokat nagyon izgalmas vállalkozás, és az előadásban látszik, hogy mindannyian valóban ezt csináljuk. Emiatt nincs tőlünk távol. Meghagytuk, hogy Írország, de mégse egy távoli miliőt mutatunk, hanem a körülöttünk lévő emberekben, magunkban keressük azt, ami minket ugyanúgy idegesít, mint Franket, amitől ugyanúgy elcsigázódunk, mint Grace, és ami miatt be nem áll a szánk, mint Teddynek. Szerettem az ezzel való munkát.

► Oké, hogy ez van, de te akkor miért akarsz színész lenni, te meg miért akarsz dramaturg lenni? Mert amit felmutattok, az nem egy boldog élet, sőt.

*FBB:* Ez azt hiszem örök kérdés, hogy polgári élet, vagy művészlét, de nincs választás.

► Azzal együtt, hogy ez ilyen?

*FBB:* Azzal együtt.

► Felfogod, hogy így nem mondhatod majd később, hogy nem tudtad, hogy ez egy ilyen pálya?

*FBB:* Igen. De Frank is azt mondja, hogy a pillanatok, amikor látott egy embert maga előtt egész emberré válni, azok diadalittas éjszakák voltak: a beteljesülés éjszakái. Azokban az órákban önmaga teljességében tökéletessé vált. Erről van szó. Azt hiszem, hogy valami úgy szülessen meg, ahogy annak kell, az elég ritka esemény. De mégis megéri.

► Ezek azért eléggé intim dolgok.

*FÁ:* Mindenkinek muszáj volt azon gondolkodnia, hogy mi az a tehetség. Megfoghatatlan dolog. Franknak vannak rá jó szövegei, de ő is csak szépen csengő közhelyeket tud róla mondani, és sokkal árulkodóbbak azok a mondatok, amiket nem szán mélynek. Számára ez egy adottság. Nem mondhatja azt, hogy többé nem nyúl emberekhez, illetve az egy másfajta hazugság volna. Az írás esetében is: az ember nem választja, hogy írni fog, csak ír. Érdekes megfigyelni, hogy valójában a szereplők sem tudják, hogy mi történik pontosan, hiszen tízből kilencszer nem, csupán egyszer sikerül a csoda. Színházi kérdéskör ez: hogy meg kell csinálni minden nap. Mert az előadásban is ki kell menni minden nap, emberekre kell hatni. A színészek számára ez komoly kihívás, és életkérdés, gondolom.

*FBB:* Frank is azt mondja, hogy egy dolgot mindig tudott, részegen, józanon: hogy mikor nem történik majd semmi. Ez nagyon létező dolog – persze ezt színésze válogatja. Azt hiszem, azt mindig lehet érezni, hogy valami nem fog összejönni, mert olyan állapotban van az ember. Nekünk színészként pedig az a feladatunk, hogy olyan állapotba kerüljünk, hogy összejöjjön.

► És ti ezt nem az Ódry Színpadon, rendes nézőtér előtt játsszátok, hanem odalent, abban a klausztrofób öltözőben... Vannak pillanatok, amikor nulla centi van a nézők és a színészek között. Miért ez a szabályos önnyársalás?

*FBB:* Ez két oldalra hat. Engem nagyon érdekel az átadás színészi oldalról. A Bűn és bűnhődés, amit egyszerre csak egyetlen néző tudott megnézni, minden nap annak az egy nézőnek játszódott: kvázi interaktív volt, amellett, hogy a néző nagyon ritkán szólhatott bele az előadásba, és nem is kényszerítettük rá. Nagyon érdekel, hogyan lehet elérni, hogy a nézőnek ne lehessen ne odafigyelnie. Erre nyilván számtalan eszköz áll rendelkezésre. Itt piszkosul nehéz dolguk van a színészeknek, és nem is akartam megkönnyíteni. Végig a nézőkkel beszélnek. Ha valaki elfárad és nem figyel oda, azt el kell kapni és vissza kell húzni az előadásba.

► Ez nem vizsga volt, hanem önmagatoknak csináltátok. Ha úgy tetszik: organikus társulati működés, ami nektek nem új, hiszen a 011 Csoporttal és TÁP Színházzal is dolgoztatok, de hogy ez az egyetemen legyen, nem feltétlenül megszokott. Az Ódry műsorra is veszi az előadást.

*FBB:* Régóta érdekelt a rendezés, már azelőtt, hogy felvettek volna színészosztályba. A Bűn és bűnhődést – ahogy Ádám mondta az elején – nagyon meg szerettem volna csinálni. Ez utat tör magának az emberben. Bonyolultabb helyzet volt, mert harmadikban csináltuk, amikor még tele voltunk órákkal, bemutatókkal, és nehezebb volt egyeztetni az embereket, mert tizenkét színész van benne különböző osztályokból. Ráadásul csak vasárnaponként, napi 12 órában tudtunk próbálni. De ez is azt mutatja, hogy ha akarunk színházat csinálni, akkor csinálni kell.

► A rendszer eléggé inog már, úgyhogy azt hiszem, valaki vagy megcsinálja a saját színházát a maga erejéből, vagy nem csinál színházat. Valódi társulatokat nehéz már kőszínházban találni, lehet, hogy ez lesz a színház jövője. És ha lenne gyakorlatotok, nehezebben csináltátok volna meg ezt.

*FBB:* Csodaszámba megy, hogy ehhez az előadáshoz kaptunk egy kis pénzt. Egy másik produkcióból, A kígyóasszonyból megmaradt valamennyi, de azt sem használtuk fel teljesen. Rájöttünk, hogy az előadás nem igényli az effekteket, mert nem erről van benne szó, hanem arról, hogy egy színész közölni akar-e valamit vagy sem. Megint nem sikerült díszlettervezővel dolgoznunk, mert már az olvasásnál van képünk arról, hogy ez milyen térben legyen. Ez nem inspirál túlzottan senkit – amit tökéletesen megértünk. Eredetileg egy hullaház-szerű fémdobozban képzeltük el az előadást, de ez egyrészt drága lett volna, másrészt nem adott volna hozzá annyit. Azt érzem, hogy ezt bárhol el lehet játszani, akár nagy térben is. Egyszer az osztályfőnökömmel, Zsótér Sándorral beszéltük, hogy dobozteret szeretnénk, mire ő még időben feltett néhány praktikus kérdést (idő, pénz és kivitelező), és számunkra is világossá vált, hogy nem lesz díszlet. Aztán jött az ötlet, hogy lehetne lent az öltözőben. Egyszer lementem este megnézni, hogy lehetne-e használni. Aztán lementünk Zsótérral, leszedtünk mindent a falakról, és gondolkodtunk, mit jelenthet nekünk ez a tér. Kilenc ajtó van a térben, amit nem lehetett nem használni, úgyhogy használjuk is. Ez a beszorítottság, annak az izgalma, hogy vajon mi van az ajtók mögött…

► Ilyen szocio-thriller érzete van ennek...

*FÁ:* Egyszer ültem ebben a térben egyedül, és néztem, hogy milyen furcsa közeg. Nagyon furcsa érzés volt ott ülni, mert reális, de mégis misztikus a sok ajtótól, a neonok zúgásától, az EXIT felirattól. Az öltöző zárt tere és a nézők közelsége segít, hogy ne szálljanak el a mondatok a levegőben, és hogy valódi viszony alakulhasson ki néző és színész között. Egyébként érdekes lenne színpadon játszani az előadást.

► Mi a következő projekt?

*FBB:* Április 15-ig Erasmus-ösztöndíjjal Angliában leszek. Érzem a kérdést, és mondom, hogy itt szeretném folytatni – persze szerencse lenne, ha ott valami összejönne az alatt a három hónap alatt, amíg kint vagyok. De nyáron szeretnénk csinálni egy komédiát. Egyelőre a darabválasztás folyamatában vagyunk.

>>> Hitgyógyász - színlap, időpontok, jegyvásárlás >>> Az előadásról szóló kritikánk itt olvasható.