Abban gyorsan egyetértés alakul ki, hogy egy összességében jó előadást láthatott a közönség, amelynek a pécsi színház szűkebb atmoszférája valószínűleg még jobb terep volt, mint a Vígszínház hatalmas játszótere. Kukorelly pedig – aki a második beszélgetésen is vitapartner lesz – már ekkor kiválasztja a mai napra szánt gyakran ismételt és aláhúzott központi gondolatát: a színháznak nem az a funkciója, hogy szórakoztasson, hanem hogy megváltoztassa az életet – ezzel kapcsolódva Rilke szentenciaszerű gondolatához – kiemelve, hogy a görögök sem "szórakozni" jártak színházba.
Pethő felveti, hogy az előadás alapvetően azt a gondolatot feszegeti, hogy a vadkapitalista közegben lehet-e jó embernek maradni, és hogy a rendezés a mű eredeti didakszisát itt tompítja, nem adva egyértelmű választ, hogy pozitív vagy negatív kicsengésű-e a finálé. Aztán kialakul egy kis polémia, hogy mi a jó és rossz, van-e egyáltalán külön-külön ilyen, majd megállapodnak abban, hogy jó a Térey János és Kovács Krisztina által újrafordított szövegkönyv – Kukorelly itt kitér arra a furcsa jelenségre, hogy a fordítások nyelvezete mennyivel gyorsabban korrodálódik, mint az eredeti szöveg.
Kritikaként elhangzik, hogy a mikroport mennyire idegen a színháztól – később Eszenyi elmondja, hogy ma már az intelligens robotlámpák hűtése olyan zajjal jár, ami olykor elengedhetetlenné teszi a mikroport használatát –, valamint kritika éri a rockosított és musicalesített zenei világot is, ami sokaknál nem segíti a befogadást. De felmerül az is, hogy ha az istenek végig erősen beleszólnak a történet alakulásába, akkor az nem tompít-e az összhatáson, de végül érdemi vita erről nem kerekedik ki. (Részünkről enyhe szó, hogy tompította, kritikánk itt olvasható amely azonban a trafikmutyi néven elhíresült állami rablás előtt született, szóval ezek az áthallások – amelyek ma gyanúnk szerint erősen befolyásolják a produkció tetszési indexét – még nem léteztek.)
Solténszky Tibor, az egyik válogató szerint az előadás brechtiánus módon brechtiesítette Brechtet, és kitér arra, hogy az előadás kérdéseire csak erkölcsi választ lehet adni, politikait és ideológiait nem. Eszenyi Enikő pedig egy viszonylag enervált pr-szöveget mond el arról, hogy milyen jó, hogy Zsótér két és Gothár egy vígszínházi Brecht-rendezése után – amelyek szerinte nagyon jók voltak – most már nézői igény is támadt Brechtre.
Szigethy Gábor, a másik válogató zárszava megpedzegeti azt a kérdést, hogy ha mindenki tudomást venne arról, hogy milyen álarcot hord – mert hord, ez szerinte nem vitás –, akkor az nagyon jó lenne. Cinikus és ezt a tíz napot jól magyarázó mondatok ezek: igen, jó ha az ember tudja, hogy mikor hajlik a gerince úgy, hogy majd beletörik, ez tény.
A másik beszélgetésen a Proton Színház és a Trafó előadása, a Szégyen volt terítéken, amelynek során talán először lehetett igazán zsigeri reakciót hallani az előadás után nyilatkozó egyik nézőtől: ez borzalmas volt. És ez nem minőségi jelző volt, az tisztán látható.
Turbuly Lilla és Kukorelly Endre meg is egyeznek abban, hogy ez provokatív, húsba vágó, fontos előadás, és a szakmai beszélgetés minden pillanata alá is húzza ezt. A sokkoló élményre pedig mindenki máshogy reagált. Egy pécsi néző például falhoz szorítva érezte magát és bőrén érezte az előadás minden pillanatát. A burjánzó erőszak a zsigeri ellenállás mellett azt is kihozta belőle, hogy elgondolkozzon ennek az okán. Egy másik nézőt teljesen kiütött az erőszak ilyen erejű megjelenése, és nem is tudott az előadással menni tovább. Ezt a játszók és a szakmai beszélgetés résztvevői is maximálisan meg tudták érteni, azzal a kitétellel, hogy azért a színháznak feladata ilyen zsigeri élményeket okozni, és ezzel az élménnyel így biztosan kell valamit kezdeni, mert nem tud a porba hullani és nyomtalanul eltűnni. Kovács Bálint kritikus szakmai/formai érveket próbál felhozni arra, hogy miért maradt teljesen távol tőle az előadás, de erre beszédes hallgatás jön csak reakciónak.
Abban pedig mindenki egyetért, hogy Monori Lili és Zsótér Sándor is remek, kritikaként pedig felmerül, hogy hosszú a vége, és a megduplázott lezárás így nem biztos, hogy szerencsés. De az előadás üt, és ez arra sarkallta a beszélgetésben részt vevőket, hogy tartalmilag viszonyuljanak a látottakhoz, és úgy európai szinten (iszlám-európai, fehér-cigány együttélés lehetőségei), mint lokális szinten is (a múlt teljes eltörlése és a féktelen megtorlás közéleti vonatkozásai) érdemben hozzászóljanak a látottakhoz, és ez már egészen úgy festett, mint egy szakmai beszélgetés. Minden jó, ha vége jó – tartja a mondás, de azért ez közel sem biztos, hogy mindig így van.
Délután még egy egyetemista előadást láthatott, aki a hirtelen megérkezett hőséggel nem törődve kizarándokolt a Zsolnay Negyedbe: a kitűnő Hitgyógyászt (kritikánk itt) Erre a napra már kiürült a Jókai tér, ahol csak egy magányos, bábszínpadot rejtő kocsi emlékeztetett arra, hogy a pécsi gyerekek idén is minőségi bábelőadásokat láthattak, még ha a szakmai figyelem erre a sokszor még mindig a színházi élet perifériájaként kezelt területre nem is terjedt ki. A Ziránó Színház, Fabók Mariann egyszemélyes színháza, a MárkusZínház, a Tintaló Társulás, a Mesebolt Bábszínház, a Vojtina Bábszínház fellépései már csak azért is fontosak voltak, mert a korábbi évekhez képest megfogyatkozott utcai programok közül ezek a városlakóknak is igényes és ingyenes színházi élményt kínáltak.
Nyitva voltak még a tárlatok is, így amire eddig nem jutott idő, megnéztük a Látványtér 2013 kiállítást, amelyen az elmúlt év jelmez- és díszletterveiből láthattunk válogatást, köztük Bujdosó Nóra és Khell Csörsz munkáit, akik elnyerték Az év jelmeztervezője és Az év díszlettervezője címet. Bujdosó Nóra díjnyertes jelmezterve egy Assisiben bemutatott Dante-átirathoz készült, Khell Csörsz díszleteit viszont láthattuk a Pesti Színházban a Príma környékben és a Katonában, A nép ellenségében Utóbbi makettje mellett egy fotósorozat mutatta be annak a bizonyos, először szőnyegnek tűnő iszap- vagy szennyvízfoltnak a terjedését, ami lefolyt a nézőtérre is.
Az esti díjátadó gálát Spilák Klára és Lévai Balázs vezette. Némileg áthallásosnak tűnt, hogy a műsor gerincét a Kabaré dalai adták, a Kaposvári Egyetem III. éves színművész hallgatóinak előadásában (a rendező Rusznyák Gábor volt). A konferanszié szerepében Domokos Zsoltot láthattuk-hallhattuk, aki egy plusz feladatot is kapott: ő tolta be egy kerekes asztalkán az éppen átadandó díjakat. A műsorban szerepelt még a Talamba ütőegyüttes, és egy dal erejéig Oláh Gergő és Szirtes Edina Mókus is.
A díjátadás legekben elbeszélve:
- A legtöbbször (összesen 3 alkalommal) Eszenyi Enikő vonult fel a színpadra.
- A legfrappánsabb (pár)beszédet Bányai Kelemen Barna és Nagy Dorottya mondta. (Az előbbi közölte, hogy nem készült beszéddel, mert a 11 órás út alatt – Marosvásárhelytől Pécsig – úgyis elfelejtette volna. Az utóbbi viszont készült, de a 11 órás út alatt elfelejtette.)
- A legtöbb nőnek Polgár Csaba mondott köszönetet (nyolcig számoltuk).
- A legtöbb férfinak viszont Eszenyi Enikő (nyolcig számoltuk).
Többen utaltak a POSZT viharaira is. Ki időjárási metaforába bújtatva, mint Kőhalmi Andrea, a POSZT ügyvezetője, ki a szakmai viták változatos voltára utalva, mint Lévai Balázs. Páva Zsolt, Pécs polgármestere előbb arra hívta fel a figyelmet, hogy a fesztivál kétszintű, mert egyrészt a szakmának, másrészt a közönségnek szól, majd kijelentette, hogy ide „a legjobb darabok kerültek, nem lehet másként”, és ő a maga részéről, bár csak néhány előadást tudott megnézni, jónak tartotta a válogatást. Azt már kevésbé, hogy „a két oldal egymásnak esett, néha az előadások közben is”, holott már az ókorban is letették a pajzsokat és a dárdákat az olimpia idejére.
Ide kívánkozik Mundruczó Kornél levele, amit – mivel a rendező éppen forgat – Büki Dóra, a Proton Színház ügyvezetője olvasott fel, és amelyben Mundruczó a függetlenség hangsúlyozása mellett arról írt, hogy az évtizedeken át tartó ellenségeskedés helyett ideje lenne az újrakezdésnek. De a XIII. POSZT még nem a fegyverletételről és nem az újrakezdésről szólt.
*POSZT-blog*
>>> 1. nap: „Nem ez a mi közegünk”
>>> 7. nap: Ők a mi nézőink. Ők meg a művészeink
>>> 9. nap: Az el nem jövések POSZT-ja
*POSZT-háttér*
>>> Diákszínjátszók kontra hivatásosok - Fiatalok a POSZT-on
>>> Szponzoráció nincs, taó van – Szakmai vita a társaságiadó-támogatási rendszerről
