► Az első pillanattól kezdve tudtátok, hogy ez nem egy klasszikus formavilágú előadás lesz?

*Pokorny Lia (PL):* Igen. De ha az alkotókon végignéz az ember, akkor lehet számítani váratlan dolgokra. Nem közhelyes, nem olyan, hogy ránézek és tudom, mi fog történni. Igen erős egyéniségű alkotó emberek vannak együtt – az írótól és a zenésztől, a dramaturgon keresztül, a rendezőig, a színészekig és a koreográfusig: mindenki egy külön világ.

► Elsőre az ember nem gondolná egy kereskedelmi színházról, hogy színpadra visz egy már-már klasszikussá váló kortárs regényt, ráadásul úgy, hogy saját koreográfiát, zenét készít hozzá, de nem operettként vagy musicalként mutatja be, hanem egyéni formát hoz létre. Milyen ez a forma?

*PL*: Regényt állítunk színpadra. Az nem várható el, hogy egy ekkora regényt egy egész estébe besűrítsenek szöveg szinten, így a koreográfiának és a zenének nem csak aláfestő, hanem hangsúlyos része van az előadásnak. Ezáltal olyan, mintha egyszerre három szinten zajlana az történet – és ezáltal lesz komplex. Nem az van, hogy megy a történet, ami közben egy kicsit táncolunk, egy kicsit énekelünk, hanem a mozgás is külön mesél olyat, ami a szövegben nem hangzik el, viszont kiegészíti a történetet – ugyanígy a zene. Závada úgy írta meg a verseket – amiket aztán Szokolay Dongó Balázs megzenésített –, hogy mindig olyan, mintha egy picit kikacsintana a nézőre. Sok informális dolog hangzik el – viszonyokról, kapcsolatokról, helyzetekről –, amit egy párbeszédből nem tudunk meg – például Jadviga vagy Ondris gyerekkoráról, a mama szerelméről stb. –, amik nagyon gyomorszorítóak és sűrűek. De valahogy mindig olyan érzésem van a dalokkal kapcsolatban, mintha rajtuk keresztül egy kis ördög kacagná kis a szereplőket. A történet buja, erotikus, szenvedő és fájdalmas, viszont a dalok humorral, feloldással vagy drámai éllel egészítik kis az egészet.

► Mindehhez hogyan társul a zene?

*PL*: Itt a zene sem egy magától értetődő dallam, a fül számára megszokott vagy elvárt dolog, hanem annál sokkal különlegesebb és meghökkentőbb. Nem csak csúcspontokon szólal meg aláfestőként, hanem ugyanúgy működik, mint egy jelenet az előadásban. Ráadásul Balázs keveri az urbánus és a népi vonalat – zongorából és különböző fúvós hangszerekből épül fel.

► Sok év társulati létezés után már egy jó ideje alkalmi csapatokkal dolgozol. Ez felszabadít vagy éppen ellenkezőleg?

*PL*: Hiába próbálok úgy csinálni, hogy nem, egy szakasz véget ért az életemben. Mindig nagyon könnyen engedek el dolgokat, és még mindig nagyon könnyen lépek tovább, de ez most nem az a pillanat. Amikor elindult az évad, és nem az Új Színház öltözőjébe mentem be, annak volt egy szomorúsága. Nagy hiány volt bennem. De az hogy két „új” színházban kezdhetem az évadot az nagyon motivál. Amíg föltérképezed az új partnereket, teljesen új impulzusokat kapsz – ez nagyon izgalmas dolog. Miközben az mégis nagyon jó érzés, hogy ezzel együtt a régi társulatból is együtt dolgozom emberekkel, most éppen Takács Katival, Gáspár Sándorrall és Szikszai Rémusszal. Nem csak azért akarok egy közösség tagjai lenni, hogy azt érezzem, hogy biztonságban vagyok, hanem mert egyszerűen fontosnak tartom, hogy az ember aktívan részt vegyen és tevékenykedjen egy közösségben. Ennek a hiányát nehéz elviselnem, mert csapódni mindig van hová. Olyan helyen szeretek lenni, ahol az emberekkel egy nyelven beszélünk, közösen gondolkodunk. Egy ilyen közösséget aztán jó alakítani, törődni vele, építeni. Ebből a szempontból fontos nekem egy társulat.

► Egy alkalmi együttlétnél ez megszületik? Mondjuk a Jadvigánál megszületett?

*PL*: Igen, és azt gondolom, ez most nagyon olyan. Pál András és Ónodi Eszter az abszolút főszereplők, mi, többiek sok szerepet játszunk, és sokszor főleg a színpadi jelenlétünkkel veszünk részt a jelenetekben, ami nagyon nagy alázatot kíván mindenkitől, de ez itt megvalósul, és azt gondolom, hogy ennek csak így van értelme.