Az Európa Kulturális Fővárosa apropóján Pécsre áramló pénzek szépen kipucolták néhány éve a várost, tényleg öröm szinte bármerre sétálni a belvárosban, és bár itt a silány színvonalú boltok még nem vették át a főutcán is az uralmat, érdekes dolgokba ütközhet az ember. Hogy vendéglátós öntudattal és szakmai felkészültséggel rendelkező pincérekre valószínűleg csak a legproccabb helyeken van igény, végtére is nem meglepő, bár jobb lenne, ha az lenne. Annál inkább az, hogy ugyanazon helyen mediterrán halleves címén az egyik napon tejszínes, a másik napon húsleves alapú lében úszkálnak a kagylók és a kicsiny rákszerű élőlények. Az meg pláne meglepő, hogy ez a pincérnek is meglepő. És az is meglepő, hogy a nagyon elegáns Palatinus szálloda kisebb vagyon fejében hajlandó csak internetet szolgáltatni az arra rászorult vendégeknek, ami ma körülbelül olyan, mintha a reggelihez csak a zsömle járna, de a vajat külön kéne megvenni. Valahogy nekem ez nem fér össze az eleganciával, de hát a lényeg, hogy a _díszburkolat_ meglegyen, a belső foszlás úgyse látszik. Még...
Hogy ennek az ál-proccériának a közege mennyire passzol ahhoz, hogy a vidéki művelődési házak beszélgessenek arról, mitévő lehet a kultúrfelelős, ha nem gagyival akarják traktálni a közönséget, az talán elképzelhető, de ez szerencsére nem látszik meg a beszélgetés színvonalán, mert itt most – ellentétben a tao-vitával – tényleg alapvetően konstruktív beszélgetés folyik, amelyből meg lehet tudni, hogy mik az anomáliái ennek a parciálisan kezelt, de a színháznézők jelentős szeletét adó szektornak.
Várszegi Tibor, a vidéki művelődési házakat valamilyen szinten összefogni kívánó Szellemfi Hálózat főszervezőjének bevezetőjében röviden elmondja, hogyan is sikerült egy civil szervezet vezetőjeként a jászberényi Malom Film-Színházat megalapítani, amiből kitűnik, hogy egyrészt pontosan tisztában van azzal, milyen feladata és felelőssége van egy ilyen intézménynek, és hogyan is kell felépíteni egy működő kulturális intézményt egy kis közösségnek. Várszegi kitér arra, hogy az EU-s pénzeknek köszönhetően csaknem 600 kulturális intézmény újult meg az elmúlt években, amelyek alkalmasak kisebb-nagyobb színházi előadások befogadására, és hogy ezeket többnyire nem tudják programokkal feltölteni, mert hiányzik a kompetens vezetés. Ennek egyenes következménye, hogy olyan haknitársulatok árasztják el a vidéket, mint a Nemcsák család színházi hálózatának dobogó szíveként működő Turay Ida Színház, valamint a lényegileg egy intézménynek számító Budapesti Bulvárszínház és Fogi Színház. Ennek megfelelően a vidéki művházak látogatói főleg olyan gyöngyszemeket láthattak, mint a Négy férfi gatyában illetve a Szenteltvíz és kokain című örökbecsűk, amely utóbbiról mi is megemlékeztünk már, és amelynek ismeretében maximálisan osztani tudjuk Várszegi aggályait, és a jelenlévők, úgy tűnt, ebben ugyancsak osztatlanul egyetértettek. De Várszegi legfőképpen azt tartja aggályosnak, hogy a közönség ezt már nem is kéri ki magának.
Aztán azt is elmondja, hogy ő kétmillió forintból csinált havi rendszerességű, a Kolibri Színházzal közös, tehát szakmailag hiteles ifjúsági programot, amelyet most – hogy az önkormányzat, látva a prosperáló kulturális intézmény teljesítményét, elvette tőle az intézmény vezetését – ennek többszöröséből noname társulatokkal, kétséges színvonalon valósít meg. Ennek örvén ki is jelenti és többször hangsúlyozza is, hogy nem pénz és nem intézményi struktúra, hanem pusztán gondolkodásbeli kérdés, hogy lehet-e a művházakat színvonalasan üzemeltetni, vagy sem. És ezt neki tényleg könnyű elhinni.
A vészesen karcsú OFF-programok közül igazából még egy különleges programpont volt a nap folyamán, ez pedig Székely Csaba Bánya-trilógiájának záróepizódjának felolvasószínházi alkalma volt, amelyet már szokás szerint Csizmadia Tibor rendezésében láthatott a közönség. A befogadást nehezítette, hogy a Klebersberg Központ padlástermében az egy főre eső oxigénmolekulák száma akkor sem számított volna elegendőnek, ha annyian lettek volna kíváncsiak az eseményre, amelyre kalibrálva van a helyiség, de most nagyjából kétszer annyian lehettünk a helyszínen, ami egyrészt örvendetes dolog, másrészt kicsit nehezítette a koncentrációt. Ami biztos, hogy Kaszás Gergő és Bozó Andrea a Bányavirág és a Bányavakság után már üzembiztosan beszéli Székely Csaba nyelvét, ami a Bányavíz alatt is egyértelműen kiviláglott. De poént most nem lövünk le, érdemes lesz megnézni, ha elkészül előadás formájában is.
Az eseményre felszűrődő utcaszínházi performansz és egy rendületlenül daloló utcai énekes emlékeztet csak arra, hogy valamilyen fesztiválon vagyunk, mert egyébként a főutcán a hivatalos molinón is kb. ötször akkorában lehet olvasni, hogy OTP Bank, mint hogy POSZT, és minden egyéb grafikai dekoráció is csupán pironkodva búvik meg a főutcán a színház közelében rejtezve. Úgyhogy nem nagyon lehet mondani, hogy ezerrel pörögne a POSZT. Pécs belvárosa korántsem él _posztbűvöletben_, sőt, mintha ódzkodna a fesztivál attól, hogy élő organizmusként működjön, és minden erejével azon lenne, hogy különösebb feltűnés nélkül abszolválja a fesztiválidőszakot. Pedig az utcaköves logikából következne, hogy a látszat legalább meglegyen. De most már azt is csak a szakmának tartja fent a fesztivál. A járókelőknek pedig még akad fél tíz felé egy daloló-gólyalábas-tűzköpő performansz a színház téren, gondosan figyelve arra, hogy a debreceni színház elképesztő Bolha a fülbe előadásáról kiáramló nézők pont belefussanak az eseménybe, amely inkább csak egy mementója annak, hogy valaha itt nagyszabású fesztivált is tartottak.
>>> 1. nap: „Nem ez a mi közegünk”
*POSZT-háttér*
>>> Szponzoráció nincs, taó van – Szakmai vita a társaságiadó-támogatási rendszerről
