A versenyelőadásokról szóló beszélgetések a tavalyi sémát követik: rövid filmbejátszással kezdődnek, amelyben néhány nézőt szólaltatnak meg, majd Lévai Balázs két felkért hozzászólóval beszélget. (Egyiküket az adott színház, másikukat a fesztivál szervezői kérik fel erre a feladatra.) A sort az idén Jeles András rendezése, a szombathelyi Félkegyelmű nyitotta. (Kritikánk hamarosan megjelenik.) Az előadást Szombathelyen a kamaraszínházban játsszák, itt viszont a nagyszínpadra került, ami Stuber Andrea kritikus szerint gyakorlatilag elnyelte az előadást, és ettől nem függetlenül a Miskin herceget játszó „gyöngyszem”, Czukor Balázs kivételével a színészi alakítások jelentős részét is. Beszélgetőtársa, Ölbei Lívia újságíró, aki a próbafolyamatot is végigkövette, itt is működőképesnek látta az előadást, és jobb véleménnyel volt a társulati teljesítményről is. (Mivel v.f. is Szombathelyen nézte meg először, és ott nagyon szerette, csak azt sajnálta, hogy Miskin mellé nem került hasonló formátumú Rogozsin és Nasztaszja Filipovna, most szomorúan nyugtázta, hogy itt, a nagyszínpadon ez az egyenlőtlenség valóban még szembetűnőbb volt.)
A Nemzeti Színház Amphitryonjáról (kritikánk itt) viszont Molnár Piroska és Török Tamara dramaturg csak jót tudtak mondani. Gothár Péter rendező is bekapcsolódott a beszélgetésbe, és még azzal a frappáns mondattal is megajándékozta a hallgatóságot, hogy „a remekművekkel megtörténik néha, hogy az élet nagyon alájuk csúszik”. Most jött el ez az idő.
Aztán valahogy úgy alakult, hogy a nap további része – legalábbis, ami v.f. napját illeti – az idő jegyében telt. A Színházi Dramaturgok Céhe által szervezett felolvasószínházi program nyitányaként egy fiatal portugál drámaíró, Tiago Rodrigues Egy pár két szólam című darabját hallgathattuk meg Csákányi Eszter és Jankovics Péter előadásában. (Rendezte Kovács D. Dániel, a dramaturg Enyedi Éva volt.) A színházi értelemben egyszerű, a mindennapi életben viszont a lehető legdrámaibb történet egy házaspáré, akik közül az asszony megbetegszik, kórházba, ott pedig a klinikai halál állapotába kerül, de visszajön. Hogy mi történik közben velük, az pontosan olyan, mint egy Rakovszky-vers. Pontosabban kettő. Először az, hogy
„Ha már nem élnél – erre gondolok,
s hirtelen olyan értékrobbanáson
megy át –, mit nem adnék, hogy újra lássam
„akkor” – minden szavad és gesztusod,
mint amikor a forró víz alatt
a hőmérő üvegfalát kivágja
a higany.” (Feltételes mód)
Aztán a visszatérés és a fogadkozások után, hogy minden más lesz:
"… ha mégiscsak visszatérne,
ki már soha, megint csak gázszámlákról beszélne,
csöpögő vízcsapokról, s te is csak azt felelnéd,
amit akkor, s nem mondanád: »Ne menj még!
Fél életem viszed magaddal, hogyha elmégy!«" (Egyirányú utca)
A dráma formai újítása abban áll, hogy jelentős részét – ahogy az a címben is szerepel – tényleg két szólamban, vagyis egyszerre mondja a két színész. Az elején csak a személyes névmások térnek el, de van olyan rész is, amikor két különböző szöveget hallunk, arra kényszerülve, hogy válasszunk kettejük közül, ha nem tudunk a figyelmünkkel ide-oda ugrálni közöttük.
Ez a dráma, hét másik társával együtt abban a kötetben jelent meg, amelyet az előadás után be is mutattak. A Melankólia ezerrel azért is hiánypótló vállalkozás, mert – ahogy ezt a kötet szerkesztőjétől és utószavának írójától, Urfi Pétertől és Urbán Bálinttól megtudtuk – utoljára a hetvenes években jelent meg portugál drámakötet nálunk. Sőt, ez a felolvasószínház abból a szempontból is premier volt, hogy tudomásuk szerint eddig még kortárs portugál dráma nem került magyar színpadra. Ha néha nehéz is volt kihámozni a halk és széteső beszélgetésből a lényeget, a kitartó nézők kicsit bepillanthattak a portugál dráma sajátos, a hosszú diktatórikus időszak által meghatározott történetébe, és még azt is megtudhatták, hogy a portugál nézők „szétröhögték” magukat Egressy Zoltán Portugáljának óceános melankóliáján, aminek a szerző nagyon örült, mert ő sem gondolta azt annyira komolynak, ahogy a hazai rendezők.
Azt viszont már a véletlen rendezte, hogy az előadás után, amelyben a házaspár ki tudja hányszor ismételte el a kulcsmondatot, hogy „Van még időnk?” (mármint a halál előtt), v.f. egy furcsa installációba botlott. Az American Corner, Darren Dohrer és a Babits Mihály Gyakorló Gimnázium diákjai által szervezett, a Before I Die / Mielőtt meghalok címet viselő művészeti projekt gyakorlatilag egy jókora utcai tábla, amelyre bárki odaírhatja, hogy mit szeretne megélni/megtenni, mielőtt meghal. A tábla pillanatok alatt megtelt a járókelők kívánságaival, de azért v.f. is odakanyarította a sajátját, mert volt még idő Az órák című darabig, amelyben egy újabb házaspár küzdött egymással és az idővel. De ezt v. f. majd egy másik cikkben írja meg. Mert vészesen közeleg a második nap vége – és ezzel a cikk leadási ideje is.
|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}.
2013. június 6-án ünnepélyesen kezdetét vette a XIII. Pécsi Országos Színházi Találkozó, a magyarországi színházi szakma legrangosabb seregszemléje.
Pécs városát magát nem veszélyezteti az ár, de a POSZT résztvevői közül is nem egyet érint - személyesen vagy családja révén a természeti katasztrófa: olyan is van aki emiatt nem tud eljönni. Emellett Baranya megyét is előbb vagy utóbb érinti a legnagyobb folyónkat fenyegető veszély. A POSZT résztvevői – művészek, közreműködők és a vendégek egyaránt – őszinte együttérzésükről biztosítják az árvíz sújtotta térségeket, s akinek lehetősége lesz a pécsi fellépés előtt vagy után ténylegesen is szerepet vállal a védelmi munkálatokban.
_A POSZT szervezői, résztvevői_ |
